Ezzel adós vagyok

 A múltkor megígértem, hogy megmutatom a sünis körmömet, aztán jól elfelejtettem. Ma meg már másik lett, de szerencsére nem felejtettem el elkérni az akkor készült képet. És hogy rögtön jó pontot is szerezzek, és kicsit feledtessem a feledékenységemet, rögtön megmutatom a ma készült körmöket is. 

A látszattal ellentétben ez most nem fekete, hanem sötétszürke, a zöld viszont valahogy hozzámnőtt.  

Nem volt pihentető szombat egyébként, de üres a szennyestartó is, meg a ruháskosár is..

Péntek

 A tegnapi nap pozitív töltete megmaradt természetesen mára is, és az elismerés hozott magával (soha jobbkor) egy nagy adag friss motivációt, és visszaigazolást arról, hogy érdemes csinálni, jól csinálni. 

Ennek ellenére azt nagyon érzem, hogy péntek van, nagyon elfáradtam a héten is. Ez az örökös éber készenlét a vírus helyzet miatt egyébként is rengeteg energiát vesz el, ahogy a folyamatos maszk viselése is. Emellett az aggódás tényleg annyira átjárja folyamatosan a mindennapokat, hogy már nem is tűnik fel, hogy folyton agyalok, kérdések merülnek fel. 

Apósom tegnap kicsit ránk ijesztett, mert a hét elején tapasztalt kis javulás után tegnap megint nehezen kapott levegőt, és éjszaka fulladt is. Szerencsére sikerült beszélnem az orvossal, aki megnyugtatott, hogy nem lett rosszabb a helyzet, a véroxigénje javul, a tüdejénél már kicsit kevésbé hallani a zörejt. De azt is elmondta, hogy ez egy nagyon hosszú folyamat lesz még, mire teljesen rendbejön, hiszen egy ilyen agresszív tüdőgyulladás egy fiatal szervezetet is nagyon komolyan igénybe vesz, 72 évesen meg már kicsit hosszabb idő ez. De továbbra is bizakodó abban, hogy szövődmények nélkül gyógyul majd, mi pedig hiszünk neki. Az oxigén nem baj, hogy még kell, nagyjából olyannak írta le az állapotot, mint amikor valaki megy fel gyalog a sokadik emeletre egy-két szatyorral, és közben beszél. Nem megy egyszerre a levegő vétel és a beszéd gond nélkül, elkezdődik ez a légszomj, kapkodó légzés. Na, neki most még így van ez emeletek és szatyrok nélkül is, mi azért halljuk ezt jobban, mert a beszélgetés közben nehezebben tud a levegő vételre koncentràlni. 

Ma vittünk megint csomagot is délután. Ez is jó jel, hogy már vannak dolgok, amiket megkíván, és várta, hogy megkapja. 

Holnap reggel a körmösnél kezdek, pedig jó lett volna kicsit kialudni magam, de majd a szép körmök kárpótolnak. Aztán beindítom a saját mosodánkat, mert a héten még egy adag ruhát sem mostam, igencsak megcsappant a tiszta ruha készlete mindenkinek.

Hűha

 Elképesztő nap volt a mai. Ma volt az eredmény hirdetése az év logisztikusa versenynek, ami ugye már eleve érdekes verseny, mert a jelöltek általában nem is tudnak róla, hogy a saját "kategóriájukban" épp ringbe szálltak a győzelemért. Az a telefonbeszélgetés a hét elején a főnökömmel nekem bőven elég volt már egyfajta nyereménynek is, nagyon ritkán (mondhatni sohasem) fordul elő, hogy nyíltan, kimondott szavakkal dicsérnek valakit. Inkább az a fajta megközelítés van nálunk, hogy nem kapunk letolást, akkor jól csináltuk. Így, ilyen előzményekkel természetesen még inkább felértékelődik az, ha olyan ember szájából hangzik el, hogy példaértékű a munkám, és a hozzáállásom, és köszöni, hogy ilyen vagyok. Ő egyébként is egyfajta etalon mindenkinek, hihetetlen teherbírással, tudással. Nálunk még van egy kis plusz is vele kapcsolatban, mert régebben Balázs főnöke volt, vele is nagyon jó kapcsolatban volt, neki is nagyon jó fönöke volt (és ő is neki köszönhette annak idején a jelölést) 

Na, de elkalandoztam. Az eredményhirdetés egyfajta ünnepi esemény volt, amire illett szépen felöltözni. Még tegnap este kigondoltam, hogy felveszem a kis fekete fehér pöttyös ruhámat, ami egyfajta Jolly Joker a ruhatáramban, mert bármilyen alkalomra jó lehet, és még jól is érzem magam benne. Ráadásul gondoltam, hogy akkor most, ennyi év után, végre megmutatom, hogy én bizony nő vagyok, még ha ez nem is tűnik fel a hétköznapokban, a férfias raktárban, és a kötelezően hordott acélbetétes munkavédelmi cipőben. 

Már ettől a ruhától óriási sikerem volt, kár, hogy nem fejkamerával indultam el a raktárban, mert érdemes lett volna megörökíteni a reakciókat. Amerre mentem, mindenhol megálltak a komissiózók, targoncások, és látszott az arcukon a döbbenet, és az öröm is, hogy úgy látnak, ahogy még sosem. Kaptam ötleteket is, hogy ezentúl így járjak dolgozni, de akkor nem lenne benne semmi különleges. 

Az eredményhirdetés elég gyorsan lezajlott, minden kategóriában kiosztották az ajándékokat, és kihirdették a győzteseket. Kicsit mindenki feszélyezve érezte magát, meg a maszk miatt is kicsit személytelenebb volt, mint lehetett volna, de azért, amikor meghallottam a nevem, mint az év adminisztrációs munkatársa, hát kicsit megremegett a térdem. 

Nagyon örülök neki, és büszke vagyok erre. A kollégák nagyon nagy százaléka velem örült, és elismerően bólogatott, hogy ez igen, én aztán tényleg megérdemlem. Ez külön öröm. 

Meccsnap

 Egy újabb BL meccs, ami tudom, sokaknak bicskanyitogató, de nekünk nagy élmény volt ez a ma este is. Akkor is, ha kikaptunk 4:1-re a Juventustól. 

Most jártunk először a Puskás Ferenc stadionban, ez külön élmény volt, mert még sohasem jártunk ekkora létesítményben. Hatalmas, szinte elveszik benne az ember, de gyönyörű. (Csak kár, hogy a székek pirosak, és nem lettek nemzeti színűre festve) 

Biztos lesznek, akik találtak olyan embert, aki nem tartotta be a szabályokat, de kilencvenkilenc százalékban betartották, és folyamatosan ellenőrzés alatt is voltunk. Nem éreztem egy percre sem azt, hogy itt most nagyobb veszélynek lennék kitéve, mint egyébként bárhol máshol. 

Most pedig igyekszünk haza, hogy még a kijárási korlátozás előtt hazaérjünk. 

Minden rosszban van valami jó

 Hatalmas klisé ez, és mióta mondogatjuk, meg még ki tudja meddig, de azért van benne valami. 

Ma korán, leginkább embertelen időpontban mentünk dolgozni, már hajnali ötre, hogy aztán fél kettőkor el tudjunk jönni, és tudjunk menni Dunaújvarosba. Ott van apósom kórházban, és ugyan látogatni nem lehet, de csomagot leadni igen. Ma is vittünk neki csomagot, gyümölcsöt, kekszet, vizet.

Még sosem jártam ebben a városban, és az idő sem volt épp a legszebb, de azért ha már ott voltunk, a csomag leadása után sétáltunk is egyet. Séta közben pedig muszáj volt pár fotót is készítenem, mert olyan csodálatos dolgokat láttunk, ami majdnem el is felejtette velünk azt, hogy miért vagyunk ott. 

Valami jó is

 Ma reggel a főnököm átadott egy borítékot, és ezt találtam benne: 

Ezt az év logisztikusa dolgot egyszer már végigcsináltuk Balázzsal, nagyon büszke voltam rá akkor. Most magamra is büszke vagyok, főleg, mert délután még a másik főnököm azért felhívott, hogy elmondja, a meghívót azért kaptam, mert a munkámat és a hozzáállásomat példaértékűnek gondolják, egyúttal szeretné is ezt megköszönni. Reményét fejezte ki, hogy minél jobb helyezést fogok elérni. Ő egyébként szerintem már tudja, hogy mi a végkimenetele az egésznek. 

Igazából hazudnék, ha azt mondanám, hogy mindegy, mert dehogy mindegy. Nyilván nyerni megyek én is, mint Patrik a verseny döntőjébe legutóbb, de ha nem nyertem meg, akkor is nagyon sokat jelent ez az elismerés a főnökeim részéről. 

Jól indult a hét. 

Most már talán

 nem kiabálok el semmit, és úgy mesélhetek erről, hogy a nehezén túl vagyunk. 

Pontosan két héttel ezelőtt, vasárnap este negyed tízkor csörgött a telefonom, az apósom volt a hívó. Nem volt időm sem megijedni, de biztos voltam benne, hogy valami baj van. Amikor megkérdezte, hogy én hogy éreztem magam olyankor, amikor lázas voltam (szerintem több éve nem volt ilyen, de ezen nem akadtam fent), akkor viszont egy pillanatra megállt bennem az ütő. Mert mostanában 39 fokos láz a semmiből, az bizony sok jót nem jelent. Vittünk neki lázcsillapítót, szigorúan maszkban, távolságot tartva, mert amellett, hogy alap, hogy az ember segít a szüleinek, gondolni kell a gyerekeinkre is, meg mindenki másra, akivel találkozunk. Még a telefonban a lelkére kötöttem, hogy reggel első dolga legyen hívni a háziorvost, elmondani neki mindent, amit érez. 

Így is volt, felhívta, a háziorvos természetesen rögtön tesztet kért, és írt fel neki antibiotikumot, amit rögtön el is kellett kezdeni szedni, mint ahogy a lázcsillapítót is nagyjából folyamatosan. A mintavétel miatt még aznap keresték, hogy másnap délelőtt jönnek levenni. Talán egy órával a jelzett időpont után érkeztek, de nem volt vészes a csúszás. Közben a láz folyamatosan jelen volt, épp csak annyi időre ment lejjebb, amíg aktuálisan hatott a gyógyszer. Eredmény még csütörtökön nem volt. Ekkor azért már napról napra úgy tűnt, romlik a helyzet. Be nem mehettünk hozzá, csak telefonon beszéltünk, illetve az ajtó előtt hagytuk az ennivalót, gyümölcsöt. 

Pénteken kora délután egy ismeretlen számról kerestek. Az iskolai védőnő volt, aki azt akarta tudni, hogy xy az én apósom e, mert az ÁNTSZ-től próbálják utolérni, de nincs megadva telefonszám. Megerősítettem, hogy igen, megadtam a számát. Ahogy letettem a telefont, Balázzsal egymásra néztünk, és mindketten tudtuk, hogy nem azért keresik, mert negatív lett. 

Azt hiszem, valahogy innentől lett még sokkal rosszabb az egész. Nem tudom, hogy apósom részéről mennyire volt ez a hír letaglózó, vagy fél tudott e készülni rá, de szerintem nem volt rá felkészülve. Hétvégén már semmit nem evett, és lehetett hallani a hangján, hogy egyre erőtlenebb. A láz kitartott, mi meg olyan tehetetlenek voltunk itthon, hogy ettől az érzéstől a falra tudtam volna mászni. 

Hétfőn újra telefon az orvosnak, elfogyott az antibiotikum, pozitív a teszt. Írt fel még egy fajta gyógyszert neki, amitől egy-két napon belül javulást várt. Én is beszéltem vele, mondtam neki, hogy nem tetszik nekem ahogy van, nem eszik, gyenge, furcsa a hangja. Még engem is biztatott a doki, hogy adjunk még egy-két napot. 

Kedden és szerdán már nagyon nem akart beszélni sem. Továbbra sem evett. Hallottam a hangján, hogy időnként zihál, de állította, hogy annyira nem rossz a helyzet, csak egy kicsit. Még arra is vetemedtem, hogy felhívtam egy mentős ismerőst, megtudakolni, akkor is kimennek e, ha én hívom őket azzal, hogy azt gondolom, rosszabbul van. (Igen) 

Végül csütörtök reggel mentőt kellett hívni hozzá. Ennek a részleteit azért nem írom csak le, mert ugyan elfelejteni sosem fogjuk, de mégis..A mentősök előtt le a kalappal, nagyon gyorsan ott voltak, nagyon gondosan, türelmesen bántak vele is, velünk is. Oxigént kellett kapnia sürgősen, amit azonnal meg is oldottak, és bevitték az egyik covid osztályra. Még a holmiját is összepakolták, külön gondjuk volt még az evőeszközökre is, pedig két fiatal férfi volt. 

A kórházi orvosokat csak másnap értük el, kétoldali tűdőgyulladása van, de kezelik mindennel, amivel kell, oxigént is kapja folyamatosan, mert szüksége van rá, de minden jel arra mutat, hogy jól reagál a kezelésre, és fel fog épülni. 

Ma már sokkal jobb a hangja is, evett is valamennyit, úgyhogy bízunk benne, hogy a nehezén túl vagyunk. 

Borzasztó alattomos valami ez a vírus. 

Vigyázzatok magatokra!