Hogyan?

Hogyan lehet azt jól feldolgozni, hogy a gyerekeim szó szerint a fejemre, sőt.. a fejem fölé nőttek? Hogyan lehet azt jól megélni, hogy nincsen már kisgyerekem? Lassan-lassan alig van szükség rám.. ami persze, nem igaz, mert még mindig jó sokszor elhangzik naponta, hogy "anya", és persze, sokkal jobban szeretik, ha csinálok nekik szendvicset, mint ha maguknak kell. De azért eljutottunk oda most már, hogy bármit megoldanak nélkülem is.
Nem könnyű ez, még úgy sem, hogy azért tudtam én (csak nem sejtettem), hogy előbb-utóbb így fogok járni. Jelen pillanatban minden porcikám vágyakozik egy kisbaba után, mert mégiscsak jó lenne, ha még úgy lenne szükség rám, mint régen. Még akkor is, ha amúgy meg olyan fárasztó dolog néha három ekkora gyerek anyukájának lenni.
Persze, a vágy vágy marad csupán, mert minden racionális érv az ellen szól, hogy tovább bővüljön a család, ráadásul a gyerekek kétharmada sem örülne ennek. És mondhatni, nálunk ebben is demokrácia van, mert ha valamit kétharmados többséggel leszavaznak, hát az le van szavazva, kérem. (és akkor még a házelnök szavazatát ne is említsem :D)
Nincs más hátra, mint feldolgozni a feldolgozhatatlant, és arra koncentrálni, hogy ők ugyan nagy és önálló fiatalemberek, de én még mindig elég fiatal vagyok bármihez. :)