Úgy volt, hogy.

Úgy volt még a múlt héten, hogy ezen a héten csak négy napot fogok dolgozni, mert Rolival kell menni a szóbeli felvételire.
Aztán már tegnap változott ez. Mert mégis kell mennem, ha nem is egész nap, de nem tudnak nélkülözni tekintettel a kialakult helyzetre. El is gondolkodtam rajta, hogy tulajdonképpen tök jó ez, hogy ennyire fontos a munkám, és ennyire kellek én ott folyamatosan, mert így tökéletes biztonságban érezhetem magam. Ebben az értelmezésben hátradőlhetek, és élvezhetem az összes eddigi befektetett munkám gyümölcsét, mert most pont ott tartok, ahová készültem itt mindig.
Ugyanakkor van egy kis nyomasztó teher is ebben, hogy ennyire nem tudnak nélkülözni, mert emiatt aztán minden váratlan helyzet miatt bűntudatom van, és inkább akkor is megyek dolgozni, ha nagyon nem úgy érzem, hogy kéne. Igaz, szerencsére még eddig olyan nagyon nagy vajon nem volt, és minden kisebbre meg találtunk megoldást.
Ha meg minden jól megy, akkor az év második felében már lesz olyan kollégám is, aki gond nélkül tud engem helyettesíteni.