A stílus maga az ember

Egy pár napja kattogok ezen a témán. És jó párszor sikerült is felhúznom magam vele, merthogy alapvetően igazat adnék ennek a mondásnak, de azért mégsem. Már csak azért sem, mert amúgy a lényeg nem látszik kívülről senkin.. de ez nem igaz. Mert látszik. Minden kiegyensúlyozott, boldog, elégedett emberről messzire sugárzik, hogy az. Az arcáról is, és az öltözködéséről is, meg úgy egyáltalán a teljes valója olyan, akire jó ránézni. Ha pedig ezt hiszem, akkor hát bizony én.. valahol a sor végén kullogtam, amikor a stílusérzéket osztogatták. Mondjuk csak magammal kapcsolatban vagyok kicsit defektes, azt hiszem legalábbis, hogy úgy egyébként nincs velem nagy baj.
Nézegettem a szekrényemet is, ami tele van ruhával, mégsem tudok soha felöltözni normálisan. Mert a felsőimhez nem passzolnak a nadrágjaim, és fordítva. A cipőkről meg ne is tegyünk említést.. mert ugyan szeretem a cipőket, meg van is egy pár, de kétfélét (hármat) lehet látni rajtam. A töklapos talpú csizmámat, és a sportcipőmet (meg a papucsomat). Ezek meg aztán eléggé kimerítik azt a fogalmat, ami passzol hozzájuk.
És akkor még vehetjük az egyéb kiegészítőket. Sálam nincs, mert utálom. Sapkám szintén nincs, mert szintén utálom (meg még süket is vagyok sapkában). Kesztyűt a gyerekektől szoktam nyúlni egyet, ha nagyon hideg van, mert minden fázósságom ellenére a kesztyűt sem viselem el a kezemen. Táskám van kettő, az egyik fekete, a másik bordó, és virágos. De ezek sem passzolnak mindenhez.
Mondjuk még ha ezekből több is lenne, hát akkor sem tudnék vele mit kezdeni, mert soha senkitől nem láttam premier plánban, hogy hogy is kell. Így aztán halálosan béna vagyok sálkötésben, meg sapkahordásban is, jobb is, hogy nincs.
Na és akkor van még ez a testképzavar-félém.. miszerint én azt hiszem, magasabbnak gondolom magam, mint amekkora vagyok, legalábbis ezt bizonyítja, hogy rendszerint elcsodálkozom, hogy tényleg ennyire rövidek a lábaim?, mert én hosszabbra emlékszem.
Mindezt még rontja a megferdült gerincem és a púp a hátamon.. meg a bokasüllyedéssel kísért hatalmas lúdtalpam. Ez így együtt már egy rakás gátlást eredményezett, és még akkor is, mikor nagyon tetszik valami, nagyon nehezen döntöm el, hogy kell e nekem, vagy nem. Aztán attól függ, mennyire akarom, megveszem.. és ott áll a szekrényben, mert nincs mihez felvennem.
Igazából a legnagyobb dilemmám az, hogy milyen is lenne az én igazi stílusom.. merthogy éppenséggel már lassan középkorúnak számítok, de én marhára nem érzem magam annak. Feszengek a szép ruhákban, és nem tudok járni magassarkúban. A legjobban sportcipőben és farmerben érzem magam, de az meg unalmas.
Szerintetek? Nektek van kialakult stílusotok, amihez ragaszkodtok?

A képen látszik az a középkorúság felé haladás.. minden ráncával együtt. :D  

Norbinak (is) igaza van

Már egy jó ideje figyelgetem és tesztelgetem saját magamon is, amiket ő mond (a leghangosabban). Meg még rajta kívül, vagy talán inkább egymáshoz csatlakozva jó sokan most már. Egy orvosnak könnyebben hisz az ember, mint egy celebnek, vagy épp nehezebben, kinek milyen tapasztalatai vannak.. Lényeg a lényeg, hogy akárki mondja, én most már elhiszem.
Van ez a szénhidrátfüggőség.. meg Norbi sokszor hangoztatta, hogy úgy vannak kitalálva ezek a mindenféle fehér lisztek, és ezekből készült akármik, meg az agyoncukrozott, sózott bigyók, hogy minél többet eszik belőle az ember, annál többet akar. Na, ezt így elsőre én is elintéztem egy legyintéssel, mondván, hogy ez hülye.. az ember annyit eszik, amennyi épp jólesik, és kész.
DE! Azóta is motoszkál bennem a dolog, és figyelem. A sokadik olyan után, amikor magamban azt kellett mondanom, hogy "Basszus, már megint..." akkor elismertem, hogy tökigaza van. Miről is van szó? Hát történetesen az édes dolgokról. Én köztudott szénhidrátfüggésben szenvedek, azóta meg, mióta egyszer orvosi javaslatra kellett több szénhidrátot ennem, hát még fokozódott a dolog. Az is köztudott rólam, hogy szeretem a csokit, a nutellát, a sütit, meg a csokis sütit, a nutellás croissant-t, meg minden ilyesmit. Eddig úgy gondoltam, ezek tök jók, mert ha az embernek nincs ideje enni, akkor csak gyorsan bekap valami ilyet, mert gyorsan felszívódik, ettől aztán hamar energiához jut az ember, és még éhes sem lesz. Ahhha.. de van ebben csavar. Mert valóban nagyon gyorsan felszívódik, és minél több benne a szemét  a cukor, meg az ízfokozó, annál hamarabb leszek éhes újra. És akkor már úgy ám, hogy semmi másra nem tudok gondolni, csak az evésre.. mert a gyomrom fájdalomig képes korogni, és ettől az agyam is folyton csak kajaképeket lebegtet a szemem elé. Természetesen egy újabb péksüteményt, vagy kekszet, vagy csak egy csokit.. mert ha már lúd, legyen kövér, és ha már épp módszeresen tönkreteszem a hasnyálmirigyemet ezekkel az inzulinbombázásokkal, hát akkor csináljam már tisztességesen, nem? Mit nekem hatvanéves kori cukorbetegség, idevele minél előbb.. de lehet, hogy simán csak úgy alakul, hogy inzulinrezisztens leszek, és nem is tudom. Sokáig lehet úgy élni, hogy nem tudja az ember magáról.
Szóval, a dolog tesztelve. És igaza van.
De teszteltem a másik oldalt is. Az ő lisztjét, az ő "cukorjával". És (ugyan egy fillért nem fizet nekem ezért, és nem is szorul rá az én reklámomra) azt kell, hogy mondjam, hogy ebben is igaza van. Mert abból a sütiből, amit az ő módszere szerint csináltam, két kocka is elég ahhoz, hogy jól lakjak vele (nem azért, mert nem finom.. sütni azért még tudok), és nem érzem azt a brutális falás-rohamot, mint a többiek kapcsán. Az ízvilággal sincs bajom, szerintem simán csak szokás kérdése.
Azt is bevallom töredelmesen, hogy minden tudásom és tapasztalatom ellenére azért ma is elkövettem ezt a falás-dolog hibát. És ehhez elég volt egyetlen kanál nutella... ami után már nem volt megállás. Még egy kanál, meg még egy.. és jajj, még egy utolsó, de az jó púposan, aztán két szem nutellás bonbon (nehogy már megromoljon), egy csoki, és még vagy háromnegyed zacskó chips is. Ez utóbbi persze már este.. (chipset egyébként nem veszünk túl sűrűn, magamnak leginkább azért, mert utána legalább eleget iszom) és most itt ülök, és felváltva lebegnek a szemem előtt a nuellás croissant-ok, meg a csokitorták, dobostorták, palacsinták..
Egy rohadt nagy csapda ez...

Jöhet eső...

... vagy szélvihar, engem nem érdekel már... De mondhatnám úgy is, hogy nekem aztán a hét is páros. Pedig Roli még nincs jobban, este is 39 fokos láza volt, és akkor már bántam, hogy végül ma sem vittük be a dokihoz, bár még mindig biztos vagyok benne, hogy semmit nem kapott volna, csak szopogatós torokfertőtlenítőt (van itthon), meg lázcsillapítót (ez is van). Mindegy már, mert ezt már megváltoztatni nem tudom, meglátjuk hogy telik a hétvége... de remélem holnap reggel abszolút gyógyultan ébred.
Na de nyilván nem ez a féktelen jókedvem oka. (mert ennek aztán egy cseppet sem..) Hanem mert egyrészt tényleg marha jó egész nap itthon lenni.. ráadásul megszabadulva abból a béklyóból, ami két éve folyton ott nyomult rajtam.. nem kell állást keresnem. Nagyon jó érzés, hogy ezer éve nem nyitottam meg egyetlen álláshirdetést sem (és nem is tervezem a jövőben sem), és szerintem ez az egyik oka annak, hogy teli vagyok energiával. Végre megkaptam azt a sokat, ami az elmúlt években nem tudott eljutni hozzám.
És hát az a helyzet, hogy ma fizetést is kaptam. Nem mondom meg, hogy mennyit, de annyit elárulok, hogy sosemégennyit nem kerestem. És hú de jó érzés... és nem érdekel, hogy mennyire voltam elfáradva, meg néha milyen nehéz volt végigcsinálni, mert ennyiért bármikor, bármeddig..
Ezzel kapcsolatban elgondolkodtam, hogy azért változik a világ az ember számára.. mert eszem ágában nincs karriert csinálni. Az én karrierem a három fiam, még akkor is, ha ezt sokáig nehezen fogadtam el, hogy "csak" ennyi. De az fontos, hogy legyen egy ilyen kiszámítható és biztos háttér mögöttem, amit most épp ez a munka jelent. És pont ezért, meg azért, mert már megcsináltam a saját karrieremet, és mert jövő hónapban éppen annyi leszek, amennyi, már úgy gondolkodom, hogy az sem baj, ha ez így marad akármeddig.

És akkor még a végére... tiszta büszke vagyok ám magamra, hogy nem tettem még egyetlen rossz megjegyzést sem erre a hosszú télre.:) Pedig most már nagyon szeretném a napot látni hosszú-hosszú ideig. :)

Újracímezve

Tegnap este kigondoltam, hogy a ma esti bejegyzésnek valami nagyon jó kis örülős címet fogok adni, merthogy mától szabin vagyunk. A hab a tortán, hogy mindketten egyszerre. (és azt remélem, hogy ez nem ritka alkalom lesz az életünkben) A munkahelyünk jobban meglesz nélkülünk, mint a gyerekeink voltak az elmúlt pár hétben, úgyhogy én tegnap este, amikor fél tízkor végeztem, majdnem repültem kifelé, hogy véééégre. :) (és nem azért, mert annyira rossz ott dolgozni, sőőőt... de annyira jó itthon lenni)
Persze mióta tudom, hogy tényleg jöhetek én is, azóta háromszázötvenféle dolgot terveztem be az elkövetkező napokra, de szem előtt tartom azt is, hogy elsősorban pihenni kell, és feltöltődni mindenből, hogy aztán legyen erő és energia a továbbiakra is.
Szóval.. fél tízkor végeztem, Balázs jött értem, és mondta, hogy Rolinak hőemelkedése van. Nem vettem túl komolyan, mert mostanában panaszkodott pl. a fogára is, gondoltam lehet, hogy attól, mert még mikor negyed egykor elköszöntünk, semmi baja nem volt.
Ma reggel 38,5 lázzal ébredt. És igen fura zihálással, amiből kruppos roham nem lett, csak köhögött. Nem vészesen, de mélyebbről, mint egy első napos betegségnél megszokott. Kapott lázcsillapítót, amitől a láza le is ment. Orvoshoz most még nem rohantunk, mert fájni nem fáj semmije, jelen pillanatban igazolás sem kell, ahhoz meg most nem volt kedvem, hogy megkapjuk a szokásos "vírusos torok-szopogatós tabletta-sok meleg tea" triós jó tanácsokat. Jobban lett, úgyhogy elmentünk Tatabányára, mert a nyuszi hozott mekis kuponokat is (tudom, tudom... ), mára ütemeztük be, mint jó szabadságindító programot.
És ha már ott jártunk... hát... lett két új okostelefon is a családban. Ezzel aztán az okos készülékek száma jól megszaporodott, lassan simán lehetünk mi magunk buták, mint a föld, mert ezek a kütyük mindent megoldanak. Én nem bánom ezt egyáltalán, én voltam az, aki hetek óta könyörögtem Balázsnak, hogy vegye már meg végre, amikor vágyik rá, szeretné. Végre rászánta magát.. (és látva az örömét, jobban örülök, mint Ő).

 A másik nem az enyém lett... hanem Patriké. Aki ritkán kér bármit is, de nem is olyan régen előállt azzal, hogy ha majd nem kerül túl sokba, és nem okoz túl nagy gondot, akkor esetleg lecserélnénk e a telefonját egy olyanra, amivel lehet internetezni is? Túl sokba sem került, (pontosan semennyibe, csak egy aláírásomba) és túl nagy gondot sem okozott, így aztán ma megkapta. Nem az a fajta gyerek, aki könnyen kimutatja az érzelmeit, főleg most, mióta olyan fura lett saját magának is, mert hirtelen mindenhol keze van és lába, meg még a hangja is mutál, de egész délután vigyorgott, és örült.

Nem két perc volt az ügyintézés, így aztán mire végeztünk, Rolcsikám megint nem volt jól. Látszott a szemein is, hogy valami nem oké, és kezdett gyanúsan hallgatag is lenni, meg úgy egyáltalán. Itthon már újra lázas volt, ami a lázcsillapító ellenére is még feljebb ment. Amikor 39-et mértünk már, akkor fogtam, és a tabletta után még adtam neki egy adag nurofent is, amitől végre elindult lefelé. 

Nyűgösen, de már láztalanul aludt el. Továbbra sem fáj semmije, az orra folyik, mint egy klasszikus kruppos roham után, és amikor köhög (úgy háromóránként egyszer), akkor az jó mélyről jön. Meglátjuk mi lesz... remélem semmi. 

Ettől függetlenül jó itthon lenni. Nem úgy indult, ahogy terveztem, de majd ennél jobb lesz a folytatás. 

Könnyen vagy...

Ez az egyik olyan megjegyzés, amivel elég hamar az agyamra lehet menni. Mert lépten-nyomon megkapom, hogy nekünk milyen jó, hogy három gyerekünk van. Na nem arra gondolnak, amire mondjuk én.. hogy tényleg mennyire jó, hanem mert három gyerek után mennyi a családi pótlék, az adókedvezmény, aztán ott van még az ingyen tankönyv, meg a féláron kajálás a suliban. Ja, és még galád módon pótszabadság is jár utánuk hét nap.
Úgyhogy ezek miatt könnyen vagyunk, mert abból a hihetetlenül sok családi pótlékból és adókedvezményből nyilván mindenre futja. De érdekes, hogy amikor felajánlom, hogy oké, cseréljünk már egy hétre, csak hogy tudd, mit is irigyelsz, meg hátha kedvet kapsz Te is a három gyerekhez, akkor hamar továbbáll mindenki. Nekem ugyan eszem ágában nem lenne senkivel sem cserélni, pont jó ez így nekem, ahogy van, de azért megmutatnám tényleg, mit is irigyel.
Nem panaszkodom sosem arra, hogy mi mennyibe kerül, de ilyenkor elmesélem a nagy irigykedőnek, hogy igen, a tankönyv ingyenes (még), de füzet, ceruza, toll, és egyéb kiegészítő marhaságok mindenkinek kellenek.
A kajáról, meg az egyebekről meg nem is ejtek szót. Mert van, amiből nálunk ipari mennyiség fogy. És ez a helyzet még fokozódni fog, ahogy nőnek..
Nálunk elhangzanak olyan mondatok, hogy "azt hármótoknak vettem, ne edd meg egyedül." Meg olyanok, hogy "osztozzatok meg rajta".
De amúgy tényleg könnyen vagyok ám, és igazuk van azoknak, akik irigyelnek engem. Mert nekem van három fiam, aki ugyan elég sokszor játszik a Három Muskétás c. filmben, de nemsokára ők lesznek a Három testőr. :) Pontosan háromszor annyi szeretés jut nekem, mint azoknak az irigyeknek. És ettől nekem akkor is könnyű, amikor amúgy egyáltalán nem az.

Egy interjú végszava

Nem tudom van e még valaki, aki nem olvasta Dominikánál az interjút, ami velem készült. Nem magamat akarom fényezni most, a legkevésbé sem. Én semmi mást nem tettem, mint válaszoltam a kérdéseire. Ő volt az, aki a múlt heti Lila nap kapcsán kicsit továbbgondolta, hogy mit tud erről a betegségről, és mi mindent nem. Írt nekem egy levelet, amiben megkérdezte, mit gondolok arról, hogy készítene velem egy interjút, mert igazából sok minden van, amit ő sem tud, és érdekelné. Én pedig azt gondoltam, miért ne.. Így aztán, mikor végre akadt egy kevés szabad agykapacitásom, akkor nekiültem, és megírtam a válaszokat, ma reggel pedig megjelent nála a poszt.
Bevallom, miután megválaszoltam a kérdéseit, és elküldtem neki a levelet, egy egészen rövid ideig gondolkodóba estem, hogy vajon szabad e ennyire őszintének lenni, és így felvállalni ezt az egészet. Sokkal inkább a magam őszintesége ejtett gondolkodóba, mint a felvállalás, mert nem voltam benne biztos, jó dolog e ennyi furcsaságot megosztani, és nem riasztok e el még inkább olyanokat, akik amúgy tényleg soha nem találkoztak ezzel.
De aztán úgy döntöttem, meglátjuk. A fogadtatás minden képzeletemet felülmúlta, mert nemhogy sokan olvasták, de nagyon sokan tettek fel még kérdéseket, amik nem szerepeltek eredetileg, de bennük felmerültek. Azóta ezekre is válaszoltam, remélhetőleg nem riasztó őszinteséggel. :)
Igazából egy pár éve dédelgetem magamban, hogy majd egyszer, amikor lesz erre elég energiám, akkor fordítok arra időt, hogy még szélesebb körben mondjam el, hogy ne féljenek tőlünk. Fogalmam sincs, hogy kéne elindulni egy ilyennel, de annyi biztos, kellene hozzá pár ember, akik szintén az árnyékban élnek. És persze, kellene hozzá pár elfogadó közösség, ahol meg lehetne szólalni, meg lehetne mutatni magunkat, hogy igen, nézz meg, nem látszik rajtam semmi.
Nem tekintem magam betegnek, és másnak másoknál. Egyszerűen van valami, amivel együtt kell élnem, amit el kellett fogadnom, bele kellett nyugodnom, de itt vagyok, és élek, mint bárki más. Ugyanazok a gondok nyomasztanak, és ugyanazoknak örülök, aminek bárki más. "Sírok, ha fáj, remegek, ha félek.. örülök, hogy élek.."
Az viszont bántó, és biztosan nem csak nekem, hogy míg a cukorbetegeket mindenki gond nélkül elfogadja, és azonnal próbál segíteni, vagy legalább támogatni, addig rajtunk még mindig ott a bélyeg. És ezzel nem a cukorbetegeket akarom bántani, egyáltalán.. azért épp ők a példák, mert rajtuk pont annyira nem látszik, mint rajtunk, és pont annyira csak meg kell tanulni együtt élni ezzel, mint nekünk. Másképp, persze.. és belátom, nekik nehezebb dolguk van. De azért értitek mire gondolok, remélem..
Talán emiatt nehezebb az egésznek az elfogadása, emiatt az árnyék-lét miatt. Mert hogy fogadjam én el maradéktalanul, ha úgy egyébként meg titkolnom kell akár körmömszakadtáig is?
Azt remélem, a jövőben egyre többen és többen lesznek olyanok, mint Dominika, és Ti, akik nálam is, nála is őszinte érdeklődéssel olvastatok minden információt.
Egészen biztosan kisebb lett most az árnyék körülöttünk. Köszönöm Neked, Dominika. :)

Miért hagytuk, hogy így legyen?

Már nem lesz éppen ünnepi hangulatú az írásom, de mivel ez foglalkoztat, és részemről tegnap le is írtam, amit az ünnepről gondolok, így nincs bűntudatom miatta. Elképesztően sok olyat olvastam az elmúlt napokban, hogy ki mindenki akar elmenni az országból. Különböző okokat soroltak fel, volt, aki rasszistának érzi az országot, volt aki simán csak a jövőkép hiánya miatt indul neki, volt, aki azt írta, azért, mert nem akarja megvárni, hogy a következő választások után is ugyanez maradjon a helyzet.
Még élénken emlékszem rá, mekkora közfelháborodást keltett, amikor Gy.F. annak idején azt mondta: "El lehet menni". Most meg azok, akik akkor felháborodtak, szedik a sátorfájukat, és mennek. Évekig mondtam én is azt, hogy el kéne menni, amíg még lehet. Aztán mégis maradtunk, és maradunk tovább. A gyerekeimnek lehet, hogy azt fogom mondani, próbálják meg egy másik országban, bár ismerve olyan embereket, akik a világ különböző pontjain élnek.. sehol sem épp fenékig tejföl az élet. Mert dolgozni, enni, és lakhatási költségeket fizetni mindenhol kell. Manapság szerintem nincs a világon olyan munkahely, ahol az ember tökéletesen biztos lehet benne, hogy bármeddig ott fog dolgozni. Mint ahogy nincs garancia arra, hogy bárhol is élünk a világon, majd jobb lesz nekünk. Törekedni meg éppenséggel itt is lehet rá.
Én nem akarok ebbe politikát keverni, de tényként el kell ismernem, jelen pillanatban nekünk könnyebb, mint volt pár évvel ezelőtt. Nem csak azért, mert nekem is van normális munkahelyem, hanem másért is. De az is tény, hogy akkor, amikor nem így volt, akkor is ugyanennyi gyerekünk volt, és ugyanennyi kocsihitelünk is. De ennyit erről.. megoldottuk akkor is, most meg óvatosan, de kiélvezzük, hogy vannak pillanatok, amikor könnyebb egy döntést meghozni.
Ennek ellenére abszolút együtt érző tudok lenni azokkal, akik egy csomó mindenben pórul jártak, mert miért ne lennék? Szörnyű lehet, hogy ugyanazért a munkáért egyik hónapban még ennyit keresett, a másik hónapban meg már kevesebbet, pedig a bére nem változott. DE! Sosem fogom megérteni, miért jó az, hogy folyton fröcsögnek, és uszítják egymást az emberek, mikor régóta tudjuk, hogy az a híres magyar összefogás Trianonnál elveszett. Akik képesek az összefogásra, már nem a mi országunkhoz tartoznak hivatalosan. Mi, akik pedig itt élünk a jelenlegi határaink között csak arra vagyunk képesek, hogy szidjuk az éppen aktuális politikai vezetést, mindegy melyik párt, mindegy, mi a neve, mindegy mit csinál és mit nem... szidjuk, átkozzuk, és uszítjuk egymást. Mint a vámpírok, szívjuk egymás vérét, nehogy véletlenül valaki egy kicsit jól érezze magát a bőrében, hamar húzzuk le, és panaszkodjunk neki vég nélkül. És okoljunk mindenkit. Magunkon kívül. Mert mi, a tökéletes tízmillió, aki ebben az országban lakik, feddhetetlenek vagyunk, zsenik és karakánok. Megmutatnánk, hogy hogy lehet vezetni ezt az országot, de azért a nagy többségben még annyi tökösség sincs, hogy elmenjen szavazni a választásokon. Osztogatjuk, hogy vedd a magyart, meg bojkottáld a danone-t, meg le a multikkal, ugyanakkor azt esszük, amit ők odateremtenek, és abból, amit ők fizetnek nekünk. Mert a magyar munkáltató (tisztelet a kivételnek) rosszabb mindennél.. (ezt saját tapasztalatból is mondom) Kizsákmányolásból leckéket adhatnának a multiknak, és simán megírhatnák a Nagy Magyar Adócsalók című könyvet is. (ezügyben is tisztelet a kivételnek)
Ezekkel nincs bajom, mindenki úgy csinálja, ahogy neki jól esik, és ahogy el tud számolni a lelkiismeretével. Amivel bajom van, az az, hogy egy csomóan úgy gondolkodnak, a saját dolgaikért nem ők a felelősek. Márpedig de, ők. Nekem sem lesz egy leányálom, ha a fiaim nem kerülnek majd be államilag finanszírozott főiskolára, egyetemre, de mivel ők az én fiaim, eszembe sem fog jutni, hogy majd más oldja meg helyettem a gondokat.
Azzal sincs baj, aki úgy dönt, máshol szeretne élni ezentúl. Tegye meg.. de magyarként fröcsögni a magyarokra az nekem nem tetszik. Még akkor sem, ha nem vagyok az a tipikus "nagymagyar", mert szemrebbenés nélkül veszem meg a spanyol epret június elején, ha a magyar majdnem kétszer annyiba kerül.
És az a véleményem, hogy mi magunk tesszük tönkre a saját országunkat azzal, hogy olyanok vagyunk, amilyenek..
De én jusztse hagyom ám magam. :) Mondhatnám úgy is, hogy "Szeressük egymást, gyerekek..."

A bejegyzés végeztével pedig, ha már reggel van, és már elmúlt nyolc óra, akkor látogasd meg Dominikát aki egészen más témával vár benneteket. :)