Ha csodálkoznátok

 ..csak mert én is szoktam, hogy miért is olyan undok, sótlan-szótlan, besavanyodott és emberutáló a kereskedelmi szférában dolgozók nagyon nagy többsége, hát akkor elmondom. 

Nagyjából egész évben úgy érezzük, hogy semmit nem ér a munkánk. Mi, akik a háttéremberek vagyunk, azért, mert örökös szélmalomharcot folytatunk a határidőkkel, zsonglőrködünk minden nap egy csomó dologgal. Akik a "kirakatban" vannak, ők meg azért, mert örökös harcban állnak a vásárlókkal. Közben mimdannyiunkon ott van a nyomás arra, hogy minél gyorsabban, minél hatékonyabban, minden mutatót újra és újra túlszárnyalva teljesítsünk. Nincs idő kedveskedni, bájologni, nincs idő észrevenni sem a másikat. 

Így lettünk mi mindannyian zombik. Teljesen kiölnek belőlünk minden érzelmet, már fel sem tűnik, hogy órák óta nem ittam egy kortyot sem, egyrészt, mert a maszkot folyamatosan magamon kell tartani, másrészt kinek van ideje a mosdóba rohangálni. 

Minden porcikám és a józan eszem is bőszen tiltakozik ez ellen, egyáltalán nem való a természetemhez sem ez a folyamatos megalkuvás, bólogatás, asszisztálás hülyeségekhez. Mégis befogom a számat, nyelek egyet, és századszorra is újratervezek mindent. Nyilván nem azért, mert menet közben mozochista lettem. Egészen hétköznapi, prózai oka van. Pénzből élünk. És dolgoztam ennél sokkal kevesebbért is, nagyjából ugyanilyen körülmények között. Igaz, az is kereskedelem volt. 

Azt nem tudom még, hogy hogyan fogom elérni, de az biztos, hogy jövőre másképp fogok csinálni egy csomó mindent. Fel nem adok semmit, főleg félkész állapotban nem, most már végigcsinálom ezt az épp futó három projektet egyszerre. Más választásom egyébként sincs. Apró győzelemként élem meg, hogy legalább a karácsony előtti utolsó hétvégét elértem, hogy szabad maradjon. 

Egyébként számolom a napokat, több okból is. Egyrészt, mert de jó lesz végre itthon kicsit, másrészt mert még nem mindenkinek van ajándék sem. Versenyfutás az idővel. (De megnyerem, szólok előre)

A lábam nem jó továbbra sem, négy órát aludtam. Holnap masszázs után remélem újjászületek. 

Csakazértis

 Hetek óta tologatom magam előtt az ablakpucolás, függöny mosás (és vasalás) röpke pár órányi feladatát. Mindig találtam helyette valami mást, meg mindenféle kifogást, hogy pl esőt mondanak, meg nem süt a nap, meg ilyenek. Közben meg többször is megállapítottam a fotelomban ülve, hogy itt bizony kosz-szag van. Balázst is megkérdeztem előbb arról, hogy ez tekinthető e tüntetnek, amivel karanténba vonulok, de határozott nemmel felelt, így aztán kíváncsian megkérdeztem, hogy jó, de akkor ő is érzi? Nem érezte. 

Ennek a nagyon látványos, roppant fárasztó műveletnek ma láttam jónak nekiállni. Soha jobbkor, egy kanapén töltött éjszaka után. Amit nem a tegnapi tészta ügy váltott ki belőlem, hanem a fájdalom, ami elindult valahol a bal csípöm alsó részén, kicsúcsosodott a combon külső oldalán, és tovább vándorolt a térdemig. Emiatt aludtam a kanapén, ott meg tudtam úgy támasztani, hogy elviselhető legyen. Azóta gugli barátom segítségével diagnosztizáltam magamnak egy ülőideg gyulladást, és hát ha már így sikerült, akkor gyorsan vettem is be egy fájdalomcsillapítót, meg egy gyulladáscsökkentő fájdalomcsillapító kombó kapszulát, és a sajt-baconos whopper rám gyakorolt hatásánál fogva nekiálltam. 

Négy óra alatt megvolt minden ablak tokkal-függönnyel-sötétítő függönnyel, komplett lehallgató brigádokat semmisítettem meg a szúnyogháló rejtekéből. És itt jegyezném meg, bár nem a reklám helye, és elsőre én is mindig ecetes vízzel mosom le az ablakokat, de van az a clean, amire rá van írva, hogy csíkmentes, az tényleg csíkmentes. 

A gyógyszer hatása még tartott, ezt kihasználva, felmostam mindenféle felületet, még egy kicsit rendezgettem a mindenféle karacsonyváró fényt, falut, stb-t. Még mindig nem teljesen az, amit elképzeltem, de nagyon közelít hozzá. 

Most meg még lefekvés előtt szerintem újra begyógyszerezem magam, hátha tudok a saját ágyamban aludni. Elvileg egyébként erre az ülőideg ízére jó a masszázs, oda meg kedden megyek. Addig már kibírom..

Amikor visszatér a múlt

 Soha, egyetlen egyszer sem fordult elő velem, hogy előkapjam a "lány kártyát", és bármivel kapcsolatban is arra hivatkozzak, hogy azért, vagy azért nem, mert épp olyan napok vannak az életemben, amikor sérülékenyebb a lelkem is, és a testem is. Ennek egyetlen oka van, és igazából nem motoszkál ez mindig a tudatomban (és leginkább igyekszem jó mêlyen el is temetni), és ez épp azon a napon történt meg velem, amikor életemben először történt velem meg az, amitől a kislányból nagylány lesz valaki. Borzasztóan meg voltam ijedve, borzasztóan szégyelltem magam, és nagyon fájt a hasam. Anyám elmondott mindent, megmutatta mit hogy kell, aztán csak feküdtem a szobában összegörnyedve, amikor bejött apàm, és ahogy meglátott, rögtön közölte is, hogy ne gondoljam, hogy emiatt most aztán itt lehet feküdni, és sajnáltatni magam, mert nők milliói végeznek kemény fizikai munkát ezeken a napokon is. Kedves ember, szó se róla, van pár ilyen mondata, amiket úgy hurcolok magamban, mintha belém égette volna, pedig 26 éve nincs már közöttünk semmi kapcsolat. 

Szóval, a kedves kis gondoskodó szösszenet után soha többé nem fordult elő, hogy bárki is észrevegye rajtam, hogy épp mi történik velem. 

Ma viszont egy hajszál választott el tőle, hogy komoly patáliát csapjak amiatt, hogy nem azt ettük ebédre, amit én úgy megkívántam. Balázsnak nem volt kedve kimozdulni, nem is akart whoppett enni, ő sajtos tejfölös tésztára vágyott, amit én viszont szívből gyűlölök. Ez meg a nagymamám bűne, aki annyiszor főzött tésztát, hogy egy életre megutáltam minden formában. A legrosszabb az volt, amikor egy héten legalább egyszer csak úgy kifőzött egy kis rövid metélt szerű tésztát (mindig eláztatta), és mondta, hogy tegyél rá egy kis kakaót, anyukám. Ezért nem eszem tésztát, mert ránézek a tészta zacskójára, és ez jut eszembe..

Az, hogy végül nem álltam neki hisztizni, és elfogadtam, hogy tésztát együnk, annak a hangnsk volt köszönhető, ami előbukkant a múltból, és figyelmeztetett, hogy ne gondoljam, hogy jogom van ehhez..

Pedig egyébként lehet, hogy megszabadultam volna egy démontól..

Szabad péntek

 De jó is volt ma arra ébredni, hogy nem kell dolgozni menni. 

Délelőtt elintéztem a bőtgyógyaszaton mindent, amit kellett. Vittem magammal fényképeket, kinek milyen kirívó bőrproblémái vannak. Mindenre írt fel krémet, kitöltöttel, amit kellett, és már jöhettem is. 

Még körülnéztem a piacon (kb tíz perc alatt), és hazajöttem. Vásárolni már nem tudtam az idősáv miatt, de szerencsére a fiúk mentek ma fodrászhoz, és utána megvették azt, ami kellett az ebédhez. 

Délután pihentem, feküdtem, és bevallom, nagyon élveztem a semmit tevést. 

Csütörtök, ami péntek

 Természetesen a mai munkanap sem volt sétagalopp, és nem volt unalmas sem. Nem is tudom, mikor volt utoljára olyan, hogy az órát kellett lesnem, hogy teljen már az idő. Inkább az szokott lenni, hogy az utolsó órában még kapkodnom kell, hogy minden meglegyen. De mindegy is, mert délután úgy jöttem haza, hogy majd csak hétfőn megyek legközelebb. 

11 órát dolgoztam ma, így már túl sok energiám (megint) nem maradt másra. Még vettünk gyümölcsöt meg péksüteményt a lidlben, pár dolog kellett még a pepcoból a cipősdobozba, amit Patrik holnap visz a régi sulijàba leadni. Az meg, hogy valahogy a kosaramba került egy manó mécsestartó, nyilván véletlenül történt. Ha meg már ott volt, nem volt szívem nem hazahozni.

Ma nincs kedvem

 Ez ma egy olyan nap volt, amikor semmihez semmi kedvem nem volt. Fáztam is, ez a szél, ami ma megint tombolt, egyáltalán nem nekem való. 

Borzasztóan lehangol, hogy amellett, hogy nagyon várom a karácsonyt, mégsincs még senkinek semmi ötletem arra vonatkozóan, hogy legyen valami meglepetés a fa alatt. Pedig úgy szeretnék mindenkinek valami olyat, aminek igazán tudna örülni, de szerintem kifutok az időből, addig gondolkodom. 

De az jó, hogy a héten holnap dolgozom utoljára, igaz, akkor egy maratoni műszakot kell végigcsinálni, de sebaj.

Meccsnap

 Továbbra is furcsa, hogy nem azért nem vagyunk meccsen, mert messze van, hanem azért, mert nem lehet. De mint mindent, ezt is meg lehet szokni, ha muszáj. Jók vagyunk fotelszurkolásban is, és nyilván, ha keresünk valami jót ebben is, akkor nem olyan nagy baj, hogy most nem fagyoskodunk a lelátón, mert akárhogy is, azért az nem mindig kellemes. Bár..megállapítottam már, hogy mióta rendszeresen télen-nyáron megyünk, sokkal kevesebbszer voltunk megfázva, mint előtte. 

A mai meccsre akkor sem mentünk volna, ha nincs a covid, mert a csapat Kijevbe utazott. Az meg azért nem az a hely, ahová valamikor is vágynék, de decemberben meg főleg nem. 

Az utolsó BL meccs volt, aminek az volt a tétje, hogy ha nyerünk, mi juthatunk be az El-be. Papírforma szerint nem nekünk volt erre nagyobb esélyünk, de természetesen egy emberként biztattuk a foteljainkból.a csapatot a világ minden részéről. Az első félidőben jól játszottak, egy kis szerencsével lehetett volna legalább két gólunk. Szerencsénk nem volt, a második félidőben meg már más volt a játék. Azután, hogy a Dinamo Kijev megszerezte a vezetést meg már végképp nehéz lett. Ez is maradt a végeredmény, és a csoportban utolsó helyen végeztünk. 

Na de egy pillanatra sem lehetünk csalódottak, mert ezt az eredményt a legjobb 32 között értük , és szerintem vannak olyan csapatok, akiket meglepett a hozzájuk képest kis magyar csapat. Én büszke vagyok rá, nekem egy csoda volt élőben hallani a BL himnuszt, életem egyik legnagyobb élménye marad.  Nincs bennem semmi csalódottság, mert nem is voltak elvárásaim már a sorsolás után sem. 

Remélem, hogy játékosként is így tudták megélni, és tudnak ezekből a meccsekből rengeteg jó pillanatot elraktározni maguknak. 

És az is nagy öröm volt ma nekem, hogy vettem a lidl-ben világító karácsonyi falu dekorációt. Régi vágyam volt már, és úgy örülök, hogy teljesült.