Megígértem

Azt ígértem itt, hogy " Eltart majd egy darabig, de ígérem, hogy akkor, amikor a felszabadult mosoly következik, mindent el fogok mesélni úgy igazából is."
Ugyan a mosoly nem feltétlenül felszabadult még most sem, de eltelt már annyi idő, hogy elmesélhessem úgy igazából is. Akkor, amikor szeptember közepén az a bejegyzés született, a sógorom nagyon rossz állapotban volt. Talán nem olyan nagy baj, ha elmondom róla, hogy Chron beteg, ráadásul sajnos kifogott egy nehezen kezelhető fajtát. Nem volt jól hónapok, sőt, talán egy éve sem már, de akkor úgy került kórházba, hogy mi azt a hírt kaptuk valakitől telefonon, hogy talán már a reggelt sem éri meg.
Sokkoló volt az egész, főleg, mert ugyan láttuk és tudtuk, hogy nincs épp a legjobb bőrben, de azért azt sosem gondoltuk, hogy ennyire nem. Megrendültünk, és igen, rettegtünk is a gondolattól, hogy előfordulhat a legrosszabb is.
Szerencsére szépen, lassan, fokozatosan napról-napra javult az állapota. Amikor szabin voltunk itthon, minden nap bementünk hozzá a kórházba, próbáltunk egy kis életkedvet csepegtetni belé, próbáltuk elterelni a gondolatait önmagáról, és arról, hogy épp műtét előtt áll. Tudtuk, hogy a műtét elkerülhetetlen, és nagyon is szükséges. Mégis.. azért titkon volt egy kis motoszkáló gondolat, hogy épp most, amikor végre jól van? Most majd megint lerontják az állapotát? A műtéti időpont is nehezen született meg, de végül csak eljött az a nap is. És sikerült, gond nélkül. Nagy megkönnyebbülés volt azt hallani, hogy jól van, minden rendben van. Gyenge még, de minden rendben.
Azt gondoltam (innen már szándékosan nem többesszámban írok), hogy innen már egyenes út vezet oda, ahova el kell jutni. Nyilván nem salsa-táncosként kell kijönni az intenzív osztályról, de valamiért azt vártam, hogy majd most eljön az a nyugalom, ami azt jelenti, hogy oké, végre jól vagyok, nem fáj semmi. Nem ez következett, és hiába értem az egészet a lelkemmel, mégsem tudom felfogni még.
Egyelőre
Jelen pillanatban megint várok. Könnyebb lélekkel, kis félmosollyal már, de várok. Nem szólok bele, hagyom, hogy tegye meg az utat, amit be kell járnia. Meg fog érkezni oda, ahova készül. Lehet, hogy kerülőutakon megy, de oda tart. Most már jófelé halad, csak még nem hiszi el. :) De ezt jobb várni, mert sokkal reménytelibb várakozás ez már.