Egy focis megint

Mindjárt vége a vb-nek. Már csak a bronzmeccs van hátra, és aztán a döntő, ahol kiderül, a következő négy évre ki lesz a világ legjobb válogatottja. Hollandia, vagy Spanyolország?
Több millió, vagy talán milliárd(?) "szakértő" nézte a közvetítéseket világszerte. Jó sokan tudtak volna sokkal jobban játszani, mint Wayne Rooney, tudtak volna egy sokkal jobb válogatottat összehozni, mint Joachim Löw. :D Nem tudom, hányan gondolnak arra, amire én bizony szoktam a közvetítések során. Nevezetesen arra, hogy mennyi munka van emögött, hogy valakit a szülőhazája válogatottjába meghívjanak. Ezek a fiúk, férfiak talán kivétel nélkül gyerekkoruk óta rendszeresen járnak edzésekre, ami kortól függően eleinte heti kétszer egy órát, majd már heti ötször több órát jelentenek, amikor nem csak úgy lötyögnek a pályán, hanem taktikai cseleket tanulnak, erőnléti edzést tartanak. Ezek a fiúk, férfiak rengeteg mindenről mondtak le azért, hogy sportoló lehessen belőlük, mert egy focistának nagyon hamar meg kell tanulnia lemondani a focin kívüli életéről, főleg, ha tehetséges, és szorgalmas.
Az idei vb-n öten is vannak, akik épp csak 18 évesen ott lehetnek, és képviselhetik a hazájukat. Ez hihetetlen nagy dolog lehet az életükben, és hihetetlen nagy felelősség is egyben. 18 évesen egy válogatottban szerepelni azt jelenti, kifejezetten nagy tehetség valaki. És innentől pedig még sokkal nagyobb elvárások vannak felé, mint addig valaha. Mert lehet, hogy eleinte csak azért focizott jól, mert szerette csinálni. Mostantól pedig nem elég szeretnie, mert sokat várnak tőle.
Sok-sok világsztárt írtak le az idén, mert nem úgy szerepeltek, mint két éve, vagy mint négy éve. Lehet, hogy fiatal emberekről beszélünk, a maguk huszon pár évével, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ők is emberek. Megsérülnek, és onnantól már semmi sem ugyanaz. Nem tudnak gólt rúgni, kapják az "osztást" mindenfelől, nyomáskényszer alatt még nehezebb teljesíteni.
Nem tudok rájuk csak focistaként tekinteni, mert mindannyian emberek. Mindegy, milyen színű a bőre, mindegy, milyen nemzetiségű. Nem tudjuk, a tehetségét honnan és kitől kapta, lehet, hogy a saját választása volt, de nem lehet könnyű életük. Nem lehetett könnyű Fabio Cannavaro-nak lenni, és lenyelni a békát minden csúnyább megjegyzésre, amit kaptak. Nem lehetett könnyű Anelka-nak lenni sem. De nem lehetett könnyű C.Ronaldo-nak lenni sem, akinek milliók lesték árgus szemekkel minden mozdulatát, és legyintettek, hogy ááááá, hol van már.. ? Emberek ők, ezt nem szabadna elfelejtenünk. Emberek, akik ugyanúgy élik az életüket, mint mi, csak épp olyan hivatásuk van, amilyen.
És végül nem tudok eltekinteni attól sem, hogy vajon hány anyuka-apuka páros ül ilyenkor könnyes szemekkel a lelátón, és nézi, ahogy az ő "kisfiának" szól a nemzete himnusza. Leírhatatlan érzés lehet. Azt gondolom, minden olyan család komoly tiszteletet érdemel, ahol felnevelkedett egy (de nem ritka a több is) olyan sportoló, aki aztán egy ilyen rangos eseményen képviseli a hazáját. Mert minden focista mögött áll egy Apa, és egy Anya. Akik hittek benne, akik támogatták, akik elhordták edzésekre, megvették a felszereléseket, megtanultak nem sikítozni, ha felrúgták.
És (bár és-sel nem kezdünk mondatot) én azt gondolom, minden focista, legyen bármilyen nemzethez tartozó is, aki idáig jut, tiszteletet érdemel. Akkor is, ha kihagyja a tizenegyest. És akkor is, ha nem tudja kivédeni a tizenegyest.