Kemény

Nem volt ez egy szokványos vasárnap. Nem azért, mert volt valami különleges programunk, vagy ilyesmi..hanem sokkal inkább amiatt, amennyi időt töltöttem azzal, hogy döntést hozzak. Hogy stílszerűen fogalmazzak: a jó döntést akartam meghozni. De ezzel így vagyok már egy jó pár napja, sok mindenkivel beszéltem erről, sok véleményt hallgattam meg. Nyilván azzal tisztában voltam, hogy senki nem fogja helyettem eldönteni, senki nem tud, és nem is fog nekem kész megoldást kínálni. Szàzféle listát gyártottam magamban a döntések jó és kevésbé jó oldaláról. Mérlegeltem szinte mindent, ami csak eszembe jutott. Nem jutottam előrébb, mert mindig, mindenhonnan hiányzott valami. Valami, amitől elmúlnak a kétségek, valami, amitől ott van az a bizonyosság, hogy igen, ezt akarom. Már arra is gondoltam, hogy valószínűleg teljesen hülye vagyok, és magam sem tudom mit is akarok..és itt, ezen a ponton kezdett el kicsit tisztulni a kép. Mert egészen addig, amíg nem úgy közelítettem meg az egészet, hogy valóban csak rólam, és az én álmaimról szóljon minden, tele voltam bizonytalansággal.
Délelőtt volt egy jó fél óra, amikor a szó legszorosabb értelmében rosszul voltam. Azt éreztem, amit már nagyon régen nem, és volt pár perc, amikor még voltam rémülve attól, hogy el fogok ájulni.
Aztán egy kicsit kevésbé imbolygós pillanatban azt gondoltam, hogy na neeeem, itt nem lesz újra rettegés és félelem ilyenek miatt, ezt az egészet már rég letudtuk.
Mire Balázs hazaért a munkából, már meghoztam a döntésemet, és ebéd közben el is mondtam. Egyetértett velem, és úgy érzem, ez volt az a döntés, amit ő is hozott volna a helyemben. Pedig nem befolyásolt egy percig sem, és akkor is támogatna, ha másként döntök.
Már csak el kell mondanom holnap. Talán az lesz a legnehezebb...
Arról, hogy hogy is volt ez pontosan, fogok még írni, de annyit azért elárulhatok, hogy a döntésem nem a könnyebb útra vezet, viszont azon az úton halad tovább, amelyik a vágyam felé vezet.