A rendszer...

Szóval, ahogy már az előző postomban írtam, nagy meglepetés várt, mikor beléptem a rendelő közvetlen várójába. Az a nővér(?) vagy asszisztens(?) vagy nem is tudom hogy hívják őket most, akit úgy egyébként magamban nemnormálisnak tituláltam már rögtön rámnézett, és már elém is tolt egy papírt, hogy ezt itt alá kéne írni, mert a gép szerint nem rendezett a jogviszonya. Kikerekedtem a szemeim, hogy mi van? Mi az, hogy nem rendezett? Azt mondja, nem szűnt meg a munkahelyem? Hát mondom... nincs is. Tíz éve itthon vagyok gyesen... Akkor a rendszer hibája, de neki akkor is alá KELL iratnia, nekem meg akkor is el KELL mennem az OEP-hez. Nagyon nem volt más választásom, mint aláírni.
"Tisztelt Ügyfelünk!"
Ezúton értesítem, hogy Ön nem szerepel az egészségbiztosítás egészségügyi szolgáltatásaira jogosultként az OEP nyilvántartásában.
Felhívom figyelmét, hogy amennyiben tudomása szerint Ön mégis rendelkezik jogviszonnyal, haladéktalanul keresse fel a lakóhelye szerint illetékes Megyei Egészségbiztosítási Pénztárat. A jogosultak köréről, illetve a bizonyításra alkalmas okiratokról a betegváró helyiségben kifüggesztett tájékoztatón értesülhet. További információkat az Országos Egészségbiztosítási Pénztár honlapján (www.oep.hu) olvashat.
Tájékoztatom, hogy amennyiben nem kezdi meg jogviszonya rendezését, 2008. január 1-től az OEP átadja az Ön adatait az Adó és Pénzügyi Ellenőrzési Hivatalnak, amely szerv vizsgálatokat kezdeményezhet, és az elévülési időre visszamenőleg behajthatja az elmaradt járulékokat. "

Nem mondom, hogy nem rágtam be hirtelenjében, mikor végigolvastam. Alig vártam, hogy kiérjek a rendelőből, és bizony, nem átallottam menni egy kört a papírosban szereplő "betegváró helyiségben" keresve azt a kifüggesztett tájékoztatót. Persze nem volt. Még egy nyamvadt elérhetőség sem a Megyei Egészségbiztosítási Pénztár elérhetőségéről. Felhívtam a tudakozót, hogy legalább a telefonszámot megszerezzem. Az hamar megvolt, rögtön hívtam is őket, de nem vette fel senki, közölte velem a géphang, hogy minden kezelőjük túlterhelt, és hívjam később. Akkor hívtam először Esztert, aztán mivel ő sem volt épp elérhető, utána anyámat, hogy ugyan keresse már meg gugli barátunknál, hogy mikor van ügyfélfogadás. Mire megtalálta, már egy szfvári nagynéném útba is igazított. De nem volt szerencsém... mert ügyfélfogadás csak délig volt, és persze hogy 1 órával utána már senki sem állt velem szóba, csak a portás. Tehát haladéktalanul nem sikerült felkeresnem őket, mert nem akartak velem haladéktalanul foglalkozni. Itthon megnéztem a fent említett honlapot, ott világosan feketén-fehéren le van írva, hogy a gyesen lévők biztosítottak. Mondjuk az is le van írva, hogy kb. 10 naponta frissül az adatbázis, és ha nem tesznek eleget a jelentési kötelezettségüknek mondjuk a MÁK-nál, akkor azt bizony én fogom észrevenni, nem más. Merthogy pirosan villog a TAJ-számom a számítógépben. Ezt meg tudták csinálni. Hogy villogjon... jó hogy nem ad valami szörnyű szirénázó hangot is mellé. De hogy normális és működő rendszert dolgoztak volna ki, azt nem.. Mert már eleve nem értem azt sem, ha az államkassza bal zsebéből átteszik a jobb zsebébe a pénzt, akkor mi a jó büdös francnak kell még azt lejelenteni is? Nem tök egyértelmű?
Arról nem is beszélve, hogy hogyan van az, hogy azt a dolgot KELL nekem HALADÉKTALANUL elintéznem, és bebizonyítanom, amit ŐK közös erővel elcsesztek. Nekem van ebből kellemetlenségem, plusz költségem, plusz energiát pazarlok rá, időt pazarlok rá, mert az Ő hibájukat rajtam fogja a HARMADIK ZSEB behajtani. Egy vicc, én mondom... mondjuk nem egy jó vicc, mert nevetni nem sikerült még rajta.
Mindenesetre holnap kíváncsi leszek az ügyintézésre, valamint arra, mit fog válaszolni az ügyintéző arra a kérdésemre, hogy akkor ha elmegyek gyógyszert iratni a háziorvosomhoz, és újfent kapok egy ilyen gyönyörűen megfogalmazott aláírandót, akkor mi legyen? Használjam fel wc-papírnak? Vagy etessem meg az első utamba kerülő köztisztviselővel, aki nem végzi jól a munkáját? És én kin hajtsam be azt a benzinköltséget, amit kifizetek amiatt, hogy az ő hibájukat helyrehozzam? És ki fog addig vigyázni a gyerekeimre? És ki fog helyettem megfőzni?
Vagy majd mondjam a családomnak, hogy összeomlott a rendszer, és ebéd helyett vacsorát eszünk, mert elfelejtették lejelenteni mit kérnek?
Be fogok számolni az ügyintézés menetéről... és kíváncsian várom, mennyire gyorsan fogják helyrehozni a hibát. És vajon... de ez tényleg csak nagyon zárójelben.. lesz valakiben annyi, hogy elnézést kérjenek? (szerintem nem... de majd ezt is elmondom)

Egy év szabadság...

Nehezemre esett reggel felébredni, már csak azért is, mert tudtam, hogy mi is vár rám. Bevallom, próbáltam kitalálni magamban valamit, ami miatt el lehetne halasztani. Aztán meggyőztem magam, hogy semmi értelme, ha menni kell, hát menni kell. Így aztán elindultunk. Drága Eszter barátnőm, szerintem idelát, mert abban a pillanatban kaptam tőle "Gondolok rád" sms-t, ahogy beültem a kocsiba. :) Fehérvárig úgy egyébként nem olyan rövid út vezet, bár kissé unalmas. Most túl hamar értünk oda, nekem még akkor semmi kedvem nem volt hozzá, hogy máris ottlegyünk. Na de az egész félelmem olyan gyerekesnek tűnt még nekem is, hogy győzködtem magam, hogy minden rendben lesz, gyorsan sorra kerülök, aztán még gyorsabban végzek odabent, és kész is. Párom a gyerekekkel célbavett egy játszóteret, már csak azért is, mert a fiúk folyton kérdezősködtek egész úton, hogy bizos, hogy nem kell ottmaradnom? Biztos, hogy nem csinálnak velem semmit? Így aztán, bár kivételesen sokkal szívesebben ücsörögtem volna a játszótér padján, egyedül indultam legyőzni a mumust.
A váróban a megszokott hangulat fogadott. Szokás szerint megint én voltam a legfiatalabb (lesz, amikor irigykedve fogom nézni a nálam fiatalabbakat biztos), és szokás szerint mindenkin látszott valami... És ilyenkor mindig úgy reménykedem, hogy rajtam azért nem... Mindenesetre belemerültem a könyvembe inkább, nehogy elkapjon a hangulat... és valami látható nyoma legyen annak, hogy az idegosztályon jártam. :D Na, viccet félretéve. Jó sokat vártam, aztán ahogy bejutottam a rendelő külön várójába máris nagy meglepetésben volt részem (de erről szól majd a következő post). Doki a szokásos kézfogással, és érdeklődő kérdéssel várt, miszerint: "Hogy van?" Mondtam jól. Roham nem volt? Nem volt. Egyéb? Izomgörcsök, zsibbadás, fejfájás? A kérdés után bevallottam (pedig jajj, de nem akartam), hogy bizony, a nagy hidegfrontok annyira megviseltek, hogy úgy fájt a fejem, hogy mozdulni sem tudtam. Nem lepte meg, sőt, közölte velem, hogy még örülhetek, hogy így megúsztam, mert igen sok betegtársamat (a hideg kirázott ettől a szótól, de ő mondta így) vitte a mentő akkor. Mondjuk tényleg, így nézve hatalmas mázlim volt. Még megnézte a reflexeimet, amik szokás szerint a jobb oldalamon eltúlzottak, meg kellett érintenem csukott szemmel mindkét mutatóujjammal egyszerre az orromat (ez nem ment), aztán kitartott kézzel csukott szemmel egyenesen állni, hogy szédülök e közben (kicsit). És még meg kellett szorítanom a kezét mindkét kezemmel (a ballal feleannyira sem tudtam). De összességében ezzel elégedett volt, semmi nem lett rosszabb, mint eddig, és ez is valami. Még megkérdezte, mikor voltam eeg-n, és mikor megtudta, hogy decemberben, akkor mondta, hogy oké, akkor ennyi. Megkaptam a gyógyszerem felírására vonatkozó javaslatot 1 évre, és elbocsátottak egy évre. Jelentkeznem akkor kell, de akkor KELL, ha roham jelentkezne. Akkor haladéktalanul. Ha sérülés érne, azonnal. Ha nem, megvárhatom a rendelést. De ilyen nem lesz. Jövő augusztusban szándékozom menni arrafelé, addig nem. :)
Azért amit olvastam róla abban, amit belinkeltem, nagyot nőtt a szememben. :) Lehet, hogy legközelebb kevésbé fogom már mumusnak tekinteni... :)
A fiaim pedig megkönnyebbülhettek, hogy tényleg hazajöttem velük, és tényleg csak papírt kaptam. :)

Mumus újfent

Holnap megint mennem kell a mumust legyőzni. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fog idegesíteni, vagy hogy ennyire fogok agyalni rajta, és mégis. Najó, biztos az sem teszi könnyebbé, hogy pont most lett vége a párom szabijának, így mától megint egyedül vagyok esténként. :( De amúgy sem. Eleve vívódtam rajta egy csomót, hogy egyáltalán visszamenjek e. Mert minek is? Nem szedem a gyógyszert, csak néha egy-egy hétig napi egyet (pirulós szmájli, mert most lebuktam). De ahhoz, hogy elkezdjem, mindig kell valaminek történnie, amitől kicsit megijedek, vagy totálisan bepánikolok (és a kettő között ugye végtelen számú a variációk lehetősége). Aztán végül mégiscsak felhívtam őket, és kértem időpontot, bár még akkor sem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy végül mégis elmegyek. Aztán meggyőztem magam, hogy nagy kaland... kapok egy újabb fél évre javaslatot, hogy olcsóbban kaphassam a gyógyszeremet, és kész. De mégis jönnek itt a motoszkáló gondolataim.. hogy de mi van, ha mégis jó alaposan meg akarnak vizsgálni? Mert akkor lehet, hogy lebukok, hogy annyira nem is vagyok húdenagyonjól? Semmi különös nincs, mondhatnám említésre sem méltó, mert tök jól élek vele, és nem is zavar a mindennapjaimban, de tény, hogy bármikor rá tudnék mutatni, hol van a hiba a készülékemben. Ott mindig van egy kis tompa fájdalom. Aztán mikor olyan nagyon fejfájós napom van, akkor persze ott sem tompa. És néha lezsibbadok.. de én aztán hétszentség, hogy ezt magamtól nem fogom bevallani. Különben is épp győzködöm magam, hogy újra szedjem rendesen a gyógyszert, és akkor hiperszuper lesz minden. Meg hogy nincs mitől tartanom... csak bemegyek normálisként az ideggyógyászatra.. nagy kaland. :D :D
Azért most nem kell mégsem sok ahhoz, hogy felhúzzam magam. Pörgök, mint a duracell nyuszi... De majd holnap megnyugszom. :)

Tízmillió szakértő országa

Ez sajnos nem az én találmányom, mármint a cím. És sajnos arra sem emlékszem, hol mindenhol olvastam már, de az biztos, hogy teljesen igaz. Azt ugyan nem tudom, hogy más országokban hogy is van ez, de itt mindenképpen mindenki ért mindenhez. De úgy ám, hogy az ember csak kapkodja a fejét, hogy hű, meg ha, és persze rögtön eszébe is jut valami frappáns dolog, amit valahol olvasott, vagy hallott, vagy látott. Na jó, persze, a tízmillióban bőven benne vagyok én is, mert bizony hogy vannak dolgok, amikben abszolút meg vagyok győződve arról, hogy tökéletesen tudom. Ami persze nem igaz, csak én hiszem azt, de ez mindegy.. Na, hogy vegyünk konkrét példát. Itt volt Massa balesete a Hungaroringen nem is olyan régen. Rögtön mindenki tudta, hogy az a bizonyos csavar, v. mi hány G-vel csapódott be, és rögtön mindenki tudta azt is, hogy már nem lesz belőle soha többet nemhogy autóversenyző, de egészséges ember sem. Lépten-nyomon lehetett hallani, olvasni a "szakértőket", akik tudták, hogy mi miért történt, ki hibázott, mit kellett volna csinálni, hol kellett volna a sisakot tesztelni, megrendelni, meg ilyenek. Sőt, aztán mindenki felcsapott orvossá. Mert az, hogy még mindig altatják, az tuti, hogy csak kamu, és valójában mély kómában van, és fel sem fog ébredni. És az is tuti, hogy ha felébred, nem fog tudni sem beszélni, sem járni. Egész komoly "szakértőnek" számít ilyenkor, akinek az ismerősének az ismerőse már látott valakit, aki így járt... és aztán meg lehet nézni... Szóval, ilyen szempontból elég viccesek vagyunk. Én is. Mert egész komolyan és mély meggyőződéssel tudok "szakérteni" egy csomó mindenben, pedig úgy egyébként baromira nem értek hozzá.Amihez meg elvileg értenék, abban meg elég ritkán "szakértek". De hogy miért is jó ez, azt nem tudom.
De azért azt elárulom, hogy végül azoknak a "szakértőknek" lett igazuk, akik azt mondták, tökéletesen egészséges emberként fog újra autóba ülni. Mert tényleg. Már a saját lábán érkezett haza. :)
Azt nem tudom, milyen apropóból született ez a post. Nem szánom senkinek sem sértésnek, vagy ilyesmi. Csak úgy eszembe jutott, és leírtam. :D

Csak, mert tetszik..

Ez a video Belgiumban, 2009. március 23-án, reggel 8 órakor az Antwerpeni Központi Pályaudvaron készült...
Az utastájékoztató hangosbeszélőn keresztül elkezdték lejátszani Julie Andrews dalát a "Do Ré Mi" (a Muzsika hangja című musicalből).
Ahogy a mit sem sejtő utasok meglepődve észrevették, kb. 200 táncos lepte el a váró közepét (kilépve a sorban állók közül, ill. a bejáratokon át). Ezt a csodálatos táncot táncolták el, 2 próbával a hátuk mögött. A hatása önmagáért beszél!
A lelkiállapotomról pedig jól tanúskodik, hogy végigbőgtem a 4 percet, mert csak...

Most már biztos...

..hogy megtanultam nemet mondani. Azt nem mondanám, hogy micsoda jó és felemelő érzés volt, mert egyáltalán nem volt az. Megelőzte egy áttöprengett este és éjszaka, egy jó kis fejfájás, és kedvetlenség, és még mindenféle, mi szem-szájnak ingere.
Tegnap este kezdődött, tökéletesen hétköznapi és ártalmatlan Dorka-látogatásként. Ami abból állt, hogy még "átszaladtam" megnézni, mielőtt két kisebb csemetémet begyűjtöttem volna esti fürdés céljából. Aztán úgy jártam, ahogy még nem... A szülei azzal leptek meg, nem épp kellemes meglepetésként, hogy megkérdezték, lennék e a keresztanyja. Én egyszemélyben. Őszintén szólva, az a tipikus köpni-nyelni nem tudtam érzés következett. Mert persze, hízelgő, ha valaki arra gondol, pont én lennék a megfelelő arra, hogy segédkezzek a gyermekük "nevelésében", és én lennék az, akire jó szívvel rá mernék bízni, ha velük történne valami. Ez tényleg jó érzés. Csakhogy... én nem vagyok szingli. Van párom, aki nem is csak a párom, hanem történetesen Isten is tanúja volt a házasságkötésünknek, épp abban a templomban, ahol a szülők szándéka szerint nekem egyedül kéne megkeresztelnem ezt a kislányt. A keresztszülőség számomra azt jelenti, hogy egy pár, aki valóban mint (kereszt)anya és (kereszt)apa áll a gyermek mellett egész életében. Valószínűleg begyöpösödött és konzervatív álláspont, de nem tudok, vagy nem akarok ezen változtatni. Így érzem helyesnek. Van egy férjem, akivel olyanok vagyunk (minden apró-cseprő v. épp nagyobb bajunk ellenére is), mint a balkéz és a jobbkéz. Nem mehet oda csak az egyik kezem.... vagy épp csak a másik. Hogy is vállalhatnám valakiért a felelősséget nélküle?
Mégis elrágódtam ezen egy egész estét. Nem másért, csak azért, mert az én két kisebb fiamnak épp a fent nevezett szülők a keresztszülei, és valóban egészen evidens, hogy viszonozzuk ezt. Na de itt ugye többes számról van szó, míg ők csak egyes számban számítanak rám, mert a jobbkezemmel lassan két éve már, hogy nincs kapcsolatuk.
Végül a sok-sok töprengés után eljutottam oda, hogy nem tagadhatom meg a saját elveimet, vagy ha úgy tetszik, saját magamat ezügyben, mert utána nem tudnék tükörbe nézni. Olyan lenne, mintha a férjem háta mögött csinálnám. És szembeköpném magam, ha azok után, hogy a sógorom azért nem lett egyik gyerekünk keresztapja sem, mert én ragaszkodtam hozzá, hogy keresztszülőknek olyat válasszunk, akik valóban egy (stabil) párt alkotnak, és neki nem volt ilyenje... azok után most hogy állnék oda megkeresztelni egy gyereket csak én?
Aztán délelőtt megmondtam, hogy ugyan kicsit beleszakad a szívem, de nem vállalhatom. És elmondtam neki, hogy attól még nem számíthat rám kevésbé majd bármikor az életében, hogy a "hivatalos" keresztlevélben nem az én nevem lesz ott, mint keresztanya.
Azt mondta, tudták. Ami igaz, tudnia kellett, ha ismer.. márpedig ismer, mióta megszületett. Tudja, hogy bármilyen helyzetben a férjem mellett állok. Bármi történik, én és ő alkotunk egy egészet, nem bonthatja ketté. Nem értem mondjuk, hogy akkor miért hozott ilyen helyzetbe?
Nem volt könnyű nemet mondani, és nem esett jól megtenni. És lehangolt, és nehezen számolok majd el a lelkiismeretemmel, de ebben a helyzetben nincs jó, csak megfelelő döntés. Meghoztam.

Emlékek

Ma amellett, hogy szép napunk volt, mégis szomorúan emlékeztünk vissza az épp egy évvel ezelőtt történtekre. És nem is csak annyira arra, ami akkor rossz volt, mert arra inkább nem... elég volt átélni, és sosetöbbet nem szeretnénk, ha nem muszáj..
Egy éve elvesztettünk valakit, aki a páromnak a legjobb barátja volt, és nekem is nagyon sokat jelentett. Barátként, kicsit apapótlékként, vagy nagytesóként, vagy nem is tudom. És ma annyi minden jutott eszembe vele kapcsolatban. Amiket együtt átéltünk, személyesen, vagy telefonos beszélgetések kapcsán.
Eszembe jutott, mikor először találkoztunk. Másképp képzeltem, akkor még sosem hallottam a hangját, csak írásban ismertem a stílusát. Az alapján sokkal, sokkal fiatalabbnak hittem, mint valójában. Nem okozott csalódást, csak pillanatnyi meglepődést. Egyébként meg olyan természetes volt később a hangja is, meg az az érdekes, sokszori csípőműtét miatt kicsit döcögős-bicegős járása. Hihetetlen egyéniség volt, aki számos embert hozott össze pusztán azzal, hogy mindenkinek segített, és azzal, ahogy megpróbálkozott a fájlcserélő hubokat legálissá tenni. Tanúja lehettem egy kerekasztal beszélgetésnek, ahol az ASVA emberét is megmosolyogtatta, ahol az egyik neves énekes-zeneszerzőnkkel közölte, hogy ugyan... hiszen Te nem nyertél Megasztárt. (később persze bocsánatot kért tőle). Néha idegesítő volt ugyan az örökös továbbgondolásaival, meg azzal, hogy mindig mindent háromszor-négyszer is megfontolt, mire valami lett belőle, vagy épp semmi. De emlékszem azokra a beszélgetéseinkre, amikor egyszer-egyszer kicsit rosszabb passzban voltunk a párommal. És soha senki nem tudta még úgy elmagyarázni, hogy mit érezhet és gondolhat a párom, mint ő. Soha senki nem tudta úgy egyszerre mindkettőnk "pártját fogni", hogy mindkettőnknek igaza is volt, meg nem is. Megmosolyogtatott az az emlék, amikor egy téli este csak úgy beállítottak (300 km-re lakott tőlünk), mert az egyik győri áruházban látott olyan 10-es elosztót, amit szerettünk volna, de nem kaptunk. Megvette, hozta, és örült, hogy hozhatta. Kicsit keserédes a mosolyom ugyan, de mosolygok az emléken, mikor jött, és megkérdezte: "Diuska, van egy kávéd?" Vagy mikor megkérdezte, ugye csinálsz nekem császármorzsát? (mert olyat csak én tudtam, mint az anyukája) A gyerekeinkhez érdekes volt a viszonya. Sosem voltak gyerekei, és a társaságában sem igen voltak kisgyerekek, ennek megfelelően először nem igazán találta meg a hangot velük. Aztán valahogy Roli volt, aki annyira megtörte a jeget, hogy végül imádta. Komolyan beszélgettek, lenyűgözte hogy milyen sok minden érdekli őket. És aztán hatalmas örömmel hozta nekik a playstation-t két hengernyi játéklemezzel, mert ő már nem játszik vele, hát játszanak a gyerekek.
Hihetetlen megnyugtató volt beszélgetni vele, ha az ember rossz passzban volt, mindig volt valami, amit úgy tudott mondani, hogy aztán már nem is tűnt olyan rossznak az a rossz. Hihetetlen volt látni, ahogy a szemünk előtt lettek szerelmesek egymásba Erikával. Ahogy udvarolt neki, ahogy telefonált tanácsot kérni a páromnak, mint egy kiskamasz.
Aztán egy időre megszakadt a barátság. Semmi sem történt, amitől így kellett lennie, csak épp ott és akkor a pillanatnyi nézeteltérés dühében mindketten úgy zárták le a beszélgetést, hogy ugyan istenhozzádot épp nem mondtak egymásnak, de látszott, hogy ebből lesz egy hosszú mosolyszünet. Lett is. Igaz, tudtunk róluk, kevesebbet, mintha nem történt volna meg az a vita. Aztán szép lassan mégiscsak újra közeledtek egymáshoz. Óvatosan, mintha a tojáshéjat rakták volna újra össze. És mire már újra nyíltan beszélgettek, beszélgettünk, félretéve minden régi sérelmet, és továbblépve rajtuk.. addigra a sors úgy döntött, hogy valahol máshol nagyobb szükség van rá. Letaglózó volt, és hihetetlen. Napokig vártam, hogy mégis felhív... A temetés után már nem. Megviselt, hogy ennyire múlandók vagyunk, megviselt, hogy nem tudtunk elköszönni, bár fogalmam sincs, mit is mondtam volna neki, ha megtehetem... Mondtam volna, hogy köszönöm? Vagy mondtam volna, hogy hiányozni fog? Vagy mit mondtam volna? Nem tudom. Biztosan mindig bánatosak leszünk kicsit, ha eszünkbe jut. Biztosan mindig kicsit haragudni is fogunk a sorsra amiért így vette el. De kicsit hálásak is lehetünk azért, amiért így vette el. Fájdalom és megaláztatás nélkül. Egy pillanat alatt.
Hiszem, hogy Neki jobb most. Hiszem, hogy Ő boldog ott, ahol van. És hiszem, hogy fogunk még találkozni is egyszer valahol.
De azért szívesebben csinálnék császármorzsát gyertyagyújtás helyett.