Ma így

 Három fájdalomcsillapítóval és egy görcsoldóval dolgoztam végig a napot. Nem látszott rajtam semmi, szokás szerint...ebben jó vagyok. Az nagy szerencse volt, hogy ma csak kettőig dolgoztam, és már tízkor biztos voltam benne, hogy ha hazajövök, lefekszem, és semmit nem fogok csinálni.

Így is tettem. Lefeküdtem, megtaláltam azt a pózt, ahogy semmi nem fájt, és igyekeztem nem mozdulni. Bő egy óra után kezdtem azt érezni, hogy még a végén jó is lesz ez, és lehet, hogy mégis el tudok menni a könyvtárba. Meg is néztem a honlapjukon a nyitvatartást, de ott azt találtam, hogy ma csak délelőtt voltak egy órát nyitva. Na sebaj..majd jövő héten valamelyik délután sort keríteni rá. 

Közben a fiúk szervezni kezdték a holnapi programot, vonattal megyünk strandolni a Balatonra..így erőt vettem magamon, és mégis elmentem a dm-be, mert vasárnap nincs nyitva, 

A nap hátralévő részében aztán már tudtam azért tenni-venni, nem nagy dolgokat, de nagyjából mindent, ami szükséges. 

Holnap meg feltöltöm a napelemeket..

Nahát

Nem tudom mi történt ma délelőtt velem, de olyan kilenc óra magasságában lecsapott rám valami irgalmatlan, ólmos fáradtság. Alig egy óra múlva már fájt az összes porcikàm is mellé, és azt éreztem, kettő perc elég lenne hozzá, hogy elaludjak. 

Ennek következtében nem voltam ma a leghatékonyabb munkaerő, leginkább az kötötte le az energiám maradékát, hogy túléljem a napot. 

Ez az állapot ki is tartott estig, úgy vonzott az ágy, mint a mágnes. Többször is lefeküdtem, de végül aludni nem tudtam. 

Most is fáj még mindenem, úgyhogy el is megyek fürdeni, hátha az csodát tesz a fájós tagjaimmal, és utána alszom reggelig. 

Ez rosszabb

Szerintem a koronavírusnál is rosszabb, és ráadásul sokkal gyorsabb ütemben is terjed annál, az a veszélyes dolog, amit én itthon, magunk között csak úgy hívok:"itt mindenki vadbarom". 

Elképesztő, hogy mennyi megkeseredett, rosszindulatú ember él ebben az országban (lehet, hogy máshol is, csak ugye ott nem vagyok jelen, így nem tudom) 

Igaz, elsősorban az interneten huszárkodnak csak, de ott nagyon komolyan veszik magukat. Borzalom, hogy a legártatlanabb kérdés miatt is mindjárt az ember torkának esnek. Mindenki jobban tud mindent, és mindenki a másik dolgával van leginkább tisztában. 

Nagymama korú emberek oltogatnak mindenkit olyan alpári stílusban, amitől az ember elszégyelli magát még olvasás közben is. Ilyenkor, amikor ezeket látom, mindig eszembe jut, hogy miért kritizálják a fiatalokat, amikor ők maguk sem tudnak viselkedni. 

Ez vajon már így marad? Vagy van még visszaút?

Szülőség

Ma kétszer is belefutottam ugyanabba a témába, egyszer élő szóban, egyszer pedig online is. A gyerekek büntetéséről volt szó. Reggel elmesélte az egyik kollégám, hogy a kislánya csinált valami butaságot, és ezért most nem telefonozhat, nem tévézhet, és nem mehet sehová a barátnőivel sem. Ahh..hát nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy egy dolog miatt három dologgal kell büntetni egyszerre? Nagyon büszkén kihúzta magát, hogy persze, mert majd must megtanulja, és különben is, bezzeg az ő idejében...

Sok mindenen túl vagyunk mi is a gyerekeinkkel kapcsolatban, de ilyesmire sosem vetemedtem. Sokszor még Balázzsal sem értettünk egyet, és volt, hogy össze is vitatkoztunk ezen, de sosem voltam az ilyen büntetések híve. Lehet, sőt nagyon valószínű, hogy azért, mert gyerekként elég sokszor kaptam szobafogságot, vagy épp lelki terrort is (hetekig hívott a saját apám botlábúnak, mert elestem, és kiszakadt a nadrágom..anyám meg meg jól elvert miatta) olyan dolgokért, amiket nem jól csináltam. 

Én mindig a megbeszélés híve voltam. Mindig akartam tudni, hogy miért csinálta, mindig elmondtam, én mit érzek ezzel kapcsolatban. Volt, hogy nem beszéltem az adott gyerekkel mérgemben, volt, hogy kisírtam a szemeimet a csalódottságtól. 

A kütyü megvonás, internet megvonás, és társai sosem voltak szimpatikus büntetések. Egyrészt szerintem bármikor ki tudják játszani már egészen kicsi kortól ezeket (egész egyszerűen sokkal előrébb tartanak a technika vívmànyainak használatában,ismereteiben, mint mi), másrészt nem tudom hogy lehet beárazni a mindenfélét..mennyi idő például telefon nélkül egy csúnya beszéd?) 

Nem büntettem őket a rossz jegyekért sem. Nyilván nem dicsértem agyba-főbe egy kettes dolgozat miatt, de nem dől össze tőle a világ. Nem tökéletes kis robotokat nevelünk, hanem embereket. Ha tudja, érdekli, akkor ki fogja javítani. Ha nem, hát nem..

De természetesen mindez nem azt jelenti, hogy nálunk mindenkinek lehetett mindig mindent. Vannak alap dolgok, amiket mindenkitől elvárunk, és vannak olyan extra dolgok, amik egyesével jellemzőek rájuk. Mindenkire valami más, de mindenkinek van. Nálunk pl nagyon ritkán fordul elő, hogy bárki is telefonozik az asztalnál, amikor közösen eszünk. Nem kellett ezért külön harcokat vívni, egyszerűen mi sem tesszük, ők sem, ilyenkor beszélgetünk egymással. 

A huszonegy év anyaságom után azt gondolom, egyetlen dolog számít igazán: az odafigyelés. Rá kell szánni az időt és az energiát, hogy a gyerekeinket megismerjük, kell velük mindig beszélgetni (igen, ilyen bazi unalmas témákról is akár, mint a rakétakilövés), hagyni őket sületlenségeket is elmondani, megosztani a saját mindenféle butaságunkat, és akkor kialakul egy olyan viszony, ahol nincs szükség büntetésre, verésre, mert tudni fogja, hogy épp szomorúságot készül okozni, és inkább meg sem teszi. 

Az apró hazugságok, eltitkolt lógások, lopva kipróbált cigi, meg at egyéb kamasz stiklik pedig bele kell, hogy férjenek, mert az nem ellenünk van, hanem értük. 

De persze ez csak az én véleményem, mások másképp csinálják. 

Az első munkanap

Tulajdonképpen jobb volt, mint vártam. Mondjuk fel voltam készülve a létező legrosszabbra is, biztos, ami biztos. Csak hatszáz levelem volt, de szerencsére legalább kétszáz olyan volt közülük, amit csak olvasottá tettem, és több dolgom nem volt vele. Az volt a keményebb munka a levelekkel kapcsolatban, hogy nem csak elolvastam őket, de meg is kellett találnom azokat, amikkel már foglalkoztak, és kiválogatni, amivel még van dolgom. Ezzel elment pár óra, de végül rendberaktam mindent, legalábbis úgy, ahogy én már eligazodok köztük.

Mindig megdöbbenek azon, hogy mennyien vannak, akik csak ott, a munkahelyen élnek, itt van nekik minden. Onnan vannak az emberi kapcsolataik, a többség sajnos csak panaszkodik, gyűlölködik. Azt hiszem, ezek a dolgok azok, amik miatt nem olyan jó ott lenni. 

Na de majd újra hozzá fogok szokni, és pár nap múlva már sokkal jobban fog menni az is, hogy elengedjem ezeket a fülem mellett. 

Addig is, hogy felvidítsam magam, délután a körmösnél megint sikerült olyan körmöket csináltatnom, amikre ha ránézek, mosolyogni tàmad kedvem. 

Még nyújtom a percet...

..még magam vagyok. Sosem növöm ki, hogy mindenről és bármiről eszembe jut egy dalrészlet. De most ehhez a ma estéhez ez a részlet tökéletesen illik, még akkor is, ja maga a dal teljesen másról szól, mint amire én most gondolok. 

Ez a mostani szabadság olyan tökéletes kikapcsolódást jelentett, hogy nagyon nehéz elszakadni az érzéstől. Utoljára iskolás koromban utáltam ennyire szünet után megint menni, mint ahogy most érzem magam. Olyan nehéz lesz visszatérni abba a másik kerékvágásba, a mindennapos taposómalomba, újra ugyanazokat a problémákat megoldani újra és újra. Olyan jó volt ez a két hét, amikor távol tudtam tartani magamtól mindent, és mindenkit, ami és aki negatív érzéseket vált ki belőlem. Olyan jó volt úgy élni a mindennapokat, hogy azt csináltuk, amihez kedvünk volt, akkor csináltuk, amikor kedvünk volt. Abszolút értem azokat az embereket, akik azért élnek így, mert megtehetik. Én is megtenném, szemrebbenés nélkül, ha lenne rá lehetőségem. Régen azt gondoltam, unalmas lehet, ha nincs munkahely, ahová be kell járni dolgozni, ma már biztos vagyok benne, hogy úgy is tudnám hasznosan tölteni az életemet, ha nem lennék rákényszerülve  pénzkeresésre. 

Kiélvezem az utolsó pillanatokat is még ebből a szabad érzésből, és majd igyekszem ezekből az érzésekböl táplálkozni a dolgos hétköznapokban is. 

Itthonról

Ma reggel nagyon furcsa volt a saját ágyamban ébredni. Ilyen furcsa volt mondjuk már tegnap este lefeküdni, és elaludni is. Az is nagyon furcsa volt, hogy megjöttünk a nyaralásból, de ma reggel nem mentünk dolgozni. És hát igen...főzni is nagyon furcsa volt újra. 

Ilyen sok furcsaság mellett azért sikerült majdnem mindent kimosni ma, csak a törölközők maradtak holnapra, minden más már a szekrényben van újra. Az ágyneműs komód majdnem üres volt még ma reggel, hát már nem az..

Még van egy kis hiányérzetem, meg van bennem némi mehetnek is..de gondolom majd szépen elmúlik.