Voltak már válságos napjaim, így aztán azt is tudom, hogy mindenből van kiút. Nem is muszáj mindent megoldani, mert van egy csomó minden, ami megoldódik magától. A magától megoldódás mondjuk érdekes kifejezés, mert sokkal inkább igaz az, hogy ahogy az ember lépked a maga útján, mindig fejlődik valamiben, és ez az, ami végül a megoldásokhoz vezet.
Kavarog bennem egy csomó minden. Magammal kapcsolatban is, magunkkal kapcsolatban is, és még sok mindenki mással kapcsolatban is. Helyzetek idéződnek fel, amit ma már másképp csinálnék. Mondatok vannak a fejemben, amiket ma ki sem mondanék, vagy csak másképp válaszolnék meg. Visszacsinálni semmit nem lehet, az akkori énem nyilván azt tette, és úgy cselekedett, ahogy épp jónak (megfelelőnek) tűnt. Vannak rajtam bilincsek, amiket le kéne szednem, hogy szabadabb legyek. Most úgy érzem, ez a szabadság-érzés a legnagyobb gátja annak, hogy azt mondhassam, jól vagyok. Hülyeség az egész, mert hiába fogtam fel, mégsem úgy működik ez, hogy jó, akkor holnaptól mindent lesz.rok magasról, és kész. Sosem leszek olyan, aki mindent le tud. De lehetnék lazább. Talán.
Időt szeretnék minderre. Olyan minőségi időt, amikor végig lehetne ezt gondolni, normálisan, ahogy kell. Mert nem szeretnék megbánni semmit sem. (azért azt tisztázhatjuk, mielőtt bárki téves következtetést vonna le, közöttünk nincs semmi baj)
"Nehéz úgy becsukni egy ajtót, melyről tudod, soha többé ki nem nyithatod. Mikor bezárod magad mögött, ott hagyod a léted egy darabkáját: Ez fájó érzés. Csak gondolatban idézheted fel az ajtó mögötti dolgokat: színek, események, érzések, melyeket soha többé át nem élhetsz. Az idő is múlik.
Azelőtt, mikor még befele tartottál s átlépted az ajtó küszöbét, izgalommal, várakozással és talán ujjongással vegyes érzésekkel lépted át a küszöböt és szerencséd volt: úgy érezted megérkeztél, jó helyen vagy.
Majd évekkel később eljött az idő, mikor be kellett csukni magad mögött az ajtót. Ha szerencséd volt, tudtad most merre menj. Ha nem, csak álltál a becsukott ajtónál és talán érezted a szíved megszakad.
Az ember örökösen kapaszkodik. Mindenbe, ami elérhető számára. S sokszor az elérhetetlenbe is. Ez utóbbiba még kíméletlenebbül. Önmaga számára épít fel kínzókamrát. Ha mindig minden jó, egy idő után a megszokottságtól elfásulunk. Azt mondják, kell a rossz is. S ezt ösztönösen keressük is, hiszen ha ismerjük, a rosszat jobban tudunk örülni a jónak... A mérleg illeg-billeg, ide-oda nem billenhet sosem csak egy irányba. Kell az ellentét. Az ellentét fokozza az érzést, mely mindig megfogalmazódik bennünk.
A helytelenül feltett kérdés, helyes válasza további elszánt kérdéseket szül. S ha minden szürke és ködös is, valahol belül ott csillog azért a fény. Az a kis valami, ami tovább lendíthet. Egy kapaszkodó.
A remény.."
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése