Majdnem minden csak jó

Előszedtem a kis cetlimet, merthogy ma február vége van, és én meg adós vagyok egy történettel. Amit nem felejtettem el, csak vagy munkát kerestem intenzíven, vagy pedig a munkába állást intéztem. És még az is előfordult, hogy már dolgoztam. :) Nem is keveset, éppen ma reggel háromnegyed hattól délután négyig. Úgyhogy szeretnék még pár nap türelmet kérni, mire megszületik az első olyan történet, aminek Ti adtatok címet.
És akkor mesélek mást. A reggeli nehézkes felkelés után egészen vidáman indult a nap. Az már eleve mosolygásra ad okot, amikor együtt megyünk munkába. Tök jó érzés. Igaz, az öltözőknél különválnak útjaink, és akármennyit vagyunk is bent, a legoptimálisabb esetben napi öt, esetleg tíz percünk van, amikor válthatunk pár szót. Na azért nem ám ekkora szigorban vagyunk tartva, hogy nem is beszélhetnénk, de mindkettőnknek akad dolga bőven.
Na de igazán akkor szaladt fülig a szám, amikor az öltözőben az egyik nő odajött hozzám, és azt mondta, hogy "Most már muszáj megkérdeznem, hogy tényleg Te vagy Te?" Tudtam, hogy mire gondol, de azért elvigyorodtam, hogy "Hát, igen, Én vagyok Én." "Najó, hát akkor kimondom, hogy Te vagy a Balázs felesége?" Majd mikor megerősítettem neki a pletykahálózatban terjedő infot, akkor azt mondta: "Hát örülök, szeretjük a Balázst, biztos Téged is szeretni fogunk." Ezen mosolyogtam míg leértem a "helyemre" a raktárban. Hogy milyen evidens, hogy ha Balázst szeretik, akkor engem is. :) Nem mintha velem sok dolguk lenne, maximum összetalálkozunk a dohányzóban. :)
Aztán közvetlenül reggeli után újabb pletykára adtam okot, ha még nem volt elég, hogy ahány Balázs "keze alatt" (bocsánat a kifejezésért) dolgozó ember meglátott, annyi bökte oldalba a másikat, nyilván megosztották egymással a már megerősített info-t. De a kajálásból visszajőve, amikor friss irodából az ottani legnagyobb főnök hatalmas intéssel köszönt nekem, az még újabb pletykára adott okot. Merthogy húha... azt meg inkább el sem mesélem, hogy hány arc fordult felém azonnal az irodából. :D
És ma beírhattunk magunknak újfent egy ötöst szervezésből is. Mert gyermekeim ma is rendesen felkeltek, elmentek a suliba. Aztán 11 körül telefonáltak a suliból. Anyámnak, merthogy épp ő volt elérhető... hogy Erik lázas, és rosszul érzi magát. Szerencsére el tudtak menni érte, meg még az orvost is ott érték az igazolás miatt (egyébként csak vírus) Láza ugyan nem volt délután, de fáj a torka, hányingere van, és elég elesett. Ki sem merem mondani, nemhogy leírni, hogy remélem nem az, ami i-vel kezdőik és nfluenzával fejeződik be.
Aztán azért is beírtam magamnak egy kisötöst, mert tök jól bírtam ezt a mai hosszú műszakot is. Igaz, a talpam fáj, meg a lábujjaim is, de mintha egy nagyon halvány gondolatnyit jobb lenne már.
Ja, és tegnap is kaptam bókot. Azt mondta az egyik kolleganőm, hogy ha nem tudná, hogy Balázs és én férj és feleség vagyunk, akkor is tudná. Merthogy állítólag van egy csomó minden, ami annyira kifejezi az összetartozásunkat, hogy akkor is látszik, ha épp hozzá sem érünk egymáshoz. Ezt tetszik... :) És örülök neki, mert ezek szerint, így, alig egy hónappal a tizennegyedik házassági évfordulónk előtt még mindig bárki számára nyilvánvaló, hogy szeretjük egymást.

Itt és most pedig abba kell hagynom a blogírást, mert ha nem tudnék vakon gépelni, már elég sok fura és érdekes szót írtam volna már le. Csak egy nagyon vékony csíkban látok ki a fejemből.
De holnap végre péntek...

Emma nap

Tudom, hogy csak nálam. De nálam ma nagyon. Tudjátok, ez az a nap, amikor mondhatjuk, hogy "Emmanemmegy". Na, ez az Emma nap. :)
Nagyon-nagyon elfáradtam, ragadnak le a szemeim, és fáj minden porcikám. Ez nem nyavalygás, vagy ilyesmi, simán csak ténymegállapítok. Fel voltam rá készülve, hogy nagyon fáradt leszek, de arra, hogy ennyire, arra nem. Igaz, nem is nagyon tudtam, mire kell felkészülnöm. De már csak két nap, és az első héten túl is vagyok. Két hosszú nap mondjuk, mert kell egy kicsit túlórázni mindkét nap, de mindegy.
Gyerekek reggel várakozáson felül teljesítettek. Rendesen felkeltek, felöltöztek, elrakták maguknak a tízórait, innivalót.. kiengedték a kutyákat, adtak nekik enni, és mindenki mindent el is vitt magával, amit kellett. Azt nem gondolom, hogy sosem lesz gond, de minden jel szerint abszolút komolyan vették a kérésünket.
Nem tudok ma mást mesélni. Nagyon álmos vagyok.

A véletlenek

Ha lenne még időm rá, meg agyam gondolkodni, és fogalmazóképességem, így este fél tíz magasságában akkor ez egy nagyon hosszú bejegyzés lenne. Olyan hosszú, hogy lenne időtök közben meginni egy kávét, meg megenni egy sütit. De sajna....
Viszont mindenképpen el akartam mesélni, hogy amikor múlt hét pénteken olyan rettenetesen odavoltam a lábfájástól, meg attól, hogy úristen, én ezt biztos, hogy nem bírom majd, akkor a könyvemben, amit épp olvastam, egy érdekes részhez értem. És nagyon remélem, hogy a kedves szerzőnő nem tépi le a fejem, amiért idézni fogom tőle a kérdéses részt, de megteszem.
"Miután átöltöztem, Deecha belép, de nem ér hozzám. Fekszem a matracon, ő pedig kérdezget. Fáj-e valamim, sportolok-e rendszeresen, járok-e masszíroztatni. Elmondom, hogy csak a combom fáj, de fogalmam sincs mitől. Tovább faggat.
-Mióta?
-Néhány hete.
-Mi történt, mielőtt fájni kezdett?
-Áttértem egy másik edzőgépre. Lépcsőzőgépre. És egyre többet tapostam.
-És ebből mire következtetsz? -kérdezi csendesen
Nézek rá csodálkozva, hát mire is. Túlterheltem? Maradnom kellett volna csak a futásnál? Hallgatok. Erre ő is témát vált. Azt tudakolja, mi a munkám, elbeszélget velem arról, hogy miért jöttem Bangokba, kérdezget az írásról, a könyvekről, a könyveim fogadtatásáról. Arról, hogy hirtelen lette-e a nagy olvasótáborom, vagy lassan. Hogy hány évig voltam névtelen újságíró, mire kiléptem az "árnyékból". Szabályos interjú ez, és meg kell mondanom, remek interjú. Ha nem sejteném, hogy ez is a munkájához tartozik, azt hinném, hogy csak beszélgetni szeretne, ismerkedni egy másik világgal, újfajta kultúrával. Még mindig nem ér hozzám.
-Szóval lassan építkeztél idáig- összegzi az elhangzottakat. -Nem egyik napról a másikra lettél népszerű regényíró, fokozatosan gyarapodott az olvasótáborod... persze az "eredeti szakmádat", az újságírást is szereted, de azt a fajtát, amire mostanában kevesebb lehetőséget kapsz. Erről van szó, ugye? -kérdezi. Nem tudom miért, de hirtelen megértem, mire akar kilyukadni. És azt is, hogy milyen egyszerű ez. Milyen nagyon egyszerű. Így is el lehet mulasztani a fájdalmat. Hogy megkeressük az okát. És gyakran a lélekben van az ok. Látja a szememben a felismerést. -Most pedig.. talán váltani készülsz.
Bólintok.
Ő is bólint.
.........
-Tudod. te is tudod. Fáj, amikor fellépsz a lépcsőre és elindulsz, de most már menj fel, menj végig rajta. Majd elmúlik a fájdalom, és jó lesz. Végig tudsz menni rajta. " (a részletek Fejős Éva Szeretlek Bangkok c. regényéből valók)

Szóval, tök véletlenül tartottam épp akkor itt a könyvemben. Olyan véletlen volt ez, ami már kismilliószor megtörtént velem. Most is jó, hogy megtörtént, mert ezt mondogatom magamban azóta is, hogy "Fáj amikor fellépsz a lépcsőre és elindulsz, de most már menj fel, menj végig rajta. Majd elmúlik a fájdalom, és jó lesz. Végig tudok menni rajta."

Négytizenöt

Nem lesz ám állandó téma az épp aznapi munkanapom, mert baromira nem is érdekes, meg én is unnám, ha mindig csak erről lenne szó. De ma még erről fogok írni, mert ma megvolt élesben is az első munkanap.
Úgy kezdődött, hogy négy tizenötkor zenélt a telefonom. Alig hittem a fülemnek, főleg, mert hiába feküdtem én le nagyon gyorsan, még éjfélkor megnéztem az órát. Szóval, négy tizenöt. Még azért öt percet elnyújtózkodtam a takaró alatt (épp ezért volt négy húsz helyett tizenötre állítva), de aztán mese nem volt, fel kellett kelni.
Le merném fogadni mindenki, aki olvas, magában kuncog ezen, hogy éééén, a megrögzött hétalvó ilyen hajnalok hajnalán...
Háromnegyed hatkor már bent voltam a munkahelyemen, ahová a saját személyi sofőrömmel érkeztem. Ismeritek Ti is.. úgy hívják, Balázs. Mert persze, hogy felkelt velem. :) Imádom érte... és szégyellem, hogy én sosem voltam képes erre fordítva. De csakazértsem fogom megint őt fényezni, mert még a végén elbízza magát, amikor itt rendre kiderül, hogy mennyi mindenért szeretem, tisztelem... Hat órakor pedig kérem szépen már dolgoztam. (és ó, igen, elvesztettem a szüzességem szondafújás tekintetében is.. )Normális esetben ilyenkor kezdett el régen a telefonom zenélni, most meg már munka... Nem semmi...
Mindenfélét csináltam ma, többek között elvágtam az ujjam. Semmi komoly, éppcsak beleszaladt a kés hegye, de attól még vérzett. :D Nem is én lennék, ha nem történt volna valami. De még szerencse, hogy nem a targonca ment a lábamra.. (az is megtörténhetett volna akár) Na de nem festünk ördögöt a falra...
Éppenséggel a nyolc órás munkaidőben nem nagyon van lehetőség megállni, vagy akár leülni, és ezt így a nap végére rendesen éreztem is. Mondhatni, elcseréltem volna a lábaimat bárkiével.
Volt egy holtpontom, tizenegy óra magasságában, amikor már kezdődött a komolyabb fáradtság. És ezt észre is vették rajtam, mert -ahogy mondták- percről percre szótlanabb lettem. Rendesek, mert kérdezgették, hogy elfáradtam e, vagy baj van, vagy csak sok volt az info, amit ma is rám ömlesztettek? Akkor, ha nem hagyják abba, elsírtam volna magam, az egészen biztos. Akkor azt éreztem, hogy annyira fáradt vagyok, hogy belehalok mindjárt, és haza akarok jönni, és legalább egy ölelést akarok a férjemtől, meg egy puszit a gyerekeimtől, meg még hogy a kutyáim is jöjjenek, és örüljenek nekem. De legyőztem a rossz érzést, megbeszéltem magammal, hogy már nemsokára meglesz mindez... és végül átlendültem rajta.
Kettőkor már rettenetesen fájt a sarkam, és alig vártam, hogy fél három legyen. Utána meg alig vártam, hogy átöltözzek, és indulhassak kifelé, és már kapcsoltam is be a telefonomat, hogy hívhassam Balázst, aki tűkön ülve (illetve itthon fekve betegen) várta, hogy jelentkezzek már.
Itthon egy negyed órás leeresztés után még lesétáltunk gyalog vásárolni a lidl-be (nem tudom hány km, negyed óra séta), meg aztán haza. Ami pont kellett ma, ebben a kellemes hőmérsékletben, mert kiszellőzött annyira a fejem, hogy felébredjek, "rádolgoztam" az izmaimra is egy keveset. Aztán még megcsináltam a vacsorát (sült csirke-sült krumpli-saláta), és vége is volt a mai napnak.
Miközben ezt írom, már éppen megint minden tagom fáj. De egy jó fürdő megoldja. :)
Holnap meg majd elmesélem, hogy hogy is vagyok én a véletlenekkel... :)

Mennyi eszem van!

És épp emiatt a rengeteg eszem miatt ma sem fogtok olvasni tőlem Dal-értékelést, mert még megy. Éppen Veca énekel, és pont annyira nem ragad magával, mint múltkor. Ez van. Ja, hogy miért is van ekkora arcom így vasárnap este? Mert- miközben azon gondolkodtam, hogy is fogom megoldani, hogy ma még blogoljak is, meg megnézzem a második középdöntőt is, meg még időben le is feküdjek- bevillant, hogy hóóóó, hát mire van a laptop? Meg a wifi? Hát elárulom, arra vannak ezek a remek találmányok, hogy éppen most, miközben nézem a tévét, az ölemből írom a bejegyzést. Nem mellesleg az emeletes ágy tetején. Ettől most kicsit érdekes hangulatba kerültem. Mert az emeletes ágy tetején feküdni kicsit olyan, mintha még mindig gyerek lennék.. na de az én gyerekkoromban még híre-hamva sem volt ezeknek a remek találmányoknak. Sőt, örültünk, amikor a számítástechnika fakultáción tanulgattuk az akasztófa-programot megírni a commodore plus négyes gépeken. :D :D Na nem sírom vissza.. én most tök örülök neki, hogy megtehetem ezt az ölemből blogolást, mert így több legyet üthetek egy csapásra, és erre mostanában majd különösen nagy szükségem lesz. Mármint a több légy csapására.
Jelen pillanatban egyébként tök jól állok (ülök itt az emeletes ágy tetején... már mondtam), mert már csak fürödnöm kell, meg kikészíteni a ruhákat reggelre, és mehetek aludni. Ja, nem, még majd a szendvicseket is meg kell csinálnom. De ezt fél óra alatt tudom abszolválni, ha muszáj.
És épp most kezdődik az én egyik abszolút kedvencem.... a Kedvesem. Egyszerűen imádom. :) És annyit hallgattam már, hogy simán elmehetnék neki vokálozni. :)
A jövő héttel kapcsolatban vannak ilyen mindenfélék bennem, de jelen pillanatban sokkal több a kíváncsi várakozás, mint az ellenérzés, és úgy döntöttem, hogy ez így most pont jó nekem. Mármint hogy ennek a kíváncsi várakozásnak fogom átadni magam. Persze hogy vannak félelmeim, mint ahogy mindig is voltak, és mivel egy önmarcangoló és örökösen aggódó fajta vagyok, így mindig is lesznek. Azt nem hiszem, hogy valaha is lesz olyan, hogy Dius ne gondoljon valamit, vagy épp ne gondolkodjon valamin. Így aztán jobban teszem, ha arra fekszem rá,, ami energiát ad a gondolkodáshoz, meg a mindenféléhez. És épp ez most a kíváncsi várakozás. Várom a pillanatot, amikor először fogom azt érezni, hogy már magamtól is tudom, hogy mit kell csinálnom, de még jobban várom azt a pillanatot, amikor egészen magabiztosan azt fogom mondani, hogy "ezt is megcsináltam". Nem tudom mennyi idő fog eltelni addig, és nem tudom mennyi minden fog még addig fájni. De meg fogom csinálni, ez egészen biztos. Tart, ameddig tart. :D
És... a holnapi hétfőt nem utálom máris.. még akkor sem, ha olyan jó lenne, ha nem az eső esne, hanem végre a nap sütne, és minden zöld lenne, és nyílnának végre a tulipánok.
Egyébként, csak hogy essen szó a Dalról is, azt kell mondanom, hogy tudom, hogy nagyon szomorú leszek, mert csak ma este négy kedvencem is énekel. És nagyon úgy néz ki, hogy nem sikerül mind a négynek bejutnia a jövő heti döntőbe.  

Ma (nincs) Dal

Előre szólok, hogy ma nagyot fogtok csalódni. :D Mert ma NEM írok a középdöntőről, talán majd holnap, amikor meg lesz a nyolc döntős. Tudom ám, hogy most megkönnyebbülten felsóhajtottatok, hogy végre, leszállt egy napra a témáról. :P
De helyette elmesélem, hogy én ma úgy ébredtem, mint akit tegnap kétszer agyonvertek, háromszor megkergettek, és négyszer ledaráltak. A mosott kaka hozzám képest üde volt, és friss. Az izmaim pedig... hú, hát ha azt mondom, hogy a csomózott karkötőben kevesebb csomó van, mint az én izmaimban, akkor enyhén fogalmaztam. Pedig irdatlan mennyiségű magnézium van ám bennem, mert készültem. Nem eléggé ezek szerint.. vagy csak nem voltam épp teljesen tudatában a saját punnyadtságomnak. Szóval, nagyon nehezemre esett ma a lét. Fájt a járás is, meg úgy egyáltalán bármi. Idegesített minden és mindenki.
Balázs akart segíteni, és masszírozni, de nem bírtam elviselni azt sem, hogy hozzáérjen, még amikor saját magamnak csináltam, akkor is harapdáltam a számat, hogy legalább valami emberi láb féle legyen már végre ott, ahol lennie kell.
Abba bele sem merek gondolni, mi lesz velem a jövő héten, ha így, egyetlen nap után ennyire kikészültem. Egészen biztosan csak az a baj, hogy nem szokta a ló a szántást (meg a lábam az acélbetétes cipőben való egész napos mászkálást), de az a helyzet, hogy az a ló nem további egy-két nap alatt fogja megszokni. Van rá sansz, hogy jövő pénteken már majd talicskában fognak hazatolni.
Na nem ám... napról napra biztos javul majd ez, a magnéziummal még szorosabb barátságot fogok kötni (bár a maximum adagot azért mégsem léphetem túl), meg közben gondolkodom, mi az, amivel ilyen egycsapásra megnövelhetem az állóképességemet. Ha van valami tuti módszeretek, akkor mindenképp mondjátok el (csak ne fájjon).
Mindegy, ma pihentem, és még holnap is fogok. Aztán majd csak elmúlik ez az izomizé is.

Első nap

Két dolog miatt már nem húzom tovább az időt. Egyrészt, mert olyan vagyok, mint egy hulla, másrészt meg mert tudom, hogy sokan várjátok a híreket.
Szóval, reggel.... a vártnál kisebb gyomorgörccsel ébredtem, mondjuk lehet, hogy ez azért volt, mert hajnalban kétszer is arra ébredtem, hogy a nyakam teljesen merev, úgyhogy kénytelen voltam masszírozós segítséget kérni úgy hajnalok hajnalán. Szóval lehet hogy csak simán feljebb kúszott egy kicsit az a görcs.
Nagyjából normálisnak mondható állapotban indultam el. Csak akkor fogtam fel igazán, hogy hova is jöttem, amikor már arra vártam, hogy megérkezzen az is, aki majd elintézi velem az összes ilyenkor szükséges papírmunkát, mert anélkül semmit sem lehet.
Ezeket elintéztük, megkaptam a munkavédelmi cipőmet (történelmi pillanat ez.. mert pontosan ugyanolyan cipőm van, mint Balázsé.. csak négy számmal kisebb), és aztán vártam, hogy majd akkor mindjárt odavisznek arra a helyre, ahol a munkámat fogom végezni.
Az első nagyon-nagyon jóleső érzés akkor ért, amikor egy olyan valaki, akit én a mindennapjaimból ismerek, ott viszont meglehetősen fontos pozíciót tölt be, szembejőve velem megállt, rám mosolygott, és azt mondta: "Örülök, hogy itt vagy, jó munkát kívánok!" Annyira jólesett, hogy majdnem könny szökött a szemembe örömömben. Azért, mert egy kedves gesztus volt tőle, és olyan emberi, amire akkor, abban a pillanatban nem is kicsit volt szükségem.
A munkakörömről és úgy egyébként az ezt érintő dolgokról nemigen írhatok egy nyilvános blogban, de azért azt elmesélhetem, hogy a kolléganőim is minden várakozásomat felülmúlóan voltak kedvesek és rendesek. Mindenki. Pedig elhihetitek, hogy amikor azt megtudtam, hogy csupa nő között kell lenni, akkor Para hatványozottan lépett fel, és minden porcikám azt harsogta, hogy "Menekülj, nincs rosszabb annál, mint mikor csak nők vannak együtt.." De az első benyomásaim jók. Egyetlen ember van, aki nem annyira, de ez még változhat. A többiek nagyon segítőkészek, és igen, ki is mondták, amit itt valaki emlegetett a múltkor (talán Móni?), hogy "mi is jöttünk ide először". Szóval, ez a rész pipálva.
Tök jó volt továbbá találkozni Balázzsal is egy pár pillanatra, még ha tényleg nagyon rövid kis pillanatok voltak is. Igen, érzékeltem a megbámulást, meg a lopott pillantásokat, de végül is azt hiszem, ezt is mindenki így kezdi egy ilyen helyen. :)
Aztán még... ha úgy magam miatt nem nyugodtam volna meg eléggé, akkor bearanyozták a napomat azok, akik (jó páran) ódákat zengtek a férjemről. Hogy ő mennyire kedves mindig, és mennyire emberi, és minden beosztottja mindig csak jókat mond róla, meg egyáltalán.. ő az, aki mindig segítőkész. A közvetlen kollégáim közül ketten is úgy gondolták, amikor még nem tudták, hogy én vagyok én, hanem Balázs felesége néven "futottam", hogy az tök jó lesz nekik, mert biztosan én is olyan vagyok, mint ő. Amúgy vannak dolgok, amikben valóban hasonlítunk, már csak azért is, mert az elmúlt majdnem húsz évben sokat csiszolódtunk összefelé, de azt hiszem, ezen a téren Ő tényleg jobb, mint én. Én is segítőkész vagyok és kedves, meg emberi, de benne van egy plusz, amit nehezen tudnék megfogalmazni, csak tudom, és érzem, és látom (meg hallom másoktól). Ez a plusz belőlem hiányzik, illetve másmilyen formában jelentkezik. Na de ebbe ne menjünk bele....
Négy órakor úgy jöttem el, hogy a fejem zsongott a sok információtól, és a folyamatos hangzavartól, meg a megszámlálhatatlanul sok "hello"-tól. Kellett itthon egy fél óra, amíg befogadóképes lettem valamennyire, de tény, hogy rettenetesen elfáradtam. De ezen majd minden bizonnyal az idő és a megszokás fog segíteni.
Igazából nagyon nem bánom, hogy ma péntek van, és most lesz két napom kiheverni ezt az elsőt. Majd hétfő hajnaltól meg indul a kiképzés... :) De jó lesz ez.

Roli jól van, háromszor fájt a hasa, meg kettőször a feje. Még nyilván bármi lehet ebből, ha vírus, de lehet, hogy ennyivel el is intézte. Legyen így.