Na

Az tényleg igaz lehet, amit egyszer valahol olvastam, hogy negyven év felett az ember már ki mer mondani bármit. Valahogy így vagyok ezzel én is. Kimondom, amit gondolok, elmondom, mert csak addig csak az én problémám, amíg belül rágódom rajta egyedül. Onnantól, hogy elmondtam annak az illetőnek, akivel problémám van, már lehet ez a közös ügyünk is, vagy lehet, hogy az övé lesz. Önző is bizonyos fokig ez a gondolkodás, de működik. Lehet, hogy nem leszek tőle túl népszerű, de legalább nem kapok gyomorfekélyt a visszanyelt, visszafojtott gondolataimtól.
Meg amúgy az élet is kemény. És továbbra is fenntartom, hogy én nem akartam emancipálódni, és nagyon jól meglennék itthon, és hagynám, hogy a férfiak jó férfiasan megvívják a maguk kis harcait a munkahelyeiken. Ha megkérdeztek volna, akkor biztosan azt mondtam volna, hogy nem akarok ebben a férfivilágban részt venni. De nem kérdeztek, mert akkor én még nem is voltam sehol sem, így aztán így jártam, és ha tetszik, ha nem, már ebbe a világba születtem bele.
És amúgy azt hiszem, jobb is, hogy nincs lányom.. nem biztos, hogy jó lenne, ha ezeket a gondolatokat átadnám neki.