Emléke örökké

Ez egészen biztos, hogy nem csak egy üres frázis, amikor azt mondjuk, hogy "emléke örökké él bennünk". A saját bőrömön legalábbis azt tapasztalom, hogy ez pontosan így van.
Ma pont hét éve már, hogy elment valaki, aki valamikor nagyon fontos barát volt. A mai napig is felfoghatatlan, hogy csak úgy fogta magát, és egyik pillanatról a másikra már nem is volt itt. És ugyanígy a mai napig is itt van mindig, mert eszünkbe jut valamiről, és emlegetjük őt, vagy csak emlékszünk egy-egy mondatára, megjegyzésére.
Nagyon sok idő telt el már nélküle, és épp a napokban jutott eszembe, hogy mit szólna vajon ahhoz, hogy azóta mennyit változott a világ. Tudom, hogy folyton az okostelefonokat bűvölné, mert mindig is elvarázsolta minden technikai újdonság, és az elsők között akart lenni, akik használják. Biztosan utánajárna mindennek ezzel kapcsolatban, még olyan dolgoknak is, ami nekünk eszünkbe sem jutna. De arra is nagyon kíváncsi lennék, mit szólna ahhoz, milyenek lettünk mi az azóta eltelt években. Szeretném azt hinni, hogy elégedett lenne velünk, de azt hiszem, ez csak részben lenne igaz. Komolyan tudatná velünk, hogy többet kéne kikapcsolódnunk, hogy több időt kéne egymással töltenünk, és kicsit meg kéne tanulnunk lazítani. Felhívna akár minden nap, és megkérdezné, "Diuska, ma már relaxáltál egy fél órát, ahogy megbeszéltük?" És mielőtt válaszolnék, már tudná is, hogy nem. :) Legalább egy órán keresztül mondaná, hogy miért lenne ez jó nekem, és mire a végére érne, biztosan meg is győzne. Senki sem tudott úgy beszélgetni még velem, mint ő. Pasiként, legalábbis.
Nagyon hiányzik. Őrzöm az emlékét, a hangját, a mosolyát, és egyszer még majd találkozunk is valahol.