Hát

 Nem tudtam lementeni, és úgy beilleszteni ide, úgyhogy csak a linket  teszem ide arról a tiktok videóról, amin ma este sikerült pityeregnem egy jó fél órát. 

Gondoltam, megmutatom nektek is. 

Kedd

 Hát a mai nem az én napom volt. Egész nap nyűgös voltam, nem éreztem jól magam. Napközben nem nagyon tudtam volna nevén nevezni, hogy mégis mi bajom is van pontosan, de aztán estére ez elég egyértelművé vált. Fájt a hasam és a derekam, annyira, hogy hányingerem is volt tőle. Egy darabig tűrtem, de végül aztán úgy döntöttem, veszek be inkább no-spat meg cataflamot, nehogy még a végén aludni se tudjak majd. 

Úgyhogy ennyit a mai napról. 

Hétfő

 Múlt héten pénteken megkaptam az új munkaszerződésemet. Az gondolom elég hülyén hangzik, ha azt írom, hogy kaptam fizetésemelést, mégsem vagyok elégedett. A reálbérem most is csökken, ahogy tavaly is. De nem is feltétlenül ez okozta a legnagyobb csalódást, mert igazából ilyesmire számítottam. 

A nagy csalódás ott ért utol, amikor szembesültem vele, hogy tulajdonképpen semmi értelme nincs annak, hogy minden nap becsülettel kidolgozom a munkaidőmet, hogy elvégzem az összes rám osztott feladatot, hogy szánok időt gondolkodni azon, tudunk e még fejlődni, javítani bármin. Év közben nemigen kapok dicséretet vagy elismerést, a főnököm (saját elmondása szerint) nem tud dicsérni. Ez sem esik jól, de már megszoktam. Így aztán volt az a titkos, motoszkáló kis remény, hogy majd most kiállnak értem, elismerik a pluszban hozzátett energiát. De még csak fel sem merült senkiben, az egészen biztos. Még annyira sem, hogy legalább azt tudják mondani, nagyon szerettük volna, de sajnos nem lehet. 

Nincs mit szépíteni rajta, rosszul esett, csalódtam, és most még meg vagyok sértődve, és ma reggel is úgy mentem be, hogy hát akkor úgy állok hozzá, hogy más is odaférjen. 

Majd túl teszem magam ezen is, az idén is, csak épp nem olyan könnyű most. 

Vasárnap

 Nálunk soha nincs olyan, hogy nincs mit csinálni, ahogy olyan sincsen, hogy készen vagyunk. Egyszerűen csak folyamatosan teszünk -veszünk, mert mindig van egy újabb ötlet, egy újabb megoldani való, vagy épp egyik következik a másikból. Az elmúlt egy hétben nagyjából ezerszer kaptam meg, hogy "nem vagytok normálisak", mert hát a három fiú szobájából épp csak a dinoszauruszok nem figyeltek ki, azok is csak azért, mert a dinoszauruszokért éppenséggel soha senki nem volt oda nálunk. Került elő cserébe egy kisebb osztálynak elegendő füzet, vignetta, ceruza és radír. Legalább húsz darab cipősdoboz, bennük kinőtt, elhasznált cipőkkel. Ezeket Erik különös gonddal gyűjtötte, a Nike cipők komoly evolúcióját lehetett a gyűjteményen keresztül tanulmányozni. Talán Roli a leginkább tudatos közöttük, nála nem nagyon volt feleslegesen gyűjtött holmi. Ő más miatt nehéz eset, és ha választanom kell, hogy időnként dobáljam majd ki Erik cipőit, vagy Patrik szakadt pólóit, vagy vitatkozzak Rolival valamiről, amivel kapcsolatban neki van egy meggyőződése, hát bármikor inkább az előzőek.

Én továbbra is teljes meggyőződéssel állítom, hogy nem vagyok gyűjtögető fajta, de Balázst most erről ne kérdezzétek meg. Azért volt, amit sikerült megmentenem. Nekem fontosak a kézzelfogható emlékek is, vannak, amikhez ragaszkodom, hogy el kell tenni a fiúknak. Most még nem értékelik, de idővel majd örülni fognak neki, mert minden emlék nem marad meg a fejünkben. Kell valami, ami emlékezteti az embert. Igaz, én e téren kicsit szentimentális vagyok. 

De most úgy tűnik egy heti szorgos munka után ma végre eljutottunk oda, hogy minden szobából kikerült minden, ami nekünk már nem kell, és végül a családi életünk is túlélte. 

Palacsintázással ünnepeltük, amit Balázs sütött nekünk. 

Szombat

 Azt már szerencsére tegnapelőtt kitaláltuk, hogy ma Balázs brassóit csinál. Ez több okból is jó. Elsősorban azért, mert nagyon finom, másodsorban azért, mert nekem csak az alapanyag beszerzés a dolgom ezzel kapcsolatban. Cserébe én sütöttem almás kalácsot és fánkot. 

Patrik is itthon volt ma, így együtt ebédeltünk megint. 

A nap többi részében folytattuk a szobákban a pakolást, selejtezést. Lettek kupacok, amik majd jövő héten az apácákhoz kerülnek Zsámbékra, akik foglalkoznak rengeteg rászoruló családdal, így helyet találnak hamar a nálunk feleslegessé vált, de még jó állapotú ruháknak, a napköziben örülni fognak a gyerekek pár társasjátéknak, játéknak és könyvnek. Rengeteg iskolai füzet, jegyzet volt még a fiókokban, amiket most kidobtunk végre. 

Erik egyik nagy vágya is valóra vált ma, A focis sál gyűjteményének egy része felkerült a falra. 

Könyves péntek

 A múlt héten kimaradt, mert épp akkor kezdtem csak el ezt a könyvet, amiről most írni fogok, és még nem sok mindent tudtam volna írni róla az első benyomásokon kívül. 

Érdekes könyv volt, már ami a koncepciót és a történetet illeti. Két idősíkon váltakozik a történet, van benne háború, szerelem, érdekes jellemű emberek. Valamiért mégsem volt nekem az igazi, kicsit olyan volt, mintha a jelenben játszódó részeket utólag toldották volna csak bele a könyvbe, azok a részek folyamatosan hiányérzetet hagytak bennem.. Az teljesen világos volt, hogy a szerelem időtlensége az, ami ihlette ezt a művet, de nekem ehhez kicsit szegényes volt végig az, ami a jelenben íródott. 

Nem olvastam még semmit az írónőtől, nem is tudom van e más műve, nem néztem utána, de szerintem nem is fogom ezt erőltetni. 

De az is lehet, hogy csak én nem voltam ráhangolódva eléggé egy ilyen történetre, és ezért nem jött át, de most leginkább csak azt gondolom, hogy egy volt a sok közül, amit már olvastam életem során. A borítójára fogok emlékezni, mert az nagyon tetszik. 

:(

 Ma reggelre arra ébredtünk, hogy az anyukám így majdnem 65 évesen egyke lett. 

Még nem is telt el egy hónap sem az idősebb bátyja halála óta, most a másik testvére temetésére készülünk. Ő is beteg volt, ő már évek óta küzdött a kórral. Volt idő, amikor azt gondolta, ő győzött. De mégsem. Az elmúlt hónapokban folyamatosan rosszabbul lett, a temetésre sem tudott eljönni, nem tudott már annyit állni. Tegnap este egy utolsó küzdelem várt még rá, de már esélye sem volt nyerni. 

Nem nagyon találok szavakat most erre. Anyukám romokban hever, nagyon megviselte. Tegnap délután még találkoztak, és semmi nem utalt arra, hogy ez volt az utolsó találkozásuk. Még ha tudtuk is, hogy nincs már sok remény semmire, azért remélte mindenki, hogy még van idő. 

De nincs.