..és nem írunk, és egyáltalán tudomást sem nagyon veszünk róla, csak olyan óvatosan. Illetve persze, mindig előkerül valahogyan hol nosztalgikusan, hol poénkodva. Ugye sokszor, sokan jegyezzük meg, hogy ó, hát már a b oldal forog. És igen, kismillió bölcsesség birtokában vagyunk mindannyian negyven fölött már (én például éppen félúton a negyven és az ötven között), rengetegféle tapasztalattal, tudással, amit hol így, hol úgy hasznosítunk, és adjuk tovább. Természetesen okosabbak vagyunk az utánunk következő generációnál is, és az előttünk lévőnél is. Azt gondoljuk, már mindent láttunk, mindenféle érzésben volt részünk. Voltunk szerelmesek, fülig, fájt már csalódás, veszteség. Voltunk átverve, volt részünk elismerésben, lenézésben is.
De mégis, így negyvenöt évesen, amikor a gyerekeim azt gondolják rólam, hogy anya bármit meg tud oldani, a férjem számára előfordul már, hogy nem az jut eszébe rólam, hogy de jó lenne megölelni, az anyám már inkább támaszt keres, mint nyújt, én még mindig tudok úgy vágyakozni, várakozni, mint tettem azt huszonöt évesen. Másképp, de ugyanúgy.
Az csalódást okoz, hogy a testem gyorsabban öregszik, mint a lelkem, az meg végképp, hogy már nem látom azt a férjem szemében, ami nem is olyan egyszerű mint régen is ott volt még. Persze, tisztában vagyok vele, hogy nem csak az évek mennek, de a stressz is kinyir bennünket,, elszürkít mindent, bemocskol mindent, és megöli az érzéseket. Érzem, ahogy tompulnak folyamatosan azok a receptorok, amik bármilyen helyzetből ki tudták tapogatni a jót, megragadni, és hagyni, hogy erősebb legyen mindennél.
Ezt szeretném a nyaralás alatt újraéleszteni.