Ülök itt nagy magányomban, és azon kesergek, hogy már vége is van a hétvégének. Nem szeretem ezeket az egynaposokat, mert semmire sem elegek. Lenne egy csomó dolog, amit meg kéne csinálni, de kéne pihenni, mert hat napot dolgozni egyfolytában nagyon megerőltető tud lenni. Jó lenne a kötelező dolgokon túl is valami mást csinálni, esetleg elmenni valahova egy-két órára.
Nyilván minden nem fér bele egy napba. Úgy meg főleg nem, hogy öt órakor már sötét este van.
Érzem, hogy közeledik a karácsony, és kicsit már most elfog a nosztalgia, ha tudatosul bennem, hogy ebben a lakásban ez lesz az utolsó. Ugyan alig várom, hogy majd nagyobb legyen a hely, ami a mienk, meg azt is, hogy legyen egy csomó újdonság is az életünkben, mégis nagyon el tudok szomorodni a gondolatra, hogy ez a hely, ahova a gyerekeket hazahoztuk születésük után, ahol felnőttek, és annyi minden történt velük, nem lesz már többet majd, ha mi itt hagyjuk. De tudom, előre kell nézni, nem vissza. Az emlékeinket úgyis magunkkal visszük, és úgyis körbe fogom fényképezni még mielőtt majd átalakul. De azért fura érzés. Nem is tudom mi lenne velem, ha vadidegeneknek kéne átadnom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése