Vendégposzt

Nem volt még ilyen nálam, de amikor felhívott ez a bizonyos valaki azzal a kérdéssel, hogy mit szólnék hozzá, azt mondtam, miért is ne? Ha valakinek ki kell írnia magából valamit, hát azt bizony ki kell írni.. és ha valaki nem mondhatja el senkinek, hát mondja el mindenkinek.
Az alábbi poszt tehát nem az én gondolataimból állt össze, hanem ennek a valakinek a gondolatait mondja el. Hozzászólni, esetleg biztatni a blogírásra bátran szabad..  :)

Válaszok nélkül…

Vannak dolgok, melyek az idő elmúltával sem változnak. Saját bőrömön tapasztalom immáron évtizedek óta. Atyavilág, tényleg évtizedek múltak el, ebbe belegondolni is szörnyű. Példának okáért az egyik ilyen konstans, soha nem változó dolog, ami mostanában foglalkoztat, hogy kapcsolatépítésből és fenntartásból bizony csődöt mondtam. Én, aki a sajnálatos módon, de már hosszú évek óta több részre szakadt családunkban, mint egy afféle botcsinálta diplomata, egyedüliként a família minden szegmensével tartom a kapcsolatot. A saját, családon kívüli kapcsolataimban már a 90-es évek eleje óta notóriuson kudarcot vallok. Legyen az párkapcsolat, vagy barátság, bizony mindegyiknek gyászosan egyforma vége lett. A hiba biztosan az én készülékemben van, mert ennyi véletlen a világon nincs.

Ugorjunk neki, kezdjük a párkapcsolatokkal.

Nem vagyok egy nagy skalpvadász, így 42 éves koromra 3 komoly szerelemben volt részem, az egyoldalú vagy a plátói rajongásokat nem számítva. Nem időrendben, hanem időtartamukat tekintve fél évig, másfél évig és 11 évig tartottak. Mindhárom szinte pontosan ugyanúgy ért véget. Átvertek, megcsaltak, utólag derült ki minden. A maga idejében minden esetben komoly erőfeszítéseket tettem először is a kontaktusok megmentéséért időt, adott esetben pénzt nem sajnálva, másodsorban az okok kiderítéséért, illetve azért, hogy méltóképp, engem egyenrangú félként kezelve kerüljenek lezárásra a dolgok, ha már minden kísérletem kudarcot vallott. Kitalálható: nem jártam sikerrel. Egyik esetben sem. Nem akarom szentté avatni magam, mindegyikbe minden fizikai, mentális, anyagi erőmet beletettem, én nem tudok „félig” csinálni ilyesmit. Lehet, ez jellemhiba, könnyebben túltehettem volna rajtuk magam, nem éreztem volna magam felmosórongynak egy-egy szakítás után. Bizony ma is eszembe jutnak néha a kínzó kérdések:

1.       Miért kellett engem átverni?

2.       Miért nem lehetett velem megbeszélni, ha valami nem működik jól?

3.       Miért jó engem megalázni és hátba szúrni?

Válaszok nincsenek a mai napig sem, mert ugye a kérdések el se hangzottak. Azt hiszem, megérdemeltem volna, hogy ezáltal emelt fővel zárhattam volna le én is a múltat.

Most pedig, a kis episztolám második részében rátérek a baráti kapcsolataim kudarcaira.

Eddig ezen a téren viszonylag szerencsésnek mondhattam magam, kamaszkorom óta mindig volt, vagy voltak barátaim. Na nem sokan, de olyan időszak nem volt az életemben, mint mostanság, hogy a világon senkit nem mondhatok a barátomnak. Valószínűleg a habitusomból adódik, de valahogy a barátságaim is úgy alakultak, hogy mindenemet beléjük tettem. Minden feltétel és skrupulus nélkül. Vallom, hogy csak őszintén, tiszta és teljes szívvel lehet ezt megélni, másként az a barátság, ami nem így működik, a gagyi és talmi kategóriába sorolható. És egy kivétellel, mi történt? ... Bizony-bizony eltűntek. Egyszer csak véget értek. Az egyetlen kivételnek én vetettem véget, miután azt vettem észre, hogy a kedves barátaim, (egy pár) lassan kitúr a saját családomból. Az idő ebben az esetben később engem igazolt, illetve minket, mert az akkori párom teljesen ugyanúgy vélekedett a történtekről, ahogyan én. A többi valahogy elsikkadt. Hol gyorsabban, hol lassabban, de mindenképp akaratom ellenére. Egy nélkülöző, családja által eldobott, magányos „barátom”, akit mentálisan, anyagilag, mindenhogyan támogattam egy véletlen folytán összejött egy évekig Angliában dolgozó, frissen hazatért nővel. Egy csapásra javult a helyzete. Lakás, kocsi, ruhák, pénz …. Egy idő után már nem kellettem. Hónapokkal később megtudtam, hogy a nő visszament Angliába, az ember itt maradt hoppon, ugyanabban a helyzetben, ahogyan a kapcsolata előtt. Kopp! Volt benne annyi tartás, hogy nem keresett meg, de én se őt. Hiszek a férfi-nő barátságban, voltak is női barátaim. Az egyiket 2014 karácsonya előtt hagyta el a párja és maradt egyedül 4 kicsi gyerekkel. Mindenben segítettem. A fenyőfa beszerzésétől az éjszakákon át tartó lélekápolásig. Rá egy évre, most ünnepek előtt egyszer csak elkezdte „nem felvenni” a telefont, törölt az fb- n. Ezüstvasárnap pedig meglátogattam… volna. Ugyanis nem engedett be. Azóta se értem el, pedig rengetegszer próbáltam. Miért?...

A „miértek” tehát gyűlnek sorra, válaszok nincsenek, valószínűleg már nem is lesznek. Sanszos, hogy a sajnálatosan megroppant egészségem miatt hosszú távon erre az állapotra kell berendezkednem. Elég nehezen gyürkőzöm vele, mert a szituáció új, és még meg kell tanulnom kezelni. Hála Istennek, a családom minden része mellettem áll, bár a két dolog nem pótolhatja egymást, őket nem fűzi hozzám érdek, feltétel nélkül tudhatom őket magam mögött.

-pcs-