Nekem semmi nem jó

Jártatok már úgy, hogy árnyékként követtétek saját magatokat? Vagy ezt is csak az én skizoid hajlamom csinálja velem?
Hétfő kivételével, amikor még dolgoztam egész héten itthon lógattam a lábam. Pihentem. Volna. Ha hagyom magam. Fizikai értelemben amúgy tényleg pihentem. Meg most már talán mondhatom azt is, hogy meggyógyultam. Néha még eldugul az orrom, de ezt leszámítva jól vagyok.
Nem is értem az egészet, mi történik velem. Azt meg pláne nem, hogy miért. Minden rendben van itthon is, egyébként is. Úgy zártuk az évet, hogy minden függő dolog végére pont került. Fizetett a biztosító, be is jelentettük már a kocsit javításra, majd aztán műszakira. A házasságunk sosemlátott harmóniában működik. A gyerekek nagyjából lenyugodtak, jó sokat pihentek a téli szünetben. Mégsem jó nekem semmi ezek szerint. Mert miközben élvezhetném a rózsaszín felhőkön ücsörgést, még véletlenül sem ezt teszem.
Látszólag minden rendben. Látszólag. Belül meg ízekre boncoltam magam a héten. Kíméletlenül látom a hibáimat, a hiányosságaimat. A legfurcsább, hogy mindeközben olyan, mintha meghalt volna bennem valami. Nem tudok rájönni, hogy mi, vagy hogy mikor. Az okára pedig végképp nem.
Szerdán, miután szembesültem vele, hogy egy napnyi itthonlét máris komoly gyógyulást eredményezett, szembe kellett néznem azzal az önmagammal, aki most, ebben a helyzetben legszívesebben soha többé a lábát ki nem tenné a lakásból. Nem csak dolgozni nem mennék, sehova sem. Elfáradtam? Nem tudom.
Komoly félelem van bennem a január 25-i mri-vel kapcsolatban. Hiába akarok minden erőmmel arra koncentrálni, hogy minden rendben van, az agyam egy eldugott zugába már régesrég befészkelte magát a vezérhangya, amelyik azt sugallja, valami van odabent, ami nem odavaló. Bár tudnék pozitívabb lenni, és elhitetni magammal, hogy ez is csak egy lesz a sok-sok vizsgálat közül, amin már átestem. Talán még ennél is nagyobb baj, hogy már tovább is gondoltam a következményeket. Az egyetlen, amiben biztos tudok lenni, hogy meggyógyulok, akármi van is ott. Ezen kívül semmi másban nem vagyok biztos.
Megrendültem az oly megingathatatlannak vélt "hitemben" is. Nem tudom már magam sem, akarom e én azt az utat, vagy inkább nem. Néha dühös vagyok miatta, amiért olyan dolgokat is látok, amit más nem. Mert nem akarom látni. Nem akarom tudni. Emiatt egyelőre nem lépek tovább. Maradok a magam kétségei között, vagy ha úgy tetszik, a két világ között.
Egy ideje már nem  hiszem el, hogy tehetségem van az íráshoz. És nem is tudom, hogy gondoltam valaha is, hogy van.
Látom magamat kívülről. És nem tetszik, amit látok. Nem vagyok már jó barát, nem vagyok már jó anya, és jó feleség sem. Sem jó testvér, sem jó gyerek. Valahogy kifordult a világom a helyéről. Nem teljesen, de ahhoz eléggé, hogy megijesszen, és kétségek közé sodorjon, mert most aztán nem tudom, hol van az a bizonyos arany középút? Egyáltalán, van ilyen?
Ha most erre lehetőség lenne, elmennék medvének. Még lenne egy hónapom aludni. Addig meg hátha vissza is kapnám önmagam.