Azt már mondtam párszor, hogy az ilyen jól sikerült hétvégék után milyen nehéz is bemenni dolgozni. De gondolom ezzel nem csak én vagyok így, hanem nagyjából mindenki. Még azok is, akik amúgy (mint az esetek többségében én is) szeretik a munkájukat.
A dolgomat ma megnehezítette, hogy többször is azzal kellett szembesülnöm, hogy milyen sokan képtelenek a fejlődésre, egyáltalán arra, hogy a saját hibáikból tanuljanak. Hovatovább, már-már abban sem vagyok biztos, hogy képesek felismerni a saját hibáikat. Hiába próbálom lerázni magamról, azért csak dühít az ilyesmi, mert egyébként látom, hogy a tizenhárom éves gyerek is képes erre. De mindegy is, mert én már ezen nem tudok változtatni. Elfogadom, vagy elmenekülök. De leginkább kivárásra játszom, és elfogadom addig, amíg muszáj.
Legalább az a mentsváram megvolt, hogy a különösen nehéz pillanatokban vissza tudtam magam képzelni a Balaton partra, ahogy ott ültem a kikötőben, és csak néztem a vizet, meg hagytam, hogy az arcomba süssön a nap. És rögtön minden más megvilágításba került.. :)
Ó, hát nagyon sokan nem ismerik fel a hibáikat, sőt nem is nagyon keresik, vizsgálják, így a fejlődés igénye sem merül fel bennük. De azért sokan vannak, akik igen, és még túlzásba is viszik, mert rágódnak sokat és próbálnak változni.
VálaszTörlés