Megint...

Hát bocs, de tényleg... de egy újabb felhőtlenül (szó szerint) gondtalan napon vagyunk túl. A kisebb összezörrenéseket nem számítom felhősödésnek, mert szimplán csak attól van, hogy ennyi ideig nem szoktunk csak és kizárólag egymás társaságában lenni. :) De volt ma is strandolás, itt említeném meg azt a nemsemmi tényt, hogy én magam egy egész órát töltöttem a Balaton vizében hűsölve. Az óra végére ugyan már bőven elég volt, és ciki, avagy sem, a vesém megérezte azért, de akkor és ott pont tökéletes volt.
Aztán pedig célba vettük Balatonfüredet, mert az idén ott még nem jártunk. Komppal mentünk át természetesen, ami ugye mindig külön élmény. Füred továbbra is gyönyörű, bár nekem már egy kicsit túlmegy az emberléptéken az a tömeg, ami ott van, de a Tagore sétány is, és a kikötő is gyönyörű. Itt is vacsoráztunk, a sétány sarkán egy bisztróban. Nagyon finom tortilla-t ettem, a fiúk áradoztak a hamburgerükről, és Balázs is nagyon meg volt elégedve a pizzájával. Sétáltunk egyet, nézelődtünk, megvártuk, amíg kiköt a Csobánc, majd visszaindultunk. Naná, hogy komppal megint. Ami így, sötétedéskor is elég nagy élmény, leszámítva a millió szúnyogot, ami körülvett minket azonnal, ahogy kiszálltunk az autóból. :) A víz szinte tükörsima, és csendes, és egyébként épp emiatt is azért kicsit félelmetes is.

Azt csak itthon árultam el Balázsnak, hogy Füreden a legelső árusnál ott volt a rövidgatya, amit keresek hetek óta. Tudom, nem vagyok normális.. de nem éreztem a helyet alkalmasnak arra, hogy nekiálljak vásárolgatni. :D :D

Csapongok össze-vissza, mert elfáradtam, úgyhogy inkább mutatok két képet.

Mi ketten a Szigligeten

A testőreimmel... :P

Pofátlanul jó

Kicsit félve írom már, hogy megint milyen jó napunk volt, de azért csak leírom. Mert állítólag mindenki jobban szereti a pozitív dolgokat, mint a negatívokat, hát akkor tessék. :)
Nem számolom, hanyadik napja ez a nyaralásnak, és most még arra is csak néha, futólag gondolok, hogy egyszer majd véget is fog érni, simán csak élvezem a napokat, ahogy vannak. És van is mit élvezni, mert kánikula ide, hőségriadó oda, mi bizony ma sem ültünk a lakásban.
Annyira nem, hogy megjártuk Badacsonyt oda-vissza. :) Hajóval. Odafelé az Ederics nevű vízibusszal mentünk, ami elég régi ahhoz, hogy kellemesen éreztesse a hullámok erejét, és még kicsit félelmetessé is tegye az utazást.

forrás: google

Badacsonyban először is muszáj volt valami boltot keresnünk, mert elkövettük azt a hibát, hogy nem vittünk magunkkal inni, és a másfél órás hajóút alatt enyhén szólva is kitikkadtunk. Majd aztán elindultunk egy kisebb Badacsony-túrára egy helyi "kisvonattal". Az idegenvezetés végtelenül profi volt, a táj gyönyörű, és elraktároztam magamban egy kósza gondolatot is ezzel kapcsolatban, amit majd annak idején elő fogok rántani a tarsolyomból. :) A kisvonat végül nagyon emlékezetessé tette a badacsonyi körutat, mert félúton kifogyott belőle az üzemanyag. Egy darabig próbálták a férfi utasok megtolni, hátha.. de aztán csak meg kellett várni, hogy érkezzen üzemanyag utánpótlás kannában. Meg is érkezett, de aztán a kisvonat csak nem akart indulni, minket meg várt a visszafelé jövő hajó a kikötőben, így a maradék utat megtettük gyalog.
Muszáj volt elérnünk azt a hajót, mert utána már nem jött egy sem hazafelé, másrészt meg AZ a hajó volt szolgálatban, amire mindenképpen egyszer fel akartunk szállni.

A badacsonyi kikötőben, beszállás előtt

És megvalósult az álmom, a Szigligeten utaztunk haza. Hát valami fantasztikus ez a hajó. Ha fiatalabb lennék, csak azért elvégeznék valami hajózási tanfolyamot, hogy hátha egyszer én is vezethetem, és akkor minden nap felszállhatnék rá. Nem csak gyönyörű, hanem egy élmény utazni is vele. Ha nem lettem volna teljes tudatában, hogy egy hajón ülök, nem is vettem volna észre. Szinte sajnáltam, amikor beértünk a lellei kikötőbe.
Szóval, ma megint szemtelenül boldog napom volt. És ezek után még degeszre is ettem magam vacsorára (amit még nem biztos, hogy nem fogok megbánni).

U.i.: Készült rólunk egy közös fotó is, majd ha megszerzem Eriktől, meg fogom mutatni. :)

Micsoda boldogság

El sem tudom mesélni szerintem ezt rendesen. Egy dolog megélni valamit, és megint más dolog azt úgy elmesélni olyanoknak, akik nem voltak ott, hogy megmaradjon az érzés, és minden, amit én akkor és ott átéltem. De micsoda blogger lennék, ha meg sem próbálnám átadni?
Adott volt a mai hőségriadós napon a kérdés, hogy mit is csináljunk. Azon kívül persze, hogy megmártózunk a Balatonban, mert az nem kérdés egyik napon sem. Ma is megtettük többször. De nem nyaralás a nyaralás, ha csak áztatjuk magunkat a tóban, meg aztán henyélünk itthon egy kis főtt kukorica és görögdinnye társaságában az asztal mellett, valamit csinálni is kell, valahova menni is kell. Ha meg már Balaton, akkor nézzünk meg minél több kikötőt, és hajóállomást. Így került szóba először Fonyód. Mert hiába a szomszéd város, az idén még nem jártunk ott. Nos, a mai napon is csak átutazóban, mert vasárnap délután ötkor még szinte kirakhatták volna Fonyód elejére a "megtelt" táblát, a hajóállomás közelébe nem fértünk be. De élmény itt is volt, mert láthattuk, ahogy kézzel húzzák fel a vasúti sorompót. :) Fonyód helyett életbe lépett a "B" terv, és elindultunk Balatonföldvárra. Mert ugyan jártunk már a városban, de a kikötőben még sosem. Rekkenő hőség volt, ezt nyilván nem kell senkinek sem ecsetelnem, mert mindannyian ugyanazt éreztétek ma, akárhol is vagytok az országban. De minden izzadtságcseppet megért látni ahogy először a Szaturnusz vitorlás kikötött, majd aztán "szélsebesen" (szél mondjuk nem volt hozzá) el is indult, hogy átadja a helyét a Fonyódnak. Imádom nézni, ahogy beérnek a kikötőbe, és tűpontos mozdulatokkal kikötik ezeket a hajókat. Egyetlen felesleges mozdulat sincs, egyetlen felesleges szó sem hangzik el közben, hihetetlen szakértelemmel és összefogással végzik a munkájukat. Már önmagában ez is egy kisebbfajta csoda.
Hazafelé nem a "hetesen" indultunk, hanem az "alsó úton", ahol először megcsodáltuk a földvári villákat (és szinte láttam magam előtt, ahogy annak idején azokban a gyönyörű ruhákban járták az utcákat a nagyságák, és a kisasszonyok, és ahogy esténként valahol bált rendeztek), majd aztán Szárszón is elámultunk a gyönyörű vízparti házakon. Imádok nézelődni (és álmodozni, hogy majd egyszer nekem is lesz egy balatonparti házam), és néha fel szoktam kiáltani is, hogy ezt nézd, vagy aztaaaaa, de gyönyörű. Most meg az út szélén egyszer csak megpillantottam két bájos kislányt, előttük kis asztal, az asztal előtt pedig egy kartonpapíron a felirat, "karkötő". Már tovább is haladtunk, amikor felkiáltottam, hogy állj meg, én veszek tőlük karkötőt. Balázs fékezett, és visszább tolatott, mire az egyik kislány még fel is sikkantott.
Azt a sugárzó mosolyú örömet, amit az arcukon láttam, lehetetlenség leírni. Olyan boldogság volt az arcukon, hogy ha nem sütött volna hét ágra a nap, akkor is kisütött volna tőle, az biztos. Csak mosolyogtak, és mutatták a karkötőket, és a kulcstartókat, amiket ők fontak. Választottam egy karkötőt és egy kulcstartót is, és kifizettem. Csak mosolyogtak, és ragyogott a szemük. Nagy kár, hogy a telefonomat a kocsiban hagytam, mert meg kellett volna örökítenem az arcukat. Nekem is óriási boldogságot okozott, hogy örömet szerezhettem nekik azzal, hogy megvettem azt, amit ők nagy gonddal és szakértelemmel készítettek. :) A kulcstartó a munkahelyi kulcstartómra fog kerülni. Ott van általában a legnagyobb szükségem arra, hogy felidézzem majd általa ezeket a pillanatokat. :) A karkötő Rolié lett. A két kislány arcát pedig sosem fogom elfelejteni. :)
Csodás nap volt. :)

Érzések

Nincs miről írnom. El vagyok telve testileg, lelkileg. Annyira jó már, hogy szinte nem is jó. Ami ugye egy elég komoly paradox, de igenis van ilyen.
Ma este a Balaton partján ültem a padon (és igen, baromira megbántam, hogy én nem fürdőruhában mentem) csináltam pár képet. És aztán meg is osztottam kettőt belőlük a facebookon azon melegében, hogy más is átélje, amit én. És utána csak ültem, és azon kaptam magam, hogy nem is gondolok semmire, és mégis folynak a könnyeim. Volt egy pillanatnyi érzés, amikor a kismillió ember között is  annyira csak én voltam ott, az aranyhídban fürdőző tömeg kellős közepén, hogy ezt váltotta ki belőlem. Ami nem baj egyébként, mert ezzel foglalkozó szakemberek szerint nem is olyan könnyű elérni ezt az állapotot. Nem tudom minek köszönhetem, bár megfigyeltem, hogy mióta határozott céljaim vannak, azóta kicsit másképp élek meg és reagálok le dolgokat. Dühít még az emberi butaság, és elszomorítanak dolgok, de máshogy, mint eddig. Nem akarom megmenteni a világot, de nem hagyom azt sem, hogy engem eltántorítsanak a hitemtől és a céljaimtól. Ez most, itt a nyaralás kellős közepén ért el igazán a tudatomig. :) Gondolom most volt itt az ideje.

Mint ahogy annak is, hogy életemben először a háromgombócos fagyi után még kérjek egy negyediket, csak mert annyira finom volt, hogy muszáj volt még egyet ennem belőle, hátha holnapra már elfogy. Hát ilyenek esnek meg az ember lányával, ha kikapcsolódik. (amúgy zserbó fagyi volt)

Elmesélte

Ma délután, amikor a rekkenő hőségben már harmadszor voltunk a strandon, úgy érkeztünk oda, hogy ott ült a bácsi a szokott padján. Eljöttünk mellette, ahogy szoktunk, de csak nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy most már aztán tényleg itt az ideje odaülnöm mellé, és megkérdeznem, hogy ki is Ő. Nem sikerült abban a szempillantásban összeszednem a bátorságomat, először még elindultam be a vízbe. De aztán csak nem hagyott az egész, és alig pár méter után visszafordultam, hogy akkor most egy életem, egy halálom, odaülök mellé a padra.
Így tettem. Még csak egy törölközőt sem tekertem magam köré, ahogy voltam, bikiniben mentem, nehogy meggondoljam magam. Az utolsó lépésnél majdnem elveszítettem a bátorságomat, végiggondolva, hogy mi lesz, ha esetleg rossz néven veszi, hogy megszólítom, vagy elküld a francba. De aztán ezt is legyőztem, és megkérdeztem, leülhetek e mellé. Megengedte. Innen pedig már egyenes út vezetett ahhoz, hogy elmondjam neki, hogy már tavaly is kiszúrtam magamnak, hogy mindig itt ül ezen a padon, mindig ugyanúgy a vizet nézi, és engem nagyon érdekel, hogy miért.
Nos, nem tudom ki milyen történetet gondolt már magában a bácsinak, az igazság minden bizonnyal minden fikciónál sokkal kevésbé romantikus, vagy akár megható, mint gondoltuk volna. Mert a bácsi tényleg csak nézelődni jár ki a strandra. Elmesélte, hogy 1956-ban, a forradalom után került Budapestről a balatonboglári állomásra. Elvégezte az állomásvezetői tanfolyamot, és tulajdonképpen addig, amíg nyugdíjba nem ment, addig itt szolgált. Többször nézett körül kis félmosollyal az arcán, hogy "most nagyon sokan vannak". Azt is elmesélte, hogy van két gyereke, a lánya Budapesten él, a fia pedig Szombathelyen. Van felesége is, akivel naponta járnak a boltba, meg ide a strandra. A felesége szokott fürödni is a Balatonban, ő nagyon ritkán. Ő csak nézelődik, nézi az embereket, akik megfordulnak itt, a hajókat, ahogy vonulnak a kikötőbe. Ez neki a kikapcsolódás. Nem kérdezett ő semmit tőlem, hogy ki vagyok, és mit akarok tőle, de minden kérdésemre nagyon készségesen válaszolt. Azt is megtudtam, hogy azért van öltönyben és nyakkendőben, mert annyira hozzánőtt a hivatása miatt ez a fajta öltözék, hogy enélkül már nem érzi jól magát. :) Kedves volt, és azt mondta, örül, hogy megszólítottam.
Én is örülök. Már sok mindent tudok róla, bár.. én balga a nevét nem kérdeztem meg. :) Nem mintha lenne jelentősége, hogy milyen bácsinak szólíthatom, úgyis A bácsi marad már nekem mindig. :)  Nem okozott egy fikarcnyi csalódást sem, hogy nincs olyan "sztori" a padon ülés mögött, amit elképzeltem neki, sokkal inkább nagyon jó érzés, hogy már nem kell képzelegnem vele kapcsolatban.

Mai élmények

Szerintem, amikor Stephenie Meyer elkezdte írni a Twilight sorozatot, akkor valami hasonló élményben lehetett része, mint nekem ma délután öt körül a Balatonban. Mert ahogy körülnéztem, és amerre csak néztem, mindenhol szikrázó fények voltak, az emberek is szinte szikráztak az egyre alacsonyabban lévő nap sugaraiban. Kicsit szürreális volt az egész, és tényleg úgy éreztem magam, mint valami kicsit nyálas, kicsit csöpögős, kicsit fantáziavilágban lévő regényben. Folyton csak nézelődtem körbe, Balázs meg is kérdezte, hogy kit keresek. Nem kerestem senkit, csak csodáltam az embereket ebben a különleges fényvilágban, és azt képzeltem, hogy mindenki részesül ebben a csodában, és majd emiatt ők, akik akkor ott voltak, kicsit másképp fogják látni a világot. Akkor, azokban a percekben minden tökéletes volt. :) Ezekre a percekre sokáig fogok emlékezni még, az biztos. És elő fogom hívni majd azokban a kevésbé tökéletes percekben is, amik elő fognak fordulni időnként. Bár.. azt gondolom, ezek is egyre kevesebbszer vannak. Változtattam a hozzáállásomon, és egy csomó mindent tudok már másképp is tekinteni, mint eddig. Kell ez ahhoz, hogy általam is jobb lehessen a világ, az én világom legalábbis. :)

A másik mai élmény a siófoki kikötőben ért. Ahova ma azért mentünk, mert van a Balaton-parton egy hajó, amit még soha, egyikünk sem látott. Balázs nagyon be volt indulva, hogy ma kell mennünk. Szerintem ráérzett. Mert ahogy odaértünk a kikötőbe, ott volt. :)

A legnagyobb balatoni hajó. Csodás. :)

És itt készült rólam is fotó, amin ugyan szerintem igencsak látszik, hogy milyen kis dundi vagyok én, azért megmutatom. :P (és nem, nem azért mondom ezt, mert azt várom, hogy azt mondjátok, nem is vagyok dundi, hanem mert én azt gondolom magamról, hogy az vagyok)

A háttérben a kalózhajó éppen befut a kikötő

Meddig még?

Azon gondolkodtam ma, egy gyengébb pillanatomban (nagyon fáj a nyakam napok óta, és ezt ma különösen hisztisen viseltem, mert nem is aludtam valami jól), hogy nekem kimaradt az életemből az (is), hogy kamaszként elmenjek nyaralni a haverokkal. Lehet, hogy el sem engedtek volna annak idején, de az egészen biztos, hogy -ismerve az anyagi helyzetünket- fel sem mertem volna tenni egy ilyen kérdést. Balázsnak jutott az ilyen élményből is (naná), egy ilyen alkalommal én vigyáztam az akkor nyolc-tíz hetes magyar vizslájára (megátalkodott kiskutya volt, az egyszer biztos), egy másik ilyen alkalommal minden napra gyártottam neki külön levélkéket, és még azt is ráírtam a borítékokra, hogy melyik nap mikor kell elolvasnia. Nyilván a teljes haveri gárda rajta röhögött akkor, és nyilván mindenki próbálta megszerezni a leveleket, hogy még jobban röhöghessenek, és még az is előfordulhat, hogy be sem tartotta az "utasításokat", és akár mindet elolvasta egyszerre, vagy akár egyet sem olvasott el. (najó, ez utóbbit azért nem hiszem)
Mindez azért jutott eszembe, mert azon tűnődtem, hogy vajon még mennyi időnk van addig, amíg az összes gyerekünknek lesz kedve velünk jönni nyaralni, és vajon mikor fog az először előfordulni, hogy valaki azt mondja, ő inkább köszöni, de nélkülünk menne valahova? Azt hiszem, nincs ez annyira nagyon távol már, és fogalmam sincs, hogy fogok erre reagálni majd akkor, amikor aktuális lesz. Most azt gondolom, rosszul fog esni, és majd megpróbálok egyezkedni, hogy legalább egy pár napot velünk is, és inkább hozza el a barátnőjét is, vagy akárkit. A szívem még reménykedik abban, hogy sokáig tart ez az időszak, amikor szívesen jönnek velünk, amikor még szedegethetem össze utánuk a vizes törölközőket, a szanaszét hagyott poharakat, és felírhatom a bevásárlólistára, hogy "chipset venni kell".
És nem utolsósorban még készülhet majd hasonló kép máskor is: