Túlzás

Mostanában annyi mindennel kapcsolatban éreztem már, hogy eltúlozzák, hogy kezdem azt érezni, valamiféle túlzó-bolygóra keveredtem.
Nem tudom, miért van ez, de mostanság mindenki a legjobb anya, a legjobb munkatárs, a legnagyobb szakértő, a legjobban megmondóember. És ebből következően, amikor ez a sok tuti ember összeakad, abból mindig kalamajka van.
Ma épp azt sérelmeztem magamban, hogy minek kell ez a nagy anya-kultusz mostanában. Nem kell lépten-nyomon veregetni a vállunkat, hogy jajj, mekkora anyák vagyunk már, mert mennyi mindent megteszünk a gyerekünkért, és mégsem várunk érte semmit. Egyrészt, ez nem igaz, másrészt minden viszonyítás kérdése csak. Érezhetem én, hogy mindent megtettem, ha a gyerekem másképp érez. Ugyan ki kérdezi meg őket, hogy "Te figyi már, szerinted neked jó anyád van?" Persze, rá fogja vágni, hogy jó, mert belé van kódolva, hogy az anyját szeretni kell. De nem biztos, hogy őszinte lesz, mert lehet, hogy előző nap összevesztek, vagy épp büntetést kapott, vagy bármi. Olyankor biztos nem érzi azt, hogy milyen jó anyja van. De tök mindegy is. Nem kell a vállonveregetés senkitől sem azért, mert épp megcsináltam neki valamit, vagy hullafáradtan is nekiálltam palacsintát sütni.
Azért lettem anya, mert ezt szerettem volna. Azt ugyan nem tudtam még akkor, amikor csak tervezgettem a gyerekeimet, hogy milyen is ez, de ez nem számított. Most sem számít. Sosem fogom összeszámolni hogy hány álmatlan éjszakát okoztak, vagy hányszor mondtam le miattuk valamiről. Nem érdekel. És nem is várom azt, hogy valaki kitüntessen ezért, vagy azt mondja, hogy "Aztaaaaaa, Te aztán igazán jó anya vagy." Nem kell ez. Az anyaság nem munka, amit letudunk, nem kötelesség.
Valami egészen más.
És szemétségnek tartom, hogy ennyire elcsépelik.