Fogjuk a teliholdra

Már csak azért is, mert másra nem tudom fogni. Főleg nem a tegnapi nap után.
Ma reggel szörnyű álmom volt. Ennyire szörnyű még sosem. Ennyire szörnyen valóságos meg főleg nem.
Álmomban láttam, ahogy Balázs meghal bent a munkahelyén. Még most, ahogy leírtam is rögtön végigszaladt a hideg rajtam, és gombóc van a torkomban, de muszáj leírnom, hogy megszabaduljak tőle. (most mondom, senkit nem akarok felzaklatni, inkább ne is olvassátok el) Láttam, ahogy szaladgál az egyik diszpécser lány a telefonnal a kezében. Láttam az arcán a rémületet, és láttam, ahogy Balázs ott fekszik az iroda ajtó mellett. A következő pillanatban szaladtak a defibrillátorral, az egyik biztonsági őr, és Balázs főnöke. Láttam, ahogy mindent elkövetnek érte, hallottam őket beszélni, és folyton szólítgatták őt is. Fogalmam sincs hol lehettem én, és miért csak kívülről "láthatatlanul" láttam az egészet, de hiába akartam segíteni, nem tudtam ebből a láthatatlanságból kilépni. Láttam a csalódást az arcokon, és láttam, ahogy a férjem főnöke a zsebébe nyúl a telefonért. Az már egy egészen másik fajta érzés volt, ahogy tudatosult bennem, hogy engem hív. Teljesen valóságosan hallottam a hangját, és ettől riadtam fel.
Az első pillanatban megkönnyebbültem, hogy most ébredtem, biztos csak álmodtam. A második pillanatban pánikba estem, mert Balázs dolgozni volt, így habozás nélkül fogtam a telefonomat, és hívtam a benti számot. Csak amikor vidám hangon beleszólt, hogy "Hallo, hallo, ég a ház?" akkor könnyebbültem meg annyira, hogy rögtön elsírtam magam.
Annyira szörnyű és sokkoló álom volt, hogy az egész napomra rányomta a bélyegét. Majdnem félek lefeküdni is, nehogy megint álmodjak valamit.