Ez az utolsó ilyen, amit az idén megengedek magamnak. Amikor úgy belerogyok az összes létező és generált terhembe, hogy elvonulok a fürdőbe, hogy amíg a mosógép zakatol, addig szépen kibőgjem magam, mert úgysem hallja senki, hogy szipogok, meg úgysem vesznek észre sem.
Vannak napok, amikor annyira gyűlölöm az egészet, és annyira teher minden, hogy egy szempillantásnyi idő alatt feladnám végleg. Szerencse, hogy mindig előre is gondolkodom, és így nem teszek ilyesmit.
Biztos az év vége is teszi, mert azért már rakódott le rendesen és bőségesen mindenféle az idén. Volt jó is, persze, amik mindig akkora löketet adnak, ami sokáig kitart, de most egy ideje ilyen sincs. Csak jönnek a problémák, kisebbek, nagyobbak, aggódnivalók, megoldanivalók, és csak gyűlik, csak gyűlik, csak gyűlik, és néha azt érzem, hogy még valaki megkérdezi, hogy "Mikor?" sikítva elrohanok. Mert mindig csak kérdeznek, hogy "Mikor megyünk bőrgyógyászhoz?" "Mikor váltod ki a másik ecsetelőt?" "Mikor sütsz olyan sütit, mint a múltkor?" "Mikor veszel nekem másik papucsot?" "Mikor kelsz már velem együtt hétvégén?" "Mikor lesz kész az ebéd?" "Mikor vágod le a hajam?" És közben bennem is zakatolnak ilyen, és hasonló kérdések, hogy mikor lesznek vajon végre átpakolva a szekrények, hogy mikor fogok takarítani végre, hogy mikor lesz elég energiám ahhoz, hogy egy napom úgy teljen, ahogy azt fejben eltervezem.
Nem tudok már többet engedni a mindennapi dolgokból, így nincs más lehetőség, mint felnőni a feladathoz, és csinálni, ha már csinálni kell. Kicsit szorosabb napirendet kitűzni, vagy ilyesmi. Nem tudom. Nem is lesz könnyű ezt most megvalósítani, mikor leginkább az lenne jó, ha bevackolhatnám magam a kanapé sarkába.
Persze, senki nem mondta soha, hogy könnyű lesz. És normális napjaimon nem is cserélnék senkivel. De most nagyon... (és nincs már szabim)
Mindannyian vagyunk ezzel így, aztán ilyenkor van az,hogy meghallod, hogy egy ismerősöd 38 évesen infarktust kapott és meghalt vagy,hogy kemora jár és 10 éves a gyereke és átgondolod,hogy mi a bajod voltaképp? Á, semmi, de semmi, ahhoz képest... Fel a fejjel, lesz az jobb is!
VálaszTörlés♥
VálaszTörlésMiért csak te vehetsz papucsot vagy mehetsz a patikába? Elég nagyok, hogy elballagjanak délután, és őszintén szólva több a szabadidejük is. ;) Mosni én se állítom be őket, de az ilyen sorbaállós dolgokat rájuk bízom, pedig nekem is több a szabadidőm, mint neked! Igenis úgy kellene kiborulnod, hogy ők is elgondolkodjanak. És biztos meg is tennék szívesen, szerintem jó gyerekek ők. De ha nem mondod, honnan tudnák, hogy sok van rajtad? Néma "gyereknek" a fia se érti szavát. :)
Van egy kedvelt blogom, ahol Rád is leltem :) Legutóbbi bejegyzése megérintett...lehet, hogy már olvastad is:)
VálaszTörléshttp://nagycsaladban.blogspot.hu/2014/11/vizen-jarni.html#comment-form
Sok-sok erőt és kitartást! Hidd el, megkapod:)
Jajj, nem tudom, én már egy ideje nem tudok mások nyomorával "vigasztalódni". Valóban semmi ehhez képest az én problémám,az tény. Altair, igazad van. Valahogy másképp lettem "nevelve", és elég sokszor eszembe sem jut, hogy lehetne őket is bevonni még több dologba.
VálaszTörlésHajni, köszönöm. Igen, olvastam őt is, úgy látom egy cipőben járunk.