Mostanában jó sokan mentek el a környékünkről. Nem, nem külföldre költöztek, bár, ahogy vesszük.. Mindannyian már egy másik világban élnek, meglepő gyorsasággal követve egymást. (talán ott, abban a világban is szomszédok, utcabeliek lesznek?)
Múlt hét vasárnap meghalt egy kedves szomszéd bácsi is. (nem közvetlen szomszédunk) Amikor én kislány voltam, ő már akkor is elég öreg volt (az akkori mércémmel), és már akkor is mindig úgy köszönt, hogy "Szeeeeerbusztoook". Nem túlzás, tényleg ilyen vontatottan mondta. És még nem is olyan régen is így köszönt. Januárban derült ki róla, hogy májrákja van, kezelést már nem kaphatott, mert ahhoz túlságosan legyengült már a szervezete. De amúgy sem kérte volna. Pedig tavaly még nagyon örült, mikor túl volt a szemműtéten, hogy végre újra lát.
Látszott rajta már jó régóta az öregség is, meg a betegség is. Nagyon sovány volt világéletében, de mióta nem dolgozott a nyugdíj mellett, mindig jobban össze is szakadt szegénykém. Az idén már állataik sem voltak, pedig ők voltak a környéken az egyetlenek, akik a legtovább tartottak malacot
Sajnálom, hogy nincs már velünk, leginkább a feleségét, akivel egy életet éltek le a létező legnagyobb békességben, szogalomban, szeretetben. Most Ő egyedül maradt, és persze, hogy csak sír. A temetésen biztosan nem tudok ott lenni, mert akkor lesz, amikor dolgozom.
De gondolatban már ezerszer és még egyszer elköszöntem. Még hallom a hangját, ahogy köszön, és látom az arcát is hozzá. És hiszem, hogy ahol most van, vagy ahova tart, ott jó lesz neki. Ezért nem szenvedett tovább itt a Földön, hogy minél előbb jó lehessen újra.
Mi pedig majd ahányszor elmegyünk a ház előtt, várjuk, hogy odaköszönjön a kertből, hogy "Szeeerbusztoook".
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése