Ahogy megéltem.. vigyázat, hosszú!

Egy gondolat erejéig visszatérek az előző bejegyzéseimhez, és csak azért nem azokat egészítem ki vele, mert az úgy már nem olyan. A gondolat rám jellemzően nyilván nem egy sornyi.
Szóval. A lelet elkeserített, földbe döngölt, letarolt. Akkor is, ha még nem tudom pontosan mi is ez, amivel szembenézek. Lehet, hogy gonosz sárkány, százhúsz fejjel, ami mind arra vár, mikor falhat fel, de az is lehet, hogy csak egy kis csintalan manó, aki meg akar tréfálni. A kettő között pedig még megannyi mesehős van ugyebár. Ennek ellenére, és minden ösztönös gondolatom ellenére, amit igazán igyekeztem magamtól távol tartani (több-kevesebb sikerrel) amikor kézhez kaptam, és nem az állt a papíron, hogy minden rendben van, egy pillanatra még a föld sem forgott. Aztán meg nagyon is forgott. Az első letaglózó másodpercek utáni következő gondolatom az volt, hogy na, akkor itt állunk meg, és nem is vizsgálódunk tovább. Mert elég volt. Ezt sem tudnám feltétlenül, és milyen jó is volt eddig nekem, mert az epilepsziámat már elfogadtam, hagyjon engem mindenki szépen békén. Néha majd rosszul leszek, ha muszáj, néha majd jön egy lábrázás, ha úgy alakul, de ennyi.
Az, hogy dühös voltam, vagy elkeseredett nem is biztos, hogy igazán kifejezi az érzelmeimet. Mert kire is vagyok dühös? Magamra, amiért már megint van valami? A szüleimre, amiért így sikerült összehozniuk? A sorsra, amiért mindig gördít valami akadályt az utamba? Az orvosokra, mert megtalálták? Elkeseredett pedig miért vagyok? Mert megint valami, amivel majd küzdenem kell? Megint valami, amit el kell fogadnom? Megint valami, amit végig kell csinálni?
Hazafelé a kocsiban Balázzsal mindenféle semmitmondó dologról beszéltünk. Kínosan kerültük a témát, és mindketten vártuk, hogy majd a gugli megmondja. Nos, gugli barátunk szerint sok minden lehetséges. A legrosszabb feltevése talán a szklerózis-multiplex. Ettől is a kardomba dőltem. És itt lehet vitázni azon, áldás e vagy átok, hogy az ember mindennek utána tud nézni két kattintással. Mert amúgy persze, a tüneteim 90 %-a stimmel.
Egy egész napot töltöttem önsajnálatban, dühtől vergődve. Nem volt jó. Mélyen magamba néztem, és azt találtam, igazából meg is érdemlem, hogy a saját agyamra mentem, mert valljuk be, mindent nem tettem, és teszek meg azért, hogy makkegészséges lehessek. Tény, nincs hibátlan ember. Mindenkinek vannak rossz szokásai, nagyon sokan dohányoznak a világon rajtam kívül, nagyon sokan alszanak keveset, esznek rendszertelenül, idegeskednek piszlicsáré dolgokon, vagy épp agyalnak problémákon. Azt nem gondolom, hogy most akkor egycsapásra megváltozom, és ezentúl képes leszek arra, hogy egészségesen éljek (egyáltalán létezik ilyen?).
Azt mindenesetre annak az önsajnálatban töltött napnak a végére eldöntöttem, mindegy mi ez, úgyis én fogok nyerni. Aztán majd én leszek az, aki utoljára nevet.
No, ehhez képest tegnap elzavart Balázs a háziorvoshoz, mondván elég volt már abból, hogy lassan egy hónapja fújom az orrom, köhögök megállás nélkül. Igaz, beszedtem egy rakás coldrexet, ambroxol-t, megittam egy üveg erigon szirupot, egy üveg lándzsás útifű szirupot, ettem mézet, meg mindenfélét, ami eszembe jutott, mégsem lettem jobban. Szóval ezt megunva közölte, hogy akkor induljak. Én meg kivételesen megalkudtam a sorsommal, és szót fogadtam. Ha meg mentem, hát elvittem magammal a leletet, ugyan vessen már rá egy pillantást. Meg is tette, rögtön azután, hogy megvizsgált, és közölte, hogy uhh.. épphogy nem ment még a tüdőmre a dolog, felírta az antibiotikumot, a gyógyszertári köptetőt, antihisztamint és calcimuscot. Nem mondta ki a konkrét diagnózist, merthogy az ugye nincs is, csak feltételezés. Amin amúgy ki is akadt rendesen, de ez mindegy. Mindenesetre az tény, hogy szerinte egy hónapon belül látnia kéne idegsebésznek a cd-t, amit kaptam. Nem a leletet, hanem a felvételt. Mert ehhez, ami ezen a leleten van, irtó fiatal vagyok (ezért már szerettem.. hogy lefiatalozott.. )
Ettől megint romokban hevertem egy kis időre. Idegsebészhez? Ééééén? Na ne már. Az a saját hülyeségem mondjuk, hogy az idegsebész szóról rögtön arra asszociálok, hogy borotvált fej, és hosszú vágásnyom a fejen.
Szóval itt tartunk most. Szerdán délután ötre van időpontom a neurológushoz. Aki majd csak többet mond minden eddiginél, megnyugtat, vagy épp elkeserít. Vagy tovább küld. Vagy nemtom. Bízom benne, hogy segíteni fog jó irányba indulni.
Bízom magamban, hogy képes leszek végigcsinálni bármit, ami rám vár. (csak ne akarjanak belenyúlni a fejembe, mert azt nem) Lesz erőm, mert lennie kell. Kitartok majd, mert muszáj. Magamért is, de sokkal inkább a gyerekeimért, akik azért engem választottak, mert engem tartottak alkalmasnak arra, hogy a mostani életüket végigkísérjem. Úgyhogy végig is fogom kísérni.
De ezért így a hosszúra nyúlt gondolat-folyam végén egyet elárulok. Most nagyon vágyom arra, hogy csak epilepsziás legyek. :)