Csak kérdezz

És lehetőleg fogalmazz egyértelműen, mert egészen biztos, hogy megkapod a választ, vagy legalább a lehetőséget arra, hogy megtaláld a választ igen hamar. Így jártam én is.Vagyis inkább csak majdnem én. (nem fogalmaztam egyértelműen mégsem)
 Múlt héten egy (személyes) ismerősömet érintő haláleset kapcsán gondolkodtam rajta, hogy engem vajon majd hogyan fog érinteni, amikor olyan valaki fog meghalni, aki közel kéne hogy álljon hozzám, de mégsem áll közel. Gondolkodtam rajta, hogy majd akkor bánni fogom e, hogy hagytam, hogy így alakuljon minden közöttünk, hogy lesz e olyan, hogy akkor jönnek olyan gondolataim,amiket mégis el kellett volna mondanom. Gondolkodtam azon is, hogy képes leszek e egyáltalán arra, hogy gyászoljam, vagy pont úgy fog csak érinteni, mint amikor azt hallom, hogy meghalt x.y, akit ismertem ugyan, de csak felületesen. Nyilván minden haláleset megrendít, mert ebben az életünkben ez egy abszolút végleges búcsú.
A sok gondolkodás után tegnap telefonon értesültem arról, hogy meghalt valaki, akinek közel kellett volna, hogy álljon hozzánk. Nem állt közel, és erről - mindenféle mentegetőzés és mártírkodás nélkül- én tehetek. Én vagyok az oka annak, hogy úgy alakult minden, ahogy. Nem téma ez itthon, mert elfogadtuk a helyzetet olyannak, amilyen, mégis azért most elég komoly arculcsapásként szembesültem ezzel. A sors különös fintora volt, hogy éppen én voltam az, akinek ezt a hírt el kellett mondania annak az embernek, akinek mindezt okoztam, és akitől tudom, sok mindent elvettem az elmúlt két évtizedben még akkor is, ha talán másképp meg visszakapta tőlem. Nem beszélünk róla, mert Ő nem mond semmit, én meg gyáva vagyok, és nem merem kérdezni sem. Gyakorlati dolgokról beszéltünk már, de csak nagy vonalakban.
Az, hogy én mit érzek most, az mellékes, de azért kell elmondanom, hogy végre képes legyek arra, hogy a nyomasztó döbbenet mellett egy kicsit meg is sirassam. Szóval, igen.. most, hogy nincs több lehetőség semmire, azért bánt ez az egész. Nem tudom visszacsinálni a történteket, de nagy kár, hogy soha nem volt arra lehetőség, hogy elmondhassam neki, nem az vagyok, akinek gondolt. Nem látta, és nem tapasztalta, hogy mennyire szeretem én ezt az embert, és mennyire azt szeretném, hogy boldog legyen. Nem látta, hogy mennyiszer akartam kárpótolni már mindenért, ami jutott (és ami nem) neki emiatt a helyzet miatt. Ha lett volna bátorságom, és lehetőségem minderre, lehet, hogy nem is ezt mondtam volna el. Hanem csak azt akartam volna, hogy meséljen arról, milyen volt, amikor az én férjem még kisgyerek volt.
Nem tudom mit is érzek.. és nem tudom ezt az egészet megfogalmazni, mert rá is haragszom azért.
Azt meg el sem tudom képzelni még, hogy milyen lehet most Balázsnak, akinek tegnap elment a nagymamája.