Vagy kedves Papa és Mama.. vagy még inkább kedves Dédipapa és Dédimama!
Ma megint ott voltunk Balázzsal a temetőben. Gyújtottunk új gyertyákat, és újra ellenőriztük, hogy megvan e még minden, aminek ott kell lennie. Jó ott lenni, úgy, hogy ott, akkor úgy érezhetjük, hogy ide tartozunk mi is Magukhoz. Nem tudom már elmondani, de el kell, hogy mondjam, hogy milyen végtelen hálát érzek, amiért Balázst ilyen emberré nevelték, amilyen lett belőle. Tőle tudom, hogy gyerekként mennyi szeretetet és törődést kapott ott, a nagyszülői házban- ami előtt járva nap mint nap szakad meg a szíve most- és mennyi mindent tanult is maguktól. Azt hiszem, Laci bácsi a legnagyobb Ember az életében.
Nagy kár, hogy nem adatott meg, hogy együtt örülhessenek a dédunokáknak is, pedig biztosan nagyon büszkék lennének rájuk. A dédipapa jókat beszélgetne Patrikkal, és biztosan sok időt töltenének el azzal, hogy a történelemről vitáznak. Patrik jó vitapartner, és ahogy hallottam, a dédipapa nagyon szerette az ilyen embereket. :) Eriket is nagyon szeretnék, mert ő egészen olyan, mintha a kicsi Balázs kelt volna újra életre, pont ugyanaz a csibész gyerek, mint ő volt. Roland pedig biztosan elbűvölné a dédimamát a kreatív énjével, és azzal a folyamatos szeretetbombával, ami árad belőle. A gyerekek imádnák a dédimama sütijeit és főztjét, mert nagyon szeretnek enni is, és a sütit is, és szájtátva hallgatnák a dédipapa történeteit. Már rég megtanultak volna bánni mindenféle szerszámmal, és ismernék az összes virágot a kertben. Rolandnak biztosan lenne saját kis kertrésze is, amit együtt gondoznának a dédipapával, mert ő nagyon élvezné az ilyen együttléteket.
Biztos, hogy lennének olyan péntek esték, amikor a gyerekek felkerekednének ott aludni a dédiéknél, mint ahogy az apukájuk tette régen, és Balázs itthon titokban arra vágyna, hogy ő is újra gyerek legyen.
Nagy kár, hogy nekünk sem adatott meg, hogy élvezzük a nagyszülők szeretetét, és nyugalmát családosan is, mert ez az, ami a legjobban hiányzik a mi életünkből. A stabil, szerető családi háttér.
De szeretném, ha tudnák, hogy mindent megteszünk azért, hogy az emlékük ne vesszen ki a gyerekeinkből, és Balázs mindig elmeséli, ha Fehérvár felé megyünk, hogy "ide jártunk a Papával csirkét venni."
És egyszer majd.. még talán egy másik életben majd megadatik az is, hogy minden másképp legyen.
Addig a gyertyák égjenek..
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése