Meccsnap

Ez a március rendesen ki lesz maxolva meccsre járás szempontjából, de ez így nekünk nagyon jó. Az idegenbeli meccsekre mindig alig van jegy, és nekünk is csak az a szerencsénk, hogy bérletesként értesítést kapunk arról, hogy mikor kezdődik a jegyértékesítés. De ezúttal is mellettünk volt a szerencse, meg az a mázli, hogy. Balázs olyan hatalmas rutinnal kezeli azt a felületet, ahol meg lehet venni. Na meg persze az sem utolsó szempont, hogy bárhol van is, mindig, minden pillanatban rendelkezik internet eléréssel. A mai, MTK elleni meccsre körülbelül másfél perc alatt fogytak el a jegyek, a tábor közepébe sikerült azért megvenni ennyi idő alatt. Azzal tisztában vagyunk, hogy az elvárás ilyenkor, hogy mindenki végigszurkolja a teljes 90 percet. Már csak azért is, amit fentebb írtam. Nagyon sokak kényszerülnek a tv elé ilyenkor...aki ott van, attól az a minimum, hogy nem szotyizik, nem csak a gólnál örül.
Ez mindig ad valami pluszt a meccsre hangolódáshoz is már.
Ezt a mai meccset is sikerült megnyernünk, és pont úgy végig énekeltük, tapsoltuk, ugráltuk, ahogy azt kell egy fradistának. Azt nem mondom, hogy ezt a tempót minden hétvégén bírnám, mert nem vagyok benne biztos, de most jólesett. Még a meccs előtti várakozás közben volt bennem némi bizonytalanság, hogy jól tettem e, hogy a vêkonyabb kabátomat vettem fel, de nem kellett megbánnom, nem faztam egy percet sem.
Természetesen elkészült a szokásos családi szelfi is.

Sajnos annak ellenére sem felhőtlen hangulatban jöttünk haza, hogy 3:1-re győztünk, mert még a hazaúton történt egy kis incidens...rengetegen voltunk a villamosmegállóban, és mi úgy értünk oda, hogy már bent állt a villamos, álltak rajta nagyjából úgy, mint a heringek. Már épp megnyugodtam, hogy mi majd csak a következővel megyünk, amikor azt láttam, hogy Balázs, Erik, Roli, apósom és a sógorom is felszálltak. Ott álltam egy olyan ajtó előtt, ahová látszólag már egy gombostű sem fért volna be, ráadásul ezzel a helyzettel az egyik rémálmom vált valóra. Mivel a többiek nem is láthattak már engem meg Patrikot, egy tizedmasodperc alatt kellett döntést hoznom, nagy levegőt venni, és menni...azt hiszem löktem két emberen, hogy beférjünk, és épp csak meg tudtam állni. Végig attól rettegtem, hogy menet közben ki fog nyílni az ajtó, és ki fogok esni. Ezen a rettegésen valamennyit enyhített, hogy azt a pár megállónyi utat végigénekeltük. Aztán ezen az egészen jól összevesztünk, mert én közöltem, hogy ez nem volt jó döntés, alig fértünk fel, Balázs meg nem így gondolta. Mondjuk utólag már nem mondanék semmit, mert végül is túléltem, és se össze nem nyomtak, se ki nem estem, és nem ért ennyit az egész, hogy egy győztes meccs után a komplett hazautat nagy némasàgban tettük meg.