Spórolás

Napok, vagy akár hetek óta téma a topikban is, ahol gyakran megfordulok, meg úgy egyébként is elég sok helyen, hogy ki hogy takarít meg, vagy mi az, amin spórolni tud. Lehet, hogy rá lehet fogni ezt is a válságra, vagy épp a holnaptól magasabb áfára. Leírták többen is, hogy ők valamennyi összeget mindig a bankszámlájukon hagynak, vagy épp hogy mindig x összegből vásárolnak be. Párszor magamba is zuhantam kicsit ilyenkor, hogy én micsoda herdáló fajta vagyok, mert bizony mi sok pénzt megeszünk. És bizony, mi nem szabtunk sosem összeghatárt, mennyit költhetünk a havi keretből. Illetve de. Általában annyit maximum, amennyi befolyt. Persze, történtek már kirívó esetek ezügyben, de az most nemtéma. Gondolkodtam ezen a megtakarításon. Többféleképpen is. Mert ugyan előfordult már, hogy hóvégén volt még a számlánkon egy kevés pénz, de már nem vettük ki, beosztottuk azt a kicsikét, ami a pénztárcánkban volt. De ez kb. 12-ből 11-szer nem így van. Mert ami jön, az megy is. Gondolkodtam, hogy talán tényleg nyitni kéne a gyerekeknek valami számlát, amire mindig pakolunk egy kevéske pénzt, mert az milyen jó. Aztán továbbgondolva a dolgot, rájöttem, minek tegyem be valakinek tőzsdézni, ha a kezébe is adhatom, hogy "tessék, fiam, Neked akarom adni" De azért nyughatatlan fajtám csak nem hagyja annyiban a dolgot és komolyan gondolkodóba estem, hogy vajon fogom e bánni röpke nyolc év múlva, hogy nem gondoltam előre a gyerekeim leendő főiskolai éveire? Vagy épp ellenkezőleg, vállon fogom veregetni magam, mert az én pénzemmel nem lépett le egyik biztosító és bank sem? Ezt most ugye nem tudhatom. Fura dolog ez a spórolás. Mert azon is gondolkodtam, hogy vajon mennyi lenne az, amiből már félre tudnék tenni. Aztán arra jutottam, hogy a mostaninak a háromszorosából egy kis idő elteltével mondjuk a mostaninak a felét talán már elraknám. De bizony, gyarló vagyok, eleinte kiélvezném minden pillanatát, hogy ha nem kéne garasoskodnom. És elmennék minden második héten fodrászhoz, mert az jó lenne nekem, és megvenném azokat a könyveket, ruhákat, amiket most nem. És vennék a gyerekeimnek olyan labdát, amit nem rúgnak szét két alkalom után, és nem sajnálnám nekik odaadni. És nem érdekelne, hogy még minimum három napig kell enni abból, ami van, és ennek megfelelően nem kéne kreatívnak lenni sem. De tudom, nagyon sokan megvetnének ezért. Mert vannak, akik tényleg szigorúan csak azt veszik meg, ami kell, abból is csak és kizárólag a legolcsóbbat. Lehet így élni, mert láttam olyat, akinél működik.
Csak minek? Vajon boldogabb lesz e ő attól, hogy van a bankszámláján megtakarítva egy bizonyos összeg, miközben eszi a zsíros kenyerét? Vagy boldogabb vagyok én attól a hirtelen felindulásból megvett 120 Ft-os szelet csokitól? Vagy továbbmegyek.. boldogabban nőnek fel a gyerekeim, ha mindig csak az van, amit otthon megtermelünk, és előállítunk, mintha megkívánja a csokit/fagyit/vagy épp drága joghurtot és meg is kapja?
Erre sem tudok válaszolni, csak mindig a pillanatnyi hangulatom függvényében.
Nyilván ez is olyan kinek a pap, kinek a papné dolog.. És nincs is ezzel semmi baj. Csak néha gondolkodom ilyeneken is. :D

Nem értem

Szülőnek lenni nem könnyű. Sőt, néha borzasztóan nehéz. Középső gyerek anyjának és apjának lenni néha-néha egyenesen kiborító. Legalábbis a mi középső gyerekünkkel mostanság nagyon nehezen boldogulunk. Mondhatom, hogy többször gondoltam rá, hogy nemes egyszerűséggel bedobom a törölközőt. Nem tudom, mi az, amit Vele másképp csinálok, mint a többiekkel. Szerintem nincs ilyen. Vagy létezik, hogy ő ennyire más egyéniségű, mint a másik kettő? Persze, létezik, kismillió dologban bebizonyosodott már. Néha arra gondolok, hogy ugyan nem hiperaktív, de egész biztosan hipermotilitású gyerek. Ami persze tudom, hogy nem igaz, mert leköthető a figyelme (ha akarja). Iszonyatosan makacs és öntörvényű. Társul hozzá a középsőség. És ez így együtt jelen pillanatban csupa-csupa olyan dolgot eredményez, amitől bizony a hajam az égnek áll. Azt már megszoktam, hogy ő a leghangosabb. Azt is, hogy nagy általánosságban szükség van arra, hogy neki még külön mélyen a szemébe nézve is elmondjam, amit kérek, ha azt akarom, hogy meg is tegye. De azt képtelen vagyok megszokni, hogy egyszerűen elengedi a füle mellett amit mondok, nem érdekli, ha haragszom rá. Nem boldogulunk azzal az egyszerű "házirenddel", amivel kéne. Mert minduntalan átlépi a határokat. Nem tudom büntetni sem már, mert már nincs mivel. Játékmegvonásra vállrándítás a válasz, gondolkodni küldöm, leül, majd megadott idő múlva feláll, elmondja, amit hallani akarok, és félóra sem telik bele, kezdhetjük elölről. Nem használ a szép szó, és nem használt az sem, ha kapott. Keresem a hibát magamban, a körülményeinkben, meg egyáltalán mindenben. De nem találom. Azt gondolom, hogy ha nem is vagyok tökéletes anya, azért a lehetőségeimhez és képességeimhez mérten mindent megteszek és megtettem azért, hogy pont ugyanazt kapják mindhárman.
Nem boldogulunk az evés sarkalatos problémájával sem. Merthogy túl sokat eszik. És bizony, igen komoly túlsúlya van már. És mindez a gerincferdülésével és a hanyag testtartásával együtt nem szép látvány. És még ha ezen én túl is lépek, egyáltalán nem egészséges. Első körben megbeszéltük, úgy, mint annak idején a bátyjával, hogy akkor most megpróbálunk kicsit diétázni, mert én ugyan nagyon szeretem őt így is, de féltem az egészségét, úgyhogy jó lenne kicsit lefogyni. Megdöbbentem, mikor azt mondta: ő nem akarja. Próbáltam másképp megközelíteni. Mondtam, nem kell attól félnie, hogy nem ehet valamit, mert ugyanúgy ehet túrórudit, mint a többiek. Akkor azt mondta, oké. Két napig sem bírta. Amikor nem láttam, kiment a konyhába kaját "lopni". Amikor felelősségre vonom érte, bűntudatosan lehajtja a fejét, de nem igaziból szégyelli magát. Csak azt szégyelli, hogy lebukott. Eljutottunk oda, ha nem adok neki enni, ordít, mint a fába szorult féreg. Már azon is gondolkodtam, lehetséges e az egy hétéves gyereknél is, hogy örömszerzésként eszik? Merthogy még alig befejeztük az ebédet, már azon agyal, mit kap majd még délután, és vajon mi lesz a vacsora.
Szóval itt ülök tehetetlenül, összeolvastam már egy csomó mindent a témáról, de nem lettem okosabb, mert nem lehet ráhúzni egyetlen skatulyát sem. Kicsit ez is, kicsit az is, de leginkább Erik. :-)
Persze, lehet, hogy nem is benne van a hiba(?), hanem bennem. Fogalmam sincs. Próbálkozom tovább, mert nem adom fel. Nem kell egy bólogatójános, nem kell, hogy sosecsináljon semmi rosszaságot, csak annyit szeretnék, hogy legyen kicsit kevésbé konok és makacs, hogy neki is könnyebb legyen.

Egy pillanat alatt...

Világéletemben utáltam ezt a rövidke kis mondatot. Azóta meg főleg utálom, mióta gyerekeim vannak, és lépten-nyomon hallom nőági felmenőimtől, hogy "egy pillanat alatt megvan a baj." Mondják ezt mindig, mert ha rajtuk múlna, a gyerekeim valami búra alatt ülve játszanának békés egyetértésben mondjuk a szőnyegen autót tologatva. De szerencsére nem ilyenek, sőt. Fára másznak, bicikliznek, faralnak a biciklivel, hogy csak úgy nyikorog az aszfalton a gumi. Befogják egymást lónak ugrókötéllel, vagy akármivel, ami a kezük ügyébe kerül. Vagy épp seprűt a lábuk közé fogva ugrálnak le a harmadik lépcsőfokról. :D De nem riadnak vissza attól sem, ha a garázs tetejére kell felmászni, vagy épp az emeletről úgy lejönni a külső lépcsőn, hogy csúszunk a korláton. Én megedződtem már, az esetek 90 %-ában nem izgatom magam. Sikerült akkor is nyugodtnak maradnom, mikor nem olyan rég arra léptem ki a lakásból, hogy Rolikám egyensúlyoz egy rossz széken, és igyekszik fel az egyik melléképület tetejére valami hülye gumibelsőért. Nem szóltam, csak szép csendben megközelítettem, hogy kéznél legyek.. Aztán lejött, és jól leteremtettem. :D Nem biztos, hogy pedagógiailag helyes volt, de ha rászólok, hétszentség, hogy leesik ijedtében. Szóval, egész komolyan edzett vagyok e téren. Végtére is fiúk. És gyerekek. Majd ha már kamasz fiúk lesznek, akkor egész másféle témában kell megszereznem ezt a fajta "lazaságot". De remélem az még arrébb van.
De úgy egyébként minden utálatom ellenére azért el kell ismernem, van igazság ebben az "egy pillanat alatt megvan a baj" kezdetű szállóigében. Mert tényleg. Nyugodtan állhatok ott mellette készenlétben, akkor is tud úgy esni, hogy végighorzsolja magát. Nyugodtan kísérgethettem a kis totyogóst mindenfelé, mikor épp csak félrepillantottam, máris nekiment az autó hátuljának, és máris felrepedt a szemöldöke.
Ma is történt egy ilyen "egy pillanat alatt"-dolog. Szó szerint egyetlen szemvillanásnyi idő alatt. Legnagyobb csemetém épp az emeletes ágy alsó részén "tornázott" (igazából inkább unalmában vonaglott, de az elég hülyén hangzik), amikor az apja bement hozzájuk a szobába. Sikerült abban az egyetlen pillanatban lehajolnia, amikor a gyerekem behajlított térdekkel épp "visszaérkezett" valami tornamutatványból. Paff. Térddel az orrnyergén találta el az apját teljes lendülettel, aki abban a pillanatban mindazösszes kilencvenkörüli kilójával elájult. Gyerekem pedig halálraváltan sikítozva rohant ki a lakásból engem keresve (amúgy előtte két perccel jöttem ki). Falfehér arccal, zokogva, sikítva tudta csak elmondani, hogy megrúgta apát, és most ott fekszik. Azóta kicsit szégyellem, de csak annyi időm maradt, hogy végigsimítsam az arcát, hogy "nemleszsemmibaj", és már rohantam is. Abban az egy-két pillanatnyi időben, míg odaértem, az összes létező rémkép lejátszódott előttem. Vérzik az orra... (volt már ilyen, és el sem állt), összetört a szemüvege, és belement a szemébe, beverte a fejét, és felszakadt. Meg mittudoménmégmi. Beléptem a gyerekszobába, és ott feküdt gyakorlatilag magatehetetlenül, de sehol vér, sehol nem látszott semmi, igaz, arccal lefelé volt. Szóltam hozzá, válaszolt. Jó pár percig csak épp egy-egy szóval kommunikáltunk, majd felült. Külső sérülése nem volt. De ahogy elmondta, nagyon szédült, és nagyon-nagyon fájt. Egy jó félóra kellett hozzá, hogy már ne szédüljön, ne feketedjen előtte a világ, onnantól a feje fájt iszonyatosan.
Patrikot elég nehezen nyugtattuk meg, hogy nincs semmi baj, és nem is haragszik rá senki, hiszen csak egy véletlen baleset volt. Az arcát nem fogom elfelejteni, ahogy jött. És később megtudtam anyámtól, pont ugyanígy sikítoztak, mikor engem láttam rosszul lenni.
Estére minden rendben volt már mindenkivel, és remélem ennyivel tényleg meg is úsztuk. :-)

Szomorú alkalom

A felnőtt lét velejárója, hogy egyre többször és többször szembesülünk a halállal, és már nem úgy, hogy látjuk, ahogy a szüleink, nagyszüleink szomorkodnak. Hanem minket hívnak egy-egy rossz hírrel, ami után olyan letaglózott lesz az ember. Akkor is, ha idős emberről van szó, mert róla azt gondolnánk, annyira hozzátartozik a mindennapokhoz, legyen szó akár a néniről, aki mindig ugyanakkor ment a boltba, és mindig ugyanazt vette, és mindig úgy köszönt: "Szerbusz, aranyoskám!" De akkor, ha velünk korban nagyon közel álló ember halálhírét közlik, akkor ez triplán, vagy nem is tudom hányszorosan letaglózó. Mert a mi korosztályunkban szerencsére még kevés annyira beteg van, hogy várható legyen. Az pedig felfoghatatlan, amikor váratlanul, hirtelen csak összeesik, és meghal. És akkor marad utána a nagy üresség. Vagy egy csomó befejezetlen mondat.
Átéltük tavaly nyáron. Sosem fogom elfelejteni azt a szombat estét, amikor csörgött a telefonom, és Erika barátnőm szólt bele. Egy őrült pillanatig azt gondoltam, ez nem igaz, csak viccel. Pedig tudtam, dehogy vicc.. ilyennel nem viccel senki, és a hangja is olyan volt, amitől az embernek azonnal összeszorul a torka. Iszonyatosan nehéz volt elfogadni, hogy már nincs. Az az ember, aki még délután nézte a F1 edzést, akinek félbemaradt beszélgetése volt a párommal, akit én is kerestem délután, és azt ígérték, majd visszahívnak. Egy pillanat alatt ment el. Nem volt talán arra sem lehetősége, hogy megijedjen, vagy féljen, ami jó, ha sikerül túllépni a saját önzésünkön. De van az emberben egy olyan kis önző izé, amitől arra gondol, hogy de legalább mondhattam volna még... vagy legalább tudtam volna elköszönni. Persze, megtettük. Gyújtottunk gyertyát, elmentünk a temetésére, emlékeztünk és emlékezünk rá a mai napig is. Tudjuk, hogy nincs már köztünk, hogy talán soha többé nem találkozunk. Mégsem voltunk képesek a telefonjainkból kitörölni a telefonszámát. Mintha még fel tudnánk hívni. :-(
Mire mindezt majdnem egy évvel a történtek után nagyjából feldolgoztuk, addigra nemolyanrég megint jött egy sokkoló hír, egy nálunk sokkal fiatalabb ismerős fiú is meghalt.
Aztán a múlt héten egy telefon a páromnak, hogy meghalt a kollégája. Csak úgy, összeesett, meghalt. Megint csak felfoghatatlan, hiszen fiatal volt, semmi keresnivalója még a másvilágon, hiszen bőven lett volna még dolga itt is. Szerintünk. Magasabb erők másképp gondolták. Nehéz ilyenkor nem attól félni, hogy vajon ránk mi vár? Ma volt a temetése. Én nem mentem el, bevallom, jobbnak láttam nem menni, mert tudom, kikészített volna látni a temetőt a rengeteg fiatal gyászolóval. És ahogy még a páromat is megviselte látni a két kisfiát zokogni, az én szívem szerintem kettészakad, ha azt végig kell néznem. Igazságtalanságnak érzem, hogy neki kellett menni, és nem láthatja felnőni a fiait.
És mit mondjak.. szívszorító látni ezeket a meglett férfiakat, ahogy próbálják visszatartani a könnyeiket, de mégis sírnak. Bár ne így lenne.

Férfiak...

Napok óta jár és kattog az agyam, már megint (még mindig) munkát keresek, az összes utamba akadó álláshirdetést megnézek, aztán kb. a 98%-át csalódottan be is zárom. Mert mindenhez van valami hiányosságom. Vagy a fősuli, vagy a nyelvtudás, vagy a gyakorlat (ebben-abban jártasság). Nem is tudom, már úgy istenigazából csalódott sem vagyok. Gyakorlatilag elfogadtam, hogy más feladatom van még, és itthon sokkal nagyobb szükség van rám, amúgy meg dehogy fogadtam el. Már csak azért sem, mert kicsit uncsi ez az itthoni "semmittevés". Semmi izgalmas nincs benne, hogy minden nap főzök, mosok, felmosok, valamit takarítok, közben a gyerekeim kérdéseire válaszolok (ha tudok), vagy szétszedem őket, mert épp püfölik egymást, vagy csak épp enni adok nekik. Aztán túllépve az unalmasságán az egésznek, ismét megfogalmazódott bennem, hogy vajon, ha én is dolgoznék, akkor vajon átkérné e magát a párom egy "normális" munkarendbe? Nem nagyon hiszem, hogy így lenne, mégis tudom, más lenne. Mert kisebb lenne a nyomás rajta. És nem aggódna hetekig, hogy biztosan gégerákja van, mielőtt megosztaná velem, hogy mit érez. Mert az a "gombócérzés" a torkában simán lehet egy refluxtól is, amire pedig igen komoly esélye lehet ezzel a nem teljesen normális napirenddel, ami van. Mindenestre azért szerencse, hogy végül mégiscsak elmondta, és végülis már ettől megkönnyebbült, és azóta szedi a savlekötőt, és határozottan jobban érzi magát. De felvetődött bennem a kérdés, amire egy szégyenlős mosoly volt csak a válasz, hogy: "azt gondolja, engem meg kell kímélni ilyesmitől?" Pedig nem kell. Mert legalább engedtessék már meg nekem ebben a normálisak közé tartozni. Legalább hadd aggódjak úgy, mint bárki más. Úgy gondolom, kellőképpen kiveséztük a dolgot, megbeszéltük, ő megnyugodott, én meg aggódhatok helyette. :-) Igaz, tudom, mert egyrészt átéltem (meg még utána is olvastam), hogy milyen tünetekkel jár, mennyire kellemetlen, tehát nem aggódom annyira, mint egy teljesen ismeretlen dolog miatt tenném.
Azt pedig sokkal jobban tudom kezelni, amikor "beteg", mint amikor fogalmam sincs, mitől frusztrált, és morgós, vagy épp mitől fordult már megint ennyire magába. Elbabusgatom én őt is, ugyanúgy, mint a fiúkat. Kb. ugyanaddig is. Mert van egy határ, amikor majd határozottan ráparancsolok, hogy most elég.. és irány az orvos. A határig pedig diétázunk (ill. csak ő, én meg asszisztálok hozzá), meg szedi a savlekötőt. És hátha nem is kell eljutnia odáig.
És akkor ezek felvetik bennem a kérdést: minek is nekem munka? Mikor egyszemélyben vagyok diétás nővér, orvos, gyógyszerész, titkárnő, ügyintéző, telefonközpontos, meg fejlesztőpedagógus, meg gyermekpszichológus, meg még ki tudja mi.. :-) Csak az a fránya De ne lenne. :D

Diliház

Van nálunk napok óta. Már a nyári szünet kezdete óta tulajdonképpen, de mióta az eső esik, azóta a helyzet fokozódik. Nem tudnám egyik gyerekemet sem kiemelni, mint legdilisebb, de tény, valahogy a legközépsőbb az, akitől minden ered. Hogy, hogy nem, persze mindig le is bukik. Mondjuk nem irigylem érte őket, hogy fülem van mindenhol, meg szemem is, arról nem is beszélve, hogy a pillantásából látom, ha valamit épp füllenteni készül. De mégis.. beszéltem már a lelkére, kértem szépen, higgadtan, hogy térjen észhez. Egyrészt, mert idegesítő, hogy folyton rá kell szólni, másrészt, mert a kisebb is csinálja utána, harmadrészt mindegyikünk jobban járna, ha nem azzal telnének a napjaink, hogy én rendszabályozom őt, ő pedig már a következő csínytevésen töri a fejét. Egyelőre semmire nem mentem a szép szóval. Semmire nem mentem a kiabálással, semmire nem mentem a fenyegetéssel, de semmire nem mentem a büntetéssel sem. Pedig, ahogy azt a pedagógusoktól láttam, játékmegvonással büntettem. Persze, akkor krokodilkönnyekkel sír, és fogadkozik, hogy szót fogad, és sohatöbbetnemcsinálolyat, de amint alkalma adódik, kezdi elölről. Komolyan néha elgondolkodom, hogy lehet e, hogy tényleg nem fogja fel? Mert egyébként okos, értelmes, logikusan gondolkodó gyerekről van szó, tehát ezt is értenie kell(ene). Vagy tényleg ennyire rossz természete van? Vagy tényleg ekkora szüksége van a feltétlen figyelmemre, hogy nem érdekli milyen áron, de kivívja? Nem találtam még választ, igaz, normálisan nem is tudok gondolkodni. Mert folyton zsong a fejem tőlük, és rettenetesen kimerítő is örökös készenlétben állni, vajon mi lesz a következő. A helyzetet persze bonyolítja itt is, hogy ennyien vagyunk itt, amennyien, mert szerencsétlen, ha véletlenül nem is bukna le előttem, mert nem veszem észre, hogy mit csinált, akkor jön valaki, és beárulja. Gonosz, alattomos módon nagy kárörvendve. Elsősorban a nagybátyám, rögtön utána a dédimama a két gonosz. És ma még azért is hallgathattam, mert fent említett gyermekem ma következetesen közellenségnek hívta őket. :D :D Én meg azt találtam mondani, hogy és milyen igaza is van. De ha egyszer így van. Hát mit gondoljon róluk, mikor bemószerolják úton-útfélen? És ők, mit várnak egy hétéves gyerektől? Nem fog alakoskodni, ha egyszer rossz véleménye van, azt ki is fogja mondani.
Keresgéltem már mindenféle ötleteket egyébként, hogy mivel tudnám őket kicsit lekötni, ami újdonság, csendes játék, mindhárman élveznék, és még idebent is játszhatnának vele. Hát, a kreatív elfoglaltságokon kívül nem jutottam messzire. Vagyis de, de ahhoz meg még be kéne szerezni újabb társasjátékot, vagy újabb kártyajátékot. Az én fiaim meg nem azok a "leülök egy asztalhoz és gyurmázgatok szép csendben" típusúak. Ők tombolnak, bicikliznek, fociznak, verekednek, csatáznak, harcolnak, kiabálnak.
Én meg azt hiszem, beszerzek egy füldugót. Vagy inkább kettőt. :-) És alig várom már, hogy süssön a nap..

Családlátogatás

Nálunk szokás az ilyesmi. Oviban is, suliban is. Míg tavaly izgatottan kiskirályfi bűbájos óvónénijeit vártuk egy augusztus végi délutánon, addig az idén hatalmasbarnaszemű fiam tanítónénijei voltak soron. Kicsit túl hamar szerintem, még augusztusig abszolút elfelejtődhet Erik részéről az élmény, de gondoltam, ők tudják. Meg nyilván nekik sem épp a legkellemesebb programjuk az ilyesmi, hát túlesnek rajta minél előbb.
Gyönyörű zuhogós esős napra ébredtünk tegnap, ennek megfelelően a konyha folyamatosan sáros lábnyomokkal volt díszítve, na de gondoltam, hát ha épp ez bántja majd a szemüket, esetleg egy felmosórongyot adhatok a kezükbe. Rendesek voltunk, még sütit is sütöttünk, hogy legyen őket mivel megkínálni. Erik izgatott volt, de nem különösebben. Inkább afféle kíváncsiság volt csak, hogy mit is akarhatnak tőle. És aztán egyszer csak jöttek. Mosolyogtak, ami igen komoly jópontot jelent nálam ugyebár. Erikre még kedvesebben, mint ránk. Erik elfogódott volt, rá nem jellemző módon megilletődve ült a széken. Roli persze szokás szerint kicsit sem zavartatta magát, azonnal elmondta, hogy ő a Rolika, és négy éves, és ovis, és az Erik már megy iskolába. Alig lehetett lelőni. Tanító nénik bemutatkoztak Eriknek, aztán elémtolták rögtön a listát, amin a beszerzendő dolgok vannak, megvárták, míg elolvasom, és megkérdezték, van e kérdésem. Nagy meglepetés nem ért, csak a végén a pár sor, mely szerint kérnének (moströgtönhalehet) 650 Ft-ot, amiből dobozt vesznek, mert a cipősdobozt ők utálták. Hát legyen.. (csaknemfogokrögtönkötözködni) Aztán Eriknek számolnia kellett 0-10-ig. Persze, hogy számolt, nem zavarta, csak engem egy kicsit.. mert nem szeretem produkáltatni a gyerekeimet, és úgy gondolom tök mindegy, tud e számolni. Beszéltünk a nevtanos szakvéleményről, ami nem igazán érdekelte őket, gondolom ez is egyfajta vélemény nyilvánítás a nevtanról. Meg persze szerintem is kissé idejétmúlt. De mivel van, és abban van egy "besorolás", így nem tartottam jó ötletnek elhallgatni, nehogy aztán később az legyen, hogy deanyuka miért nem szólt? Megkérdezték van e valamilyen betegsége, felírták az ekcémát, szerencsére nem kellett hosszan ecsetelnem, mivel járt, mert az előző osztályukban is volt egy kislány, aki szintén, így láttak már ilyet. És aztán még énekeltettek egy cifra palotát Erikkel, akinek eddigre kb. a hócipője is tele volt velük, de azért énekelt. És kedves mosollyal elköszöntek, mondván várják szeptemberben az iskolában. Sütit nem fogadták el, de sebaj, mert estére így is elfogyott, és azt hiszem, a fiúk ennek a verziónak örültek jobban (több jutott).
Sosem osztanám meg a gyerekemmel ezen gondolataimat, és nagyon komolyan bízom benne, hogy nem is veszi észre rajtam, de nekem még most sincs olyan érzésem, hogy "hűdejó, hogy ez a két tanítónéni tanítja majd a fiamat". Mint ami volt Patriknál, vagy Roli óvónénijeinél. Nem tudom megmagyarázni az okát. Van több is, ami miatt reális lehet a negatív érzésem.. egyrészt ugye azért mindenképpen csalódás kicsit, hogy végül nem sikerült átkerülni a másik osztályba. Másrészt akármilyen mosoly volt is az arukon, nekem azért elég merevnek és erőltetettnek tűnnek. Úgy főleg, hogy még a velem egyidős tanító néni(?) is magázódik. Brrrrr... De mégis, ami leginkább zavar, hogy az ösztöneim is idegenkednek tőlük. És nagyon-nagyon remélem, hogy ezúttal becsapnak. Mert minden ellenérzésemet el fogok nyomni. Nem az a fontos, én mit érzek, vagy mit gondolok, hanem hogy Erik jól érezze magát. :-)