...továbbtanulásos móka, amibe hála az égnek még az idén nem esünk bele. Mármint úgy véresen komolyan. Azért természetesen szemem-fülem nyitva, és figyelek. Mert ahogy változnak a dolgok, azokat szépen le kell reagálni nekünk is majd. Egyáltalán nem irigylem azokat, akik most nyolcadikosok, esetleg tizenkettedikesek egy gimnáziumban, azt hiszem, ők vannak a legnehezebb helyzetben.
Meg a szüleik. Mert én most azon gondolkodom, így, egy évvel a középiskolába felvételizés előtt, hogy ha úgy marad a helyzet, ahogy most van a felsőoktatás terén, akkor mit is fogok mondani az egyébként jó eszű, szorgalmas gyerekemnek? Bocs, fiam, de hiába minden... nem tudom kifizetni neked? Vagy mondjam neki, hogy vegyél fel hitelt, és tanulj? Vagy mondjam, hogy dolgozzon meg érte ő is? Egyik sem jó megoldás.
Egészen a mai napig úgy voltunk a továbbtanulással, hogy Patrik majd egy gimnáziumba megy, ahol emelt szinten fog érettségizni, és a négy gimnáziumi év alatt megszerzi az angol és a német (minimum) középfokú nyelvvizsgáit. Úgy gondoljuk, abszolút alkalmas lenne ezekre, nem jelentene plusz terhet, és igazán nincs elkötelezve egyetlen érdeklődés felé sem, mert még mindig él a programozói vonal is ugyanúgy, mint hogy töritanár legyen.
Na de most én elkezdtem kardoskodni amellett, hogy gondoljuk ezt újra... és menjen inkább egy szakközépiskolába, ahol, ha majd minden kötél szakad, akkor az ötödik, hatodik évben még maradhat szakmásodni. Mert jelen pillanatban én azt mondom, képtelenség, hogy finanszírozni tudjuk a főiskolai/egyetemi éveit. Mert egy dolog a tandíj... mellette ugye élni is kell. Lakni, utazni, enni, ilyesmi. Azoktól, akiknek most van egyetemista gyerekük tudom, hogy egy teljes havi fizetést elvisz egy egyetemista akár. Vannak, akik dolgoznak suli mellett, de egyre kevesebbeknek jut munka. A hitelből diplomázás meg egy csapda szerintem. És ugyanoda vezet, ahova a devizahitel-dömping vezetett.
Tudom, hülyeség ezen gondolkodni, mikor még van időnk... de felteszem, minden szülőben megállt az a bizonyos "ütő" egy pillanatra a felsőoktatási hírek hallatán. Ráadásul tényleg... már csak egy év van hátra, hogy kitaláljuk, mi lehet az, amivel nem lövünk túl nagy bakot. Ha még egyáltalán van ilyen.
2012. dec. 8.
2012. dec. 7.
Nem beszélek, gondolkodom
Ritkán, de velem is előfordul, hogy nincs mondanivalóm. Ami ugye nem azt jelenti, hogy épp semmire sem gondolok, és semmin nem gondolkodom. Gondolkodom a karácsonyon, hogy lesz, mint lesz. A legfontosabb az ajándék-kérdés. Mert olyan lenne jó, aminek nagyon örülnének. De- hogy jó, vagy nem jó azt nem tudom- nincsenek vágyaik. Patrikot ma megkérdeztem, mit szeretne karácsonyra. "Egy jó vacsorát"- válaszolta. Hát persze, szívmelengető az egyszerűsége, de néha olyan jó lenne, ha mondjuk konkrétan azt mondaná, hogy kérem ezt és ezt a könyvet. Mert akkor tudnám, hogy azon kell már csak gondolkodnom, hogy mikor és hol veszem meg. És ha minden kötél szakadna azzal kapcsolatban, hogy nincs idő elmenni, akkor megrendelhetném az internetről is.
De így van ezzel Erik és Roland is. Ők ugyan mondogatják, hogy bayblade-et, vagy lego ninjago-t kérnek, de ez is ennyi csak. Nincs más vágy. Pedig úgy szeretném őket meglepni valamivel, aminek nagyon-nagyon örülnek. De ezen gondolkodnom kell még.
Balázs sem egyszerű eset. Meglepni meg aztán...
De ezen túl még az is roppant bonyolultnak tűnik, mit hogyan fogok megcsinálni, elintézni, eljutni. És már nem izgat, hogy nem lesz patyolat tisztaság a lakásban. Sőt, örülni fogok, ha épp sikerül majd felporszívózni is, meg felmosni is.
Na de majd lesz ám, ahogy lesz, mint mindig.
De így van ezzel Erik és Roland is. Ők ugyan mondogatják, hogy bayblade-et, vagy lego ninjago-t kérnek, de ez is ennyi csak. Nincs más vágy. Pedig úgy szeretném őket meglepni valamivel, aminek nagyon-nagyon örülnek. De ezen gondolkodnom kell még.
Balázs sem egyszerű eset. Meglepni meg aztán...
De ezen túl még az is roppant bonyolultnak tűnik, mit hogyan fogok megcsinálni, elintézni, eljutni. És már nem izgat, hogy nem lesz patyolat tisztaság a lakásban. Sőt, örülni fogok, ha épp sikerül majd felporszívózni is, meg felmosni is.
Na de majd lesz ám, ahogy lesz, mint mindig.
2012. dec. 6.
Brrr
A mai nap után egészen biztos vagyok benne, hogy soha, egyetlen pillanatra sem fogom tudni megszeretni a telet. Mert én annyit fáztam, hogy már sírni tudtam volna. Pedig... két zokni, egy harisnyanadrág, egy kordnadrág, hosszú ujjú felső, garbó és még egy pulcsi meg egy kardigán is volt rajtam. Mégis... Az életemet mentették meg Balázs és Patrik, hogy ahogy hazaértem, azonnal mehettem a kádba.
És igenis el vagyok keseredve rajta, hogy még csak december eleje van. Mert még olyan sok van hátra a télből.
Pedig amúgy a Mikulás tök jó fej volt, és hozott mindenkinek ajándékot. Gondolom, jók lehettünk. A fiúk kaptak könyvet, meg peonzát, (a két kicsi csak), csokit, gyümölcsöt. Balázs is kapott egy éppen neki való szaloncukrot, egy dobozzal, én is kaptam egy isteni finom mogyoródarabos svájci csokit. És még a kutyák is jók voltak mifelénk, mert kaptak egy-egy csomag jutalomfalatot.
Úgyhogy mielőtt elalszom, majd a reggelre fogok visszaemlékezni, nem a fagyoskodásra. Főleg mert a takaró alatt jó meleg lesz. :)
És igenis el vagyok keseredve rajta, hogy még csak december eleje van. Mert még olyan sok van hátra a télből.
Pedig amúgy a Mikulás tök jó fej volt, és hozott mindenkinek ajándékot. Gondolom, jók lehettünk. A fiúk kaptak könyvet, meg peonzát, (a két kicsi csak), csokit, gyümölcsöt. Balázs is kapott egy éppen neki való szaloncukrot, egy dobozzal, én is kaptam egy isteni finom mogyoródarabos svájci csokit. És még a kutyák is jók voltak mifelénk, mert kaptak egy-egy csomag jutalomfalatot.
Úgyhogy mielőtt elalszom, majd a reggelre fogok visszaemlékezni, nem a fagyoskodásra. Főleg mert a takaró alatt jó meleg lesz. :)
Címkék:
kutya,
mi,
Mikulás,
mindenféle,
mindennapok,
munka
2012. dec. 5.
Kétjó
Délután még nagy optimistán azt gondoltam, hogy majd akkor ma este jól megírom a szavas történetet, és azt jól elnevezhetem Mikulás-ajándéknak nektek. Csak aztán kiírtam a szavakat egy cetlire, és hát... na, ezen még gondolkodnom kell egy kicsit. :D
Helyette elmesélek két jó dolgot máról. (a nem jókat meg megtartom magamnak) Az első egy nagyon rövid történet. Ezer éve ismerjük egymást,és ezer éve tudok róla olyan dolgokat is, amiket normális esetben az ember nem beszél meg senkivel. Erre ma jön egy sms: "Szia. Elsők vagyunk az örökbefogadási listán." Orbitálisan nagy titok volt, ahogy később megtudtam. Mondjuk érthető, annyi sok kudarc után azt hiszem, én is nagyon csendben várnám a csodát. Ti nem tudjátok, kik ők, és azt hiszem, nem is változtatna semmin, ha nevük, vagy akár arcuk lenne, de mivel a december egyébként is a csodák hónapja, hát reménykedjünk velük együtt, és drukkoljunk nekik nagyon, hogy megtörténjen a csoda, és most már nagyon hamar család lehessenek. :)
A másik jó pedig egy vásárlómhoz kötődik. Tavaly is ugyanezen a napon jött. És ugyanazt vette, amit most. Mert a fiának holnap születésnapja lesz. És minden évben kap egy nadrágot, a zsebében egy Mikulással, ha már a Mikulás hozta őt. A néni 87 éves. Ámulatba ejtően friss testileg-szellemileg. Sikerült el is szégyellnem magam, hogy én meg itt micsoda egy puding vagyok, mikor ő ma ablakot pucolt, és függönyt mosott. Mondom, 87 éves. Gondolom nagyon örült neki, hogy emlékeztem rá tavalyról, a nadrág méretére is, meg arra is, hogy akkor mesélte, hogy még mindig jár a szomszéd faluba gondozni a gyümölcsöst. Ás, kapál, gazol, mindent, amit kell. Örömében pedig mesélt vég nélkül. Pillanatok alatt kiderítette, hogy kinek a dédunokája vagyok (tündéri asszony volt a Hollósi néni), ki a férjem. A világ kicsi, és én ámulva hallgattam, ahogy mesélte, hogy még kislányként a férjem nagymamájával (aki szintén kislány volt) mentek a szíjgyártóhoz, mert: "Ilike néni küldött neki levelet." Ilike néni az én férjem dédimamája volt, aki nekem is, neki is csak egy név, és csupa misztikum. Ma egy pillanatra olyan igazi volt. :)
De a néni azon túl, hogy ismer itt mindenkit, és szerintem napokig tudna mesélni, meglepően "képben" van a mai dolgokról. És a nyáron koncerten volt az Arénában. Most pedig a fiától dvd-n megkapta a koncert anyagát, ami valami csoda.
Határozott véleménye van a politikai helyzetről, a gazdaságról.
"Csillagom, én 1925-ben születtem, 67 éves koromig dolgoztam főállásban, de most nem kezdeném újra, pedig a háború után nagyon nehéz volt."
És a legjobb, hogy amikor elköszönt, azt mondta, a viszontlátásra csillagom, nem pedig azt, hogy "jövőre is jövök, ha megérem." Szóval, lehet ő intő példa akár előttem, hogy ha neki ilyen energiája és életkedve van közel 90 év minden tapasztalatával a háta mögött, akkor én igazán talpra állhatok még bármikor. :)
Helyette elmesélek két jó dolgot máról. (a nem jókat meg megtartom magamnak) Az első egy nagyon rövid történet. Ezer éve ismerjük egymást,és ezer éve tudok róla olyan dolgokat is, amiket normális esetben az ember nem beszél meg senkivel. Erre ma jön egy sms: "Szia. Elsők vagyunk az örökbefogadási listán." Orbitálisan nagy titok volt, ahogy később megtudtam. Mondjuk érthető, annyi sok kudarc után azt hiszem, én is nagyon csendben várnám a csodát. Ti nem tudjátok, kik ők, és azt hiszem, nem is változtatna semmin, ha nevük, vagy akár arcuk lenne, de mivel a december egyébként is a csodák hónapja, hát reménykedjünk velük együtt, és drukkoljunk nekik nagyon, hogy megtörténjen a csoda, és most már nagyon hamar család lehessenek. :)
A másik jó pedig egy vásárlómhoz kötődik. Tavaly is ugyanezen a napon jött. És ugyanazt vette, amit most. Mert a fiának holnap születésnapja lesz. És minden évben kap egy nadrágot, a zsebében egy Mikulással, ha már a Mikulás hozta őt. A néni 87 éves. Ámulatba ejtően friss testileg-szellemileg. Sikerült el is szégyellnem magam, hogy én meg itt micsoda egy puding vagyok, mikor ő ma ablakot pucolt, és függönyt mosott. Mondom, 87 éves. Gondolom nagyon örült neki, hogy emlékeztem rá tavalyról, a nadrág méretére is, meg arra is, hogy akkor mesélte, hogy még mindig jár a szomszéd faluba gondozni a gyümölcsöst. Ás, kapál, gazol, mindent, amit kell. Örömében pedig mesélt vég nélkül. Pillanatok alatt kiderítette, hogy kinek a dédunokája vagyok (tündéri asszony volt a Hollósi néni), ki a férjem. A világ kicsi, és én ámulva hallgattam, ahogy mesélte, hogy még kislányként a férjem nagymamájával (aki szintén kislány volt) mentek a szíjgyártóhoz, mert: "Ilike néni küldött neki levelet." Ilike néni az én férjem dédimamája volt, aki nekem is, neki is csak egy név, és csupa misztikum. Ma egy pillanatra olyan igazi volt. :)
De a néni azon túl, hogy ismer itt mindenkit, és szerintem napokig tudna mesélni, meglepően "képben" van a mai dolgokról. És a nyáron koncerten volt az Arénában. Most pedig a fiától dvd-n megkapta a koncert anyagát, ami valami csoda.
Határozott véleménye van a politikai helyzetről, a gazdaságról.
"Csillagom, én 1925-ben születtem, 67 éves koromig dolgoztam főállásban, de most nem kezdeném újra, pedig a háború után nagyon nehéz volt."
És a legjobb, hogy amikor elköszönt, azt mondta, a viszontlátásra csillagom, nem pedig azt, hogy "jövőre is jövök, ha megérem." Szóval, lehet ő intő példa akár előttem, hogy ha neki ilyen energiája és életkedve van közel 90 év minden tapasztalatával a háta mögött, akkor én igazán talpra állhatok még bármikor. :)
Címkék:
emberek,
én,
mindennapok,
öröm,
remény
2012. dec. 4.
Amikor...
Azt hittem, én naiv, hogy velem olyan sohasem fordulhat elő, hogy nem tudok lereagálni valamit, ami történt velem. És most itt nem arra gondolok, hogy megírom, vagy nem írom... Mert azon túl, amit itt leírok, még vannak dolgok, amiket nem. Sőt, azon túl is, amiket megbeszélek azokkal, akiknél biztosan nyitott fülekre találok.
De eddig egészen jól kezeltem ezeket. Magamban elmélkedtem, boncolgattam. Ha úgy volt jobb, elvonultam sírni. Vagy épp csak úgy meg sem szólalni. Minden helyzetet, eseményt muszáj valamivel "lezárnom" magamban, hogy ne tudja tovább rágni a lelkemet. (volt már gyomorfekélyem, köszi, még egyszer nem kérném) Egy ideig sikerrel hitettem el magammal, hogy igenis minden rosszban van valami jó. Meg hogy minden okkal történik, jó okkal, sőt, olyan okkal, amiből tanulni fogok. De valamiért ez a hitem is kezd eltűnni, mert olyan önámításnak érzem. Egy fél szikrányit sem lesz attól nekem jobb, ha azt mondom, hogy "de jó, hogy esik a hó, legalább a Mikulás-szános sztori tényleg igaznak hat majd". Ettől még én nem fogom szeretni (a havat).
Mostanában már nem sikerül túl sok érzést kicsikarnom magamból. És ez ijesztő. Olyan helyzetek, amiket régen úgy tudtam jól lekezelni, hogy előbb dühöngtem, majd sírtam, végül jól kibeszéltem magamból most csak simán eltelnek. Van a dühöngés, sírás, kibeszélés helyén egy érdekes semmi. Ami olyan semmi, amiből hiányzik valami. Nyilván a düh, és a könnyek.
De hogy nem tudok dühöngeni, és sírni, az egy dolog. De egyre nehezebben tudok örülni is. Csak itthon megy, ahol tökéletes biztonságban érzem magam. Máshol képtelenség belőlem örömöt kicsikarni. Pedig régen "híres" voltam a mosolyomról, és a vidámságomról. Most kerülöm az ismerősöket, nem akarok beszélgetni.
Nézem a tükörben önmagam, és visszanéz rám egy kiábrándult szemű, ráncos és mosolytalan valaki. Aki idegen, mert egy hülye droid, aki csak működik, mert mondták, hogy működjön.
Az a helyzet, hogy nagyon szeretnék mosolyogni, bármikor és bárkire. Nagyon szeretnék féktelenül kacagni, és fuldokolva zokogni, ha a helyzet úgy hozza.
Meg fogom találni ehhez a kulcsot, ha addig élek is...
De eddig egészen jól kezeltem ezeket. Magamban elmélkedtem, boncolgattam. Ha úgy volt jobb, elvonultam sírni. Vagy épp csak úgy meg sem szólalni. Minden helyzetet, eseményt muszáj valamivel "lezárnom" magamban, hogy ne tudja tovább rágni a lelkemet. (volt már gyomorfekélyem, köszi, még egyszer nem kérném) Egy ideig sikerrel hitettem el magammal, hogy igenis minden rosszban van valami jó. Meg hogy minden okkal történik, jó okkal, sőt, olyan okkal, amiből tanulni fogok. De valamiért ez a hitem is kezd eltűnni, mert olyan önámításnak érzem. Egy fél szikrányit sem lesz attól nekem jobb, ha azt mondom, hogy "de jó, hogy esik a hó, legalább a Mikulás-szános sztori tényleg igaznak hat majd". Ettől még én nem fogom szeretni (a havat).
Mostanában már nem sikerül túl sok érzést kicsikarnom magamból. És ez ijesztő. Olyan helyzetek, amiket régen úgy tudtam jól lekezelni, hogy előbb dühöngtem, majd sírtam, végül jól kibeszéltem magamból most csak simán eltelnek. Van a dühöngés, sírás, kibeszélés helyén egy érdekes semmi. Ami olyan semmi, amiből hiányzik valami. Nyilván a düh, és a könnyek.
De hogy nem tudok dühöngeni, és sírni, az egy dolog. De egyre nehezebben tudok örülni is. Csak itthon megy, ahol tökéletes biztonságban érzem magam. Máshol képtelenség belőlem örömöt kicsikarni. Pedig régen "híres" voltam a mosolyomról, és a vidámságomról. Most kerülöm az ismerősöket, nem akarok beszélgetni.
Nézem a tükörben önmagam, és visszanéz rám egy kiábrándult szemű, ráncos és mosolytalan valaki. Aki idegen, mert egy hülye droid, aki csak működik, mert mondták, hogy működjön.
Az a helyzet, hogy nagyon szeretnék mosolyogni, bármikor és bárkire. Nagyon szeretnék féktelenül kacagni, és fuldokolva zokogni, ha a helyzet úgy hozza.
Meg fogom találni ehhez a kulcsot, ha addig élek is...
Címkék:
aggodalom,
én,
gondolat,
remény,
szomorúság
2012. dec. 3.
Bizalom
...avagy milyen kapcsolatcimkével látnám el az ismerőseimet.
Onnan kell kezdenem a történetet, hogy alapvetően én egy meglehetősen nyílt és közvetlen ember vagyok. Akinél mindenki úgy indul, hogy jó fej. Ritka az olyan kapcsolatom, ahol nem jutunk el mély értelmű beszélgetésekig. Ami ugye máris bizalom. Mert amikor a véleményét mondja el az ember valamiről, akkor a lehető legőszintébben kitárulkozik. Előfordulhat olyan, hogy épp emiatt vége is annak a kapcsolatnak. Mert nem mindenki képes arra, hogy ha nem ugyanaz a véleménye a másikéval, netán homlokegyenest más, akkor is elfogadja a másik álláspontját, és ne próbálja meggyőzni a maga igazáról.
Régebben az ilyen kapcsolatok haldoklásába én magam is belehaltam egy kicsit. Mert sok ilyen volt. Kerestem is magamban a hibát, és volt idő, amikor alig valakit engedtem közel magamhoz, és alig valakinek engedtem meg, hogy bepillantson a lelkem mélyére. De az ilyen viselkedés nagyon nem én vagyok. Alakoskodó, körmönfont, mindent százszor és ezerszer megrágós ember kell ehhez. Így aztán csalódások útján ugyan, de megtanultam, hogy aki elmegy, azt el kell engedni. Valószínűleg a mi kapcsolatunk épp csak erre volt jó.
Vannak aztán azok a kapcsolataim, amik a gyerekeimen keresztül jönnek létre. Másik gyerekek, akikkel kapcsolatban elég sokáig tartott megtanulni, hogy ők valaki másnak a gyerekei, tök más értékrenddel, mint mi, ennélfogva elég az, ha elfogadom őket csak úgy valakiknek, és nem akarom őket szeretni. Mert ez jó nagy hibám volt, hogy szeretni akartam őket, mert gyerekek. Ami általánosságban igaz is, de persze mindig vannak olyanok, akikkel ez nem megy. És a gyerekeimen keresztül ismerek felnőtteket is. Szülőtársakat, akikkel néha olyan, mintha valami őrül versenyben indultunk volna, és óvónőket, tanítókat, tanárokat is. A szülőtársakkal van egyfajta cinkos egyféleség, hiszen egykorú gyerekeink vannak, ennélfogva nagyjából hasonló cipőben járunk mindig. Vannak, akikkel több év után is épp csak köszönünk egymásnak, de sokan vannak, akikkel még telefonon is megkeressük egymást. A pedagógusokkal való kapcsolat kényes dolog. Még akkor is, ha arra törekszem alapvetően, hogy ha már a gyerekemmel foglalkozik, akkor tiszteljük, szeressük. De velük van a legnehezebb dolgom (bár a kivétel mindig erősíti a szabályt... szerencsére), mert amíg tiszteletben tartom az ő döntéseit, és elfogadom annak minden esetleges következményét, addig akár vele szemben is a gyerekem érdekeit kell képviselnem a mi értékrendünk szerint.
Vannak aztán a tipikus munkakapcsolatok. Ami lehet két munkatárs közötti is, és lehet főnök-beosztott is. Volt olyan munkatársam, aki aztán éveken keresztül rendszeresen felhívott, és megkérdezte, hogy vagyunk. De volt olyan is, akivel három szót váltottunk csak, és többet nem erőltettük. Ez is egy kényes ügy egyébként, mert az ember "össze van kényszerítve" valakikkel, akik vagy szimpatikusak, vagy nem. Komoly energia távol tartani azokat, akik nem szimpatikusak, mert egy munkahelyen nehezen megengedhető a vita, és a sértődés. És van a főnök-beosztott viszony, amit szerintem tipikusan a vezető irányít és formál jórészt. Már csak azért is, mert mindig az erősebb kutya...
Vannak aztán a baráti kapcsolataim. Ahol a lehető legtökéletesebb bizalommal lehet beszélni bármiről, ami épp eszembe jut, és nem kell attól félni, hogy majd sírva menekül előlem. Ahol ki lehet mondani úgy a kritikus szavakat, hogy nem kell félni attól, hogy soha többet nem áll velem szóba.
Van a férjemmel való kapcsolatom is. Bizalom, szeretet, kapocs. Széttéphetetlen egység, ahol nem is nagyon érdemes bizalomról beszélni, mert szerintem egyikünk az a oldal, másikunk a b. Egyikünk sem ugyanaz a másik nélkül, értelme sem sok van úgy.
És van, a csúcskapcsolat mind közül. A gyerekeimmel való kapcsolat. Amitől ismerhetem a létező legtökéletesebb szeretet fogalmát.
Ettől, hogy a csúcson még ilyen kapcsolatok vannak, nem halok bele többet a felületesebbekbe. :)
Onnan kell kezdenem a történetet, hogy alapvetően én egy meglehetősen nyílt és közvetlen ember vagyok. Akinél mindenki úgy indul, hogy jó fej. Ritka az olyan kapcsolatom, ahol nem jutunk el mély értelmű beszélgetésekig. Ami ugye máris bizalom. Mert amikor a véleményét mondja el az ember valamiről, akkor a lehető legőszintébben kitárulkozik. Előfordulhat olyan, hogy épp emiatt vége is annak a kapcsolatnak. Mert nem mindenki képes arra, hogy ha nem ugyanaz a véleménye a másikéval, netán homlokegyenest más, akkor is elfogadja a másik álláspontját, és ne próbálja meggyőzni a maga igazáról.
Régebben az ilyen kapcsolatok haldoklásába én magam is belehaltam egy kicsit. Mert sok ilyen volt. Kerestem is magamban a hibát, és volt idő, amikor alig valakit engedtem közel magamhoz, és alig valakinek engedtem meg, hogy bepillantson a lelkem mélyére. De az ilyen viselkedés nagyon nem én vagyok. Alakoskodó, körmönfont, mindent százszor és ezerszer megrágós ember kell ehhez. Így aztán csalódások útján ugyan, de megtanultam, hogy aki elmegy, azt el kell engedni. Valószínűleg a mi kapcsolatunk épp csak erre volt jó.
Vannak aztán azok a kapcsolataim, amik a gyerekeimen keresztül jönnek létre. Másik gyerekek, akikkel kapcsolatban elég sokáig tartott megtanulni, hogy ők valaki másnak a gyerekei, tök más értékrenddel, mint mi, ennélfogva elég az, ha elfogadom őket csak úgy valakiknek, és nem akarom őket szeretni. Mert ez jó nagy hibám volt, hogy szeretni akartam őket, mert gyerekek. Ami általánosságban igaz is, de persze mindig vannak olyanok, akikkel ez nem megy. És a gyerekeimen keresztül ismerek felnőtteket is. Szülőtársakat, akikkel néha olyan, mintha valami őrül versenyben indultunk volna, és óvónőket, tanítókat, tanárokat is. A szülőtársakkal van egyfajta cinkos egyféleség, hiszen egykorú gyerekeink vannak, ennélfogva nagyjából hasonló cipőben járunk mindig. Vannak, akikkel több év után is épp csak köszönünk egymásnak, de sokan vannak, akikkel még telefonon is megkeressük egymást. A pedagógusokkal való kapcsolat kényes dolog. Még akkor is, ha arra törekszem alapvetően, hogy ha már a gyerekemmel foglalkozik, akkor tiszteljük, szeressük. De velük van a legnehezebb dolgom (bár a kivétel mindig erősíti a szabályt... szerencsére), mert amíg tiszteletben tartom az ő döntéseit, és elfogadom annak minden esetleges következményét, addig akár vele szemben is a gyerekem érdekeit kell képviselnem a mi értékrendünk szerint.
Vannak aztán a tipikus munkakapcsolatok. Ami lehet két munkatárs közötti is, és lehet főnök-beosztott is. Volt olyan munkatársam, aki aztán éveken keresztül rendszeresen felhívott, és megkérdezte, hogy vagyunk. De volt olyan is, akivel három szót váltottunk csak, és többet nem erőltettük. Ez is egy kényes ügy egyébként, mert az ember "össze van kényszerítve" valakikkel, akik vagy szimpatikusak, vagy nem. Komoly energia távol tartani azokat, akik nem szimpatikusak, mert egy munkahelyen nehezen megengedhető a vita, és a sértődés. És van a főnök-beosztott viszony, amit szerintem tipikusan a vezető irányít és formál jórészt. Már csak azért is, mert mindig az erősebb kutya...
Vannak aztán a baráti kapcsolataim. Ahol a lehető legtökéletesebb bizalommal lehet beszélni bármiről, ami épp eszembe jut, és nem kell attól félni, hogy majd sírva menekül előlem. Ahol ki lehet mondani úgy a kritikus szavakat, hogy nem kell félni attól, hogy soha többet nem áll velem szóba.
Van a férjemmel való kapcsolatom is. Bizalom, szeretet, kapocs. Széttéphetetlen egység, ahol nem is nagyon érdemes bizalomról beszélni, mert szerintem egyikünk az a oldal, másikunk a b. Egyikünk sem ugyanaz a másik nélkül, értelme sem sok van úgy.
És van, a csúcskapcsolat mind közül. A gyerekeimmel való kapcsolat. Amitől ismerhetem a létező legtökéletesebb szeretet fogalmát.
Ettől, hogy a csúcson még ilyen kapcsolatok vannak, nem halok bele többet a felületesebbekbe. :)
2012. dec. 2.
Még nem is meséltem...
A hétköznapokon, amikor dolgozom, (és ez a hétköznapok nagyon nagy többségén így van) akkor munka közben szól a rádió. Amíg volt a régi Neo Fm, addig őket szerettem hallgatni, azóta pedig általában a Music Fm-et. (Figyelem, az írás virtuális reklámot tartalmaz!)
Szeretem reggelente az Önindító-t is, pedig a régi Bumeráng reggelek után (ami azért az utóbbi egy évben már néha fájdalmasan erőltetett volt) azt hittem, nincs is tovább jó reggeli műsor. De legjobban a délben kezdődő Call Centert szeretem. Ha délutános vagyok, akkor majdnem végig hallom, ha délelőttös, akkor csak egy órácskát belőle. De mindegy, mert akármennyi jut is belőle, mindig jó. :)
Egyszer, még nem sokkal a tanév kezdete után könnyekig hatódtam egy telefonálástól. Szó szerint folytak a könnyeim, ami elég ciki volt, mert naná, hogy olyankor jött egy vásárló. :) Szóval, a műsor egy afféle kívánságműsor-féle, de nem a szokásos módon, hanem Kata, a kedveshangú műsorvezető felhívja az illetőt, akinek üzenni szeretnél, és elmondja, amivel megbízod. És aztán persze még zenét is játszik, amit kértél neki. Akkor egy kisfiút hívott, akinek az anyukája kérte meg erre Katát, mert tudta, hogy örülni fog neki. És tényleg... annyira helyes volt, ahogy örült. Nyilvánvalóan egy barátjával volt, és jó hangosan suttogta neki, hogy a "Mák Kata az a rádióból." Igazi leplezetlen öröm volt a hangjában, elmesélte, hogy az anyukája megengedte neki, hogy hazafelé megálljon a játszótéren, és körülbelül nyolcszor is elismételte, hogy mennyire jó, hogy Kata felhívta őt.
Már jó sokszor elhatároztam, hogy majd én is meglepek egy ilyennel valakit. Balázst szerintem egyszer mindenképpen meg fogom lepni, amikor majd nem dolgozik dél és kettő között. Olyan kíváncsi lennék rá, hogy mit mondana meglepettségében. :))
De egyébként azért is jó műsor ez, mert kiderül, hogy minden látszat ellenére azért egy csomó tök jó fej ember él a világban. Akik felhivatják a kollégájukat, csak hogy megmosolyogtassák, akik üzennek a barátnőjüknek/feleségüknek, barátjuknak/férjüknek.
És hát... nem én lennék, ha nem vallanám be, hogy már eszembe jutott az is, hogy vajon én meg tudnék e szólalni egy ilyen meglepetéstől? Lehet, hogy hallgatnék, mint a csuka, ha egyszer csak azt hallanám, hogy "Szia, én Mák Kata vagyok a Music Fm-ből, és ez itt élőben a Call center..." :D :D
Szeretem reggelente az Önindító-t is, pedig a régi Bumeráng reggelek után (ami azért az utóbbi egy évben már néha fájdalmasan erőltetett volt) azt hittem, nincs is tovább jó reggeli műsor. De legjobban a délben kezdődő Call Centert szeretem. Ha délutános vagyok, akkor majdnem végig hallom, ha délelőttös, akkor csak egy órácskát belőle. De mindegy, mert akármennyi jut is belőle, mindig jó. :)
Egyszer, még nem sokkal a tanév kezdete után könnyekig hatódtam egy telefonálástól. Szó szerint folytak a könnyeim, ami elég ciki volt, mert naná, hogy olyankor jött egy vásárló. :) Szóval, a műsor egy afféle kívánságműsor-féle, de nem a szokásos módon, hanem Kata, a kedveshangú műsorvezető felhívja az illetőt, akinek üzenni szeretnél, és elmondja, amivel megbízod. És aztán persze még zenét is játszik, amit kértél neki. Akkor egy kisfiút hívott, akinek az anyukája kérte meg erre Katát, mert tudta, hogy örülni fog neki. És tényleg... annyira helyes volt, ahogy örült. Nyilvánvalóan egy barátjával volt, és jó hangosan suttogta neki, hogy a "Mák Kata az a rádióból." Igazi leplezetlen öröm volt a hangjában, elmesélte, hogy az anyukája megengedte neki, hogy hazafelé megálljon a játszótéren, és körülbelül nyolcszor is elismételte, hogy mennyire jó, hogy Kata felhívta őt.
Már jó sokszor elhatároztam, hogy majd én is meglepek egy ilyennel valakit. Balázst szerintem egyszer mindenképpen meg fogom lepni, amikor majd nem dolgozik dél és kettő között. Olyan kíváncsi lennék rá, hogy mit mondana meglepettségében. :))
De egyébként azért is jó műsor ez, mert kiderül, hogy minden látszat ellenére azért egy csomó tök jó fej ember él a világban. Akik felhivatják a kollégájukat, csak hogy megmosolyogtassák, akik üzennek a barátnőjüknek/feleségüknek, barátjuknak/férjüknek.
És hát... nem én lennék, ha nem vallanám be, hogy már eszembe jutott az is, hogy vajon én meg tudnék e szólalni egy ilyen meglepetéstől? Lehet, hogy hallgatnék, mint a csuka, ha egyszer csak azt hallanám, hogy "Szia, én Mák Kata vagyok a Music Fm-ből, és ez itt élőben a Call center..." :D :D
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)