Mi lesz velem?

Tökéletes kérdés volt kb. két héttel ezelőtt. És lassan időszerű is. Mert nemsokára megszületik valaki, akiről nem tudjuk, mi a neme, nem tudjuk, vajon hogy fogjuk majd hívni. Van egy rakás mindenféle érzésem ezzel kapcsolatban. Mert ugye, anyaként nagyon drukkolok, hogy egészséges legyen, könnyen szülessen, gond nélkül teljenek az első napok, tehát ne sárguljon be, ne kerüljön inkubátorba, és hasonlók. Testvérként is így kell(ene) éreznem. De valahogy minden olyan idegen. Persze, biztos a különbözőségünkből fakad. Meg abból, hogy nincsenek jó érzéseim ezzel kapcsolatban. Nem tudom, miért. Nem tudom, igazak e, vagy csak az irigység hangjai, érzései. Igen, van bennem irigység. Semmi másért, csak és kizárólag a babáért. Meg a szülés élményéért. Ami persze önmagában lehetne hülyeség, hiszen nekem megadatott már háromszor. Neki meg még csak most először. Lehetnék irigy azért is, mert ő nem hízott el, mint én annak idején mindháromszor, bálnaméretűre, de ez mondjuk nemhogy irigylésre nem sarkall, sokkal inkább taszít. Mert 50 kg-val menni szülni közel 170 cm-es magasságával szerintem több, mint gáz. És laikusként végzett felületes számításaim szerint is marad belőle mondjuk 43? Hetedikes, nyolcadikos kislányok súlya. Nehezen tudom elképzelni, hogy minden a legnagyobb rendben lesz így. Mármint azokkal kapcsolatban, amik az első napokban, hetekben, hónapokban olyan embertpróbáló energiát emésztenek fel, főleg egy első babánál, amikor még azt sem tudja az ember, hogy miféle szerkezet is egy ilyen pihe-puha illatos, ámde nélkülünk életképtelen baba. Nehéz félreállni és csendben maradni. Nehéz lesz félreállni és csendben maradni. Nehéz lesz kibírni, hogy ne ösztönből működjek majd, márpedig ezesetben nem működhetek úgy. Mert két véglet vagyunk. Amíg én ringattam bármikor, bármeddig, ő nem fogja (szerintem). Mert rendszert kell tanulni. Amíg én beláttam a korlátaimat viszonylag hamar, ő nem fogja tudni, mert a végletekig maximalista. Amíg én képes voltam feláldozni (amennyiben ez áldozat) mindent és bármit azért, hogy egy mosolygós és elégedett kisbaba szuszogjon a kiságyban, vagy a karomban, addig itt valószínűsítem, hogy végig kell néznem, hogy itt nem így lesz. Mert kell a rendszer, és következetesség, anélkül nem is lehet élni. És ez csak az érem egyik oldala. (bár ez az érem, aminek kettőnél is több van)
Mert fogalmam sincs, mi történik velem, ha kislány lesz a meglepetés baba. Próbálok felkészülni, hogy ne érjen váratlanul. Bár ez tényleg csak szánalmas kis próbálkozás. Mert minden ilyen gondolatomra azonnal jön a másik, hogy ááá, biztos kisfiú lesz. (de mégis, minimum 50-50% az esélye a kislánynak is) Nem lesz jó érzés, az biztos. Több okból sem. Tutira nem lesz jó érzés, mert annyira szerettem volna egy kislányt. És tutira nem lesz jó érzés, mert senki nem lesz képes kihagyni, hogy na, Te szerettél volna, náluk meg összejött rögtön. És ott muszáj lesz mosolyogni. Mert azt nem hagyom, hogy bárki lássa rajtam, ha a lelkem egy része kicsit belehal abba, ha neki megadatik a kis rózsaszín rugdalózó, vagy majd a kis fodros ruhácska, urambocsá majdan egyszer egy bordó bársony ruhácska a karácsonyfa alatt. Fel kell készülnöm, meg kell acéloznom magam, és előre meg kell bocsátanom annak az egyelőre ismeretlen babának, mert ő tehet a legkevésbé bármiről is.
Nem lesz jó érzés, ha majd vigasztalnom kell az anyámat. Mert itt majd megkapja a magáét, nem úgy lesz, hogy elfogadják a segítséget, és majd legfeljebb fél órával később megcsinálják másképp, amikor nem látja már, hogy ne bántsák meg. És majd jön sírva, mert itt meghallgatják.
Nem lesz jó érzés, ha még a húgom is jön majd vigaszra, ha mégsem sikerül a természetes szülés, csak a császár. Mert bántani fogja. És fogja mondani. Én meg nem fogom tudni szívből vigasztalni, de el kell kerülnöm, hogy azt mondjam, köszönheted magadnak.
Nem lesz jó érzés a gyerekeim előtt is titkolnom, ha kicsit belehalok, mert ők persze, hogy felhőtlenül örülnek a kisbabának. (bezzeg, ha tudnák, hogy ezentúl majd levegőt is lábujjhegyen kell venniük)
És nem lesz jó érzés az sem, hogy a férjem meg sem fogja nézni. Mert abszolút nincsenek beszélő viszonyban a húgommal és a sógorommal. És ő az ő gyerekük lesz, következésképp szintén nem lesz vele "beszélő" viszonyban. Én meg majd emiatt haragudni fogok rá, mert mégiscsak egy kisbaba, és mit tehet ő róla.. meg magyarázkodhatok mindenkinek, mert nem fogják azt sem elkerülni, hogy megjegyezzék, micsoda bunkó...
Szóval fogalmam sincs, mi lesz velem... Egy dolog biztos. Tudom, van Valaki, akihez fordulhatok majd, akinek sírhatok és szitkozódhatok a telefonban, és nem fogja azt mondani, hogy de hülye vagy... Vagy ha mondja, hát majd építő kritikaként. És így kevésbé fogok belehalni.

Politika

Anélkül, hogy túlságosan belemerülnék. De mégsem tudom szó nélkül hagyni a vasárnapi EP választást. Nem okozott meglepetést számomra az a hatalmas fölény, amivel nyert az a párt, aki. A meglepetést az okozta, hogy egy szélsőséges, radikális nézeteket valló másik párt ekkora szavazótáborral rendelkezik. És, bevallom, engem meg is ijesztett. Mert ők (elnézést azoktól, akik esetleg érintettek az ügyben) szerintem kicsit sem az eszükről híresek. Engem taszít a rasszizmus ilyenfokú megnyilvánulása, taszít az is, hogy egymást arra buzdítsuk, hogy szabaduljunk meg a "selejttől". De ez, ez valahogy túlságosan szélsőséges. Szép, szép a NagyMagyarországhoz való "hűség", és abszolút szép az az idealizált világ, amiről azt gondolják, valóság is lehet. Annak ellenére is, hogy esetleg ésszel felfogható lehetne, hogy ha nem írják alá annak idején Trianont, talán már Magyarország sem lenne. Nem tudom elfogadni, hogy mindent arra fogjunk, hogy xy beszéde miatt... vagy azért, mert xy kormányozza az országot. Vagy épp azért, mert annyi kisebbséghez tartozó él ebben az országban, amennyi. Lehet ezt így gondolni, hiszen gondolati szabadság is van. Csak úgy gondolom, veszélyes dolog lépten-nyomon hirdetni, és toborozni. Veszélyes, ránk nézve is. Mert az egy dolog, hogy én személy szerint nem vagyok nekik útban (talán). De ha a legfőbb támogatójuk az összes bakancsos, kopaszra nyírt, és állig felszerelt emberével nekiindul, fogja őket érdekelni, hogy én ki vagyok? Közéjük sem az áll be, aki tisztességes munkával tisztességes családban él. (persze, itt is tisztelet a kivételnek) És bevallom, azt sem értem, hogy egy magát konzervatívnak, és kereszténynek valló párt hogyan nevezheti legfőbb támogatójának a fent említett szervezetet?
De legfőképp nem értem, hova tette az a 400ezer ember az eszét, aki őket is bejuttatta Brüsszelbe? És el sem tudom képzelni, hogy mi lesz itt jövő tavasszal? Persze, azt már tudom, nem nehéz matekpélda kiszámítani, hogy a kormányzó pártnak simán meglesz a 2/3-os többsége.
Mindenesetre nekem személy szerint is ment tönkre kapcsolatom emiatt a hihetetlen mértékű radikális mozgalomnak a hatására. Reménykedem, hogy ez csak egy kirívó példa, és nem lesz iskolapéldája semminek.

Őszinteség

Párszor kerültem már olyan helyzetbe, amikor azt gondoltam, jobb volt a boldog tudatlanság. És jópárszor kerültem már olyan helyzetbe is, amikor azt gondoltam, jobb lesz inkább őszintén tisztázni mindent, mint kerülgetni a forró kását.
Most nem nekem kellett őszintének lennem. Velem voltak. Biztos vagyok benne, hogy nagyon nehezére esett ilyen mértékben kimondani a gondolatait, főleg, mert nem szokása. Talán ennyi év alatt először fordult elő, hogy azt érezte, mindketten jobban járunk így, és erőt kell vennie magán.
Sosem voltunk az a fajta páros, akik körül folyton izzott a levegő, és sosem voltunk az a fajta páros sem, akik afféle lepedőakrobaták. De azért volt egy megteremtett összhang, amivel mindketten elégedettek lehettünk.
Aztán az összhang eltűnt. Olyannyira, hogy szép lassan odáig süllyedt, hogy már nemhogy összhang nincs, de semmi sincs. És én ezt bizony kikértem magamnak. És eljutottam odáig is, hogy biztos velem van a baj (ugye más nem is lehet). Mondjuk mindez előtt természetesen megsértődtem, aztán dühöngtem, aztán csak szimplán és bunkón célozgattam. Mígnem aztán vasárnap este jött a meglepő vallomás. Hogy velem semmi baj, vele viszont annál több. Mert olyannyira kimerült, hogy semmihez sincs kedve, energiája, meg egyáltalán, és ez kb. az utolsó utáni a sorban. Tudja, és tisztában van vele, hogy ez így nagyon nincs jól, és igazam van, amikor kikérem magamnak. De adjak neki kis időt, mert remélhetőleg eljöhet szabadságra hamarosan, és akkor feltöltődik, és újra a régi lesz.
Most erre mit mondhatnék? Tudom, hogy nehéz volt ezt megfogalmaznia és elmondania, még akkor is, ha legeslegbelül a kisördög piszkál, hogy nagyon jól tudja, hogy így tudott hatni rám legjobban.. Azt tudom, és látom, hogy tényleg iszonyatosan fáradt. És tény, hogy december óta folyton megy.. És tény az is, hogy bármennyire hozzászokhatott is, azért az mégsem normális dolog, hogy akkor dolgozik, mikor aludnia kéne, és akkor alszik, mikor dolgoznia kéne. Fogalmam sem lehet róla, mennyire kizsigerelő ez a valóságban, azt tudom csak, amit látok.
Mindenesetre azért az őszintesége jólesett, még akkor is, ha nem megoldás semmire.

Már megint iskola

Kicsit olyan "üres" vagyok mostanában. Természetesen csak annyira, amennyire ez megállja a helyét velem kapcsolatban. Mert ugye "olyan nincs, hogy valami nem sörnyitó", így aztán ugyanezt az elvet követve olyan sincs, hogy én valamin ne gondolkodjak, álmodozzak, vagy bármi. De minden olyan felületes.
Lélekölő volt számomra ez az Erik iskolai osztálya körüli dilemma, és az intézkedés (több szálon). A hivatalos értesítés tegnap megérkezett:
"Tisztelt Cím!
Gyermeke beiskolázásával kapcsolatos fellebbezését nem áll módunkban figyelembe venni. A leendő első osztályokban lévő fiú-lány arány és a kiegyenlített osztálylétszámok nem teszik lehetővé, hogy a gyermeke másik osztályba kerüljön.
Kérem szíves megértésüket."
A keltezés dátuma az a nap, amikor bent voltam a suliban. Ami felveti bennem a kérdést, hogy egyáltalán megkísérelt e bármit is tenni ez ügyben. Egyáltalán vette e a fáradtságot, hogy elgondolkodjon azon, amit én elmondtam a gyerekemről. Akit én ismerek, minden rezdülését, minden pillantását, ő pedig nem. Tudom, hogy hivatalosan már semmit nem tehetek. És tudom, hogy a nemhivatalos szálak mindent meg fognak tenni annak érdekében, hogy sikerüljön. És tudom, hogy elképzelhető, hogy az évnyitón végül mégis ott fog állni a csoporttársai között másik osztályban, mint ahova besorolták. De ha nem, hát nem. El tudom fogadni. Majd. Addig csak felkészülni tudok rá, mert most valóban nekem nagyobb "kudarc" (ha lehet erre ezt a szót használni), mint a gyereknek. Aki mondhatni vállrándítva fogadta a hírt. Na de azért ennyire nem laza gyerek. De nem foglalkozik olyannal, amiről fogalma sincsen. Honnan tudhatná, milyen az, bemenni egy rakás ismeretlen közé, mikor sosem került még ilyen helyzetbe? (azt meg még csak épp csak hagytam gondolati szinten elsuhanni, hogy az egész oviból nem találtam még senkit, aki ide került volna...) Azzal vigasztalom magam, hogy a sors rendezte így, mert bizonyára így lesz neki a legjobb. Én meg erős leszek, és tudom segíteni. Mindegy, mit és hogyan kell tennünk azért, hogy zökkenőmentes legyen az iskolakezdése, megtesszük. Mindegy, hányszor és hogyan kell "hazugságokkal" traktálnom, megteszem. Kegyes hazugságok, amiket olyan sokszor "bevetettem" már. Mert nem buta. Miért csak neki kell fejlesztőpedagógushoz járni? Mert Te vagy a legkülönlegesebb a csoportban. Igen, valóban különleges. Páratlan. Egyedi, és megismételhetetlen. Nekem az egyik leg az életemben. És valamiféle plusz is van nála a legek között, amitől úgy érzem, örökké vezekelnem kell vele szemben. Nem mintha az eszem nem tudná, hogy semmiről nem tehetek, ami ott történt a szülőszobán hét évvel ezelőtt. Nem mintha, visszapörgetve már kismillószor az ott történteket, valóban bármit is is másképp tennék ma. Mégis.. annak ellenére, hogy azok a rettegésben töltött napok, míg kiderült, milyen mértékű volt az oxigénhiány talán sosem merülnek feledésbe. Ezek miatt számít nála minden duplán, amit teszek, vagy tennék, ha nem lennék akadályoztatva. Ezek miatt kellett bemennem reklamálni is. Egyelőre kerülöm vele az iskola-témát. Most még nem foglalkozunk vele, mert "ejj, ráérünk arra még". A nyár pedig tökéletes lesz arra, hogy megerősödjünk, elfogadjam, és képes legyek hitelesen azt mondani "Nagyon jó tanító nénikhez kerültél".
De legbelül, nagyon mélyen, tudom, hogy ez a tüske is elraktározódott.

Erdei iskola II.

Az elmúlt napok abszolút hitelesen közvetítették számomra, hogy "ember tervez...", aztán mondhatom a gyerekeim, meg egy rakás külső körülmény végeznek. Iszonyatosan kimerültem a múlt heti erdei iskola miatti aggódásban. Nem tűnt fel menetközben, mert tettem a dolgom, ahogy a kisgyerek teszi egyik lábát a másik után, mikor járni tanul. Akkor döbbentem csak rá, mikor már itthon volt. Épségben, és tele élménnyel. Én meg leeresztettem, mint a lufi. És, ugyan kicsit lelombozott a rám mért hihetetlen mértékű hatása a dolognak, de a leeresztéssel együtt járt mindenféle rémség. Merthogy képtelen voltam ésszerűen és összefüggően gondolkodni, kimerült voltam, és kedvetlen, és fásult, meg minden finomság, ami ezzel jár. Foghatnám az elegáns betegségemre, hogy könnyebben kiütnek ezek a dolgok, de ez csak kifogás lenne. Nem gondoltam magamról, hogy ennyire kikészít egy ilyen. Mert persze, az újdonság erejével hatott másra bízni a gyerekemet napokra. Az újdonság erejével hatott megbírkózni az esti üres ágyával, hogy neki nem kell kakaót csinálni, hogy őt nem kell reggel kiimádkozni az ágyból. És az újdonság erejével hatott mindezek lelki oldala. Mert ugyan megnyugodhattam volna már rögtön másnap, mert jól vette az akadályokat, de nem ment ez. És igaz az is, hogy egyáltalán nem mellesleg azért a kicsi királyfi kisebb balesete is igen sok energiát emésztett fel belőlem. De nem tudom még magam előtt sem felmenteni magam. Mert ez így nem tudom, teljesen normális dolog e, így kikészülni egy ilyen párnapos távolléttől. Hiszen lassan egy kerek évtizedes lesz ez a gyerek, teljesen természetes folyamat, hogy egyre többször és többet lesz önállóan távol tőlem. Nem is lenne egészséges, ha nem így lenne. Mégis, hatalmas megkönnyebbülés volt, amikor hazaért, nyakig koszosan, a táskájában is tele koszosabbnál is koszosabb ruhákkal. Igaz, kívülről azt hiszem, semmi nem látszott rajtam, sem akkor, sem azóta. Tehát azért az "alakoskodás" jól ment. És lassan visszatérünk a normális kerékvágásba, kipihenem minden aggodalmamat, idegeskedésemet, és fáradalmamat.
És talán, mire a következő gyerekemnek kell indulni, kellőképp megerősödöm hozzá, hogy ne készüljek ki ennyire.

Erdei iskola

A tanterv része. Tudtuk már elsőben is, hogy lesz ilyen. Ha a tanító néniken múlik, akkor már tavaly.. akkor még szerencsére megúsztuk. Mert akkor volt a szintén tanterv része kötelező úszás is (tanterv részeként a szülők zsebére testálva), és miután azért az osztály nagyrésze dolgozó (alsó)középosztálybeli szülők gyermeke, tehát nem Krőzus, így elhalasztottuk.
Ez a mostani időpont is megvan már egy ideje. Nem tudom, melyikünk félt tőle jobban, elsőszülött fiam, vagy én. Mert az ugye tökrendben van, hogy biztos jól fogja érezni magát. Meg ha mindenki benne van, akkor ő is. Meg előttünk (és utánunk) is túlestek rajta már jó sokan. Először nem akart menni, és én már igen komolyan hajlottam rá, hogy jó, akkor nem, elviszem az orvoshoz, valami kamubetegséget csak sikerül összeszedni. Megnyugodtam ebben, lévén, ez nekem is a legkönnyebb lett volna. De aztán fordult a kocka, mert a suliban folyamatosan téma volt. Tanító nénik mesterien értették úgy csűrni-csavarni a szót, hogy végül eljussunk odáig, hogy várja. Én meg- mit tehettem volna- félretéve minden rossz érzésemet, féltő aggodalmat, innentől kezdve támogattam, és mosolyogva biztattam. De ekkor még mindig olyan messzinek tűnt az a két hét, amikor majd lesz... igenám, de aztán eljött a nap, amikor pakolni kellett, mert a két hét letelt, és másnap indulnak. Óriási erőfeszítésembe került bepakolni neki a táskába. Persze, nem én lennék, ha nem lenne mindenből plusz, és a plusznak is még tartaléka. Érdekes volt, ahogy aznap délután kerültük egymás tekintetét. Mindketten tudtuk, hogy nem szabad a másiknak mutatnunk a bizonytalanságot, azt a mindjártelsírommagam hangulatot, mert akkor valamelyikünk visszacsinálja. Elfoglaltuk magunkat, ki ezzel, ki azzal. És kibírtuk sírás nélkül mindketten. Még akkor is, mikor a haját vágtam este, és akkor is, mikor elköszönt lefekvésnél.
Túl hamar lett reggel, és túl hamar kellett indulni. Ahol aztán egy szempillantás alatt beszippantotta a közösség forgószele, és pont úgy zizegett, pörgött, mint bárki más. És az az utolsó puszi is mosolygósra sikerült, bár megintcsak nem néztünk egymás szemébe inkább. Én aggódtam érte, nagyon. Féltettem, nagyon. Ő pedig, fogalmam sincs, mit érzett, úgy, hogy elindult az ismeretlen felé... mert még soha, egyetlen éjszakát sem töltött el úgy a majdnem 10 év alatt, hogy valamelyik szülője(vagy nagyon közeli hozzátartozója) ne legyen vele.
Azóta már eltelt az első nap, és az első éjszaka. Tudom, hogy jól érzi magát, de tudom azt is, hogy már első este hányingerig fokozódó fejfájása volt, amitől kicsit sírva is fakadt, de abszolút kemény férfiként nem élt azzal a lehetőséggel, hogy felhívjanak engem. Sőt, azóta már a második nap is eltelt, és minden bizonnyal a második éjszaka is megkezdődött. És holnap, a harmadik nap végén találkozunk egy közös bográcsozás erejéig, de még akkor rá vár a harmadik éjszaka, hogy aztán a negyedik nap délutánján majd hazaérkezzen.
Ide, ahol most azért nagyon üres minden. Ahol a testvérei folyton kérdezik, mikor jön már, mert ugyan tudom, a megérkezése utáni tizedik percben már össze fognak veszni, de ők sem az "igaziak" így.
De nemsokára majd fellélegezve mondhatom, hogy ezen is túlvagyunk, és még jól is érezte magát. :)

Hmmm

Van, illetve lenne miről írnom, merthogy mindig vannak olyan események, történések, beszélgetések, gondolatok, amiket ugyan továbbgondolok, és szeretném is megörökíteni, aztán idő hiányában valahogy elmarad. Na persze, ami késik, nem múlik, így tuti, hogy pótolni fogom.
Amin most kicsit fennakadtam internetes barangolásom során.. az viszont arra késztetett, hogy na, most azonnal lépjek be, és írjam le. Bár nincsenek kiforrott gondolataim, vagy épp kiforrott véleményem egyáltalán.
Na, lényeg a lényeg, egy könyves honlapon rábukkantam egy "naplóra" nyomtatott formában. Aztán azonnal beugrott, hogy hé, ezt én már láttam valahol, miközben itt-ott olvasgattam. Rákerestem, és tényleg. Egy babás blog. Kinyomtatva, eladhatóan. És aztán rögtön úgy gondoltam, hogy na, ez azért erős, hogy kitárom ország-világ elé a gyerekem első évének ilyen-olyan evési-ürítési-mosolygási és egyéb fázisait. És még ezen "keresek" is. Aztán eszembe ötlött pár hasonló példa. Merthogy van rá, millió.
Aztán jött a gondolat, hogy ezek szerint micsoda hülye vagyok, mert akkor az én három fiam élete aztán igazi sikertörténet lehetne azzal a tengernyi ijesztő, mókás és egyéb történéssel. Na de... mondjuk ha húszévesen kikéri magának, akkor mit mondanék neki? Hogy olyan édescukiutánozhatatlanok voltatok, hogy muszáj volt pénzzé tennem?
Szóval, nem tudom eldönteni, hogy ez most jó dolog, avagy egyáltalán nem.