2011. febr. 27.

Farsangok

Arról már tavaly is írtam, hogy nálunk az iskolában három napig tart a farsangi vigadalom. Míg tavaly a táncos fiam miatt mentem két napig, az idén már azért, mert Erik az első napon volt érdekelt, míg Patrik a másodikon.
Be kell valljam, pont úgy, mint a szilveszter, a farsang sem a szívem csücske. Gyerekként sem voltam oda érte, szülőként sem. Ettől még ugye részt veszünk benne, már csak azért is, mert ebben az iskolában komoly csapatépítési stratégia (vagy inkább komoly pedagógusi versengés) részeként osztályok öltöznek e. Sőt, ezt Erikék az idén még meg is fejelték azzal, hogy az egész második évfolyam öltözött be. A kenyér útját elevenítették meg egy nagyszabású állóképben. Volt malom, lisztes zsákok, péklegények, és mindenféle péksütemény, valamint kislányok, akik afféle kóstoltató lánykák voltak kis kosárkában pogácsával. Nem mondom, hogy nem volt látványos, bár szerintem sok volt hozzá a 3*20 gyerek. A teljes igazsághoz mondjuk hozzátartozik, hogy eleve voltak fenntartásaim az egésszel kapcsolatban, már akkor, mikor Erik azzal állított haza, hogy muffin lesz. Majd, még mielőtt teljesen kigúvadtak volna a szemeim, sietett azt is közölni, hogy csak annyi az egész, hogy egy sapkára ragasszunk muffint (igazit) meg a nyakában majd lesz egy kép. Sehogy sem tudtam én ezzel megbarátkozni, igénytelennek tartottam. Feltúrtam a szekrényt barna pulóverért, amiből, gondoltam egy kis tömőanyaggal meglesz a süti. Van egy sombrero kalapunk, ami volt már teknőshát is, gondoltam, bevonom fehér anyaggal, mintha tejszínhab lenne, teszünk rá valamiből még díszítést, és kész a muffint. Már még addig is elmerészkedtem gondolatban, hogy krepp-papírból valahogy a muffin papírt is meg lehetne hajtogatni, mikor felébredtem kreatív álmomból, mert tanító néni közölte, hogy marad a nyakba akasztós-sapkaragasztós minimál változat, mert mindenkinek ilyen lesz. Úgyhogy ez lett. És végül is aranyos volt... harmadikok lettek.
Patrikék farsangja másnap volt. Az ő jelmezük már nem volt ennyire minimál, sőt. Görög isteneknek öltöztek be. A lepedők szülői összefogással készültek, arany spray-vel görög mintásra fújták őket, igazi babérból készült a fejükre koszorú. Mindenki beszerezte a maga Istenéhez tartozó tárgyi jelképet, a mi esetünkben Héliosznak egy földgömb és ostor dukált (sast sehogy sem sikerült beszereznem :D). Még a szülői értekezleten elvitáztunk rajta, hogy hogy is legyen ez a görög istenes dolog. Mert az, hogy beöltöznek, egy dolog.. valahogy be is kell vonulni, meg valamit kéne csinálni is. Ha már görög, ugye akkor Zorba.. Amit mindenki ismer, ami tapsoltat, és jó hangulata van, stb. stb. Jöttek a sznob aggályok, hogy dehát a görög istenek a zorbára táncoljanak? Nem tudtam magamban tartani azt a véleményemet, hogy ugye viccel? A görög isteneknél másról sem szólt az élet, csak a dínom-dánomról, és az orgiákról. Igazán le sem tojták az erkölcsöket.. de még ha ezt nem is számítjuk, ezek itt ötödik osztályos gyerekek, és farsang lesz, nem pedig komoly, történelmi előadás. Végül azért sikerült eloszlatni az aggályokat, még azt is megígértük az aggodalmaskodóknak, hogy ha mégis magukra haragítanák az érintett isteneket, majd bemutatunk nekik valami áldozatot, hogy kiengesztelődjenek.. A Zorba egyébként nagyon tetszett nekik, bár nem volt könnyű megtanulni, mégis jól sikerült. Ők másodikok lettek.
Az utolsó volt a sorban az ovis farsang. Ami zártkörű már egy pár éve, úgyhogy részt venni nem kell rajta. Roli úgy január eleje óta készül rá. Ötletei voltak. Egyik héten bohócnak készült, másik héten batmannek, aztán Harry Potternek, majd cicának, meg még ami épp eszébe jutott. Túl sok kedvem nem volt bármilyen jelmezzel is szórakozni, már csak azért sem, mert ugye nem a szívem csücske a farsang. Végül egy héttel az ominózus esemény előtt jutott eszünkbe, hogy mi is legyen. Tulajdonképpen még jelmez sem kell hozzá, mert minden megvan benne hozzá, hogy mindenféle beöltözés nélkül is elhiggyék róla.. de azért a tisztesség kedvéért varázsoltunk szarvakat, farkincát, meg egy "vasvillát" is (zseníliából :D). Reggel itthon felöltöztünk, vittünk sütit, meg üdítőt, és leadtam őt bulizni. Nagyon élvezte, még délután itthon is sokáig jelmezben közlekedett.
Én pedig nagyon élvezem, hogy most egy évig nem kell gondolnom sem ilyesmire. :D

2011. febr. 20.

Szánom-bánom

Annyi mindenről akartam a héten is írni. De mindig van valami, ami miatt nem állok neki. Vagy épp nem vagyok itthon, vagy ha itthon vagyok, épp nem érek rá ideülni, vagy épp ráérnék, de más ül a gépnél. Aztán általában úgy adódik, hogy mire eljutok odáig, hogy itt ülök, addigra már nem tudom megírni. Cucka ezt hívja felelősségteljes blogolásnak, amiben osztom azért a véleményét, mert egy csomó mindent azért nem írtam le, mert végül átgondoltam, és mégsem. Vagy annyira túlgondoltam, hogy már azért nem.
Nem jó ez így egyébként, nagyon nem, de nincs mit tenni, nem tudok sokfelé szakadni. A szívem vérzik a blogomért, természetesen motoszkál bennem a gondolat, hogy el foglak veszíteni benneteket, mert ki fog erre tévedni, ha a sokadik alkalommal sem talál friss bejegyzést, mégsem tudok másképp..
Van egy csomó magvas gondolatom a kamaszkor szörnyűségeiről, meg egy csomó minden másról is. De lehet, hogy végül megmaradnak nekem, mert se időm, se lehetőségem nem lesz leírni.
A lelkem már elkezdett építkezni újra. Nincs koncepció a hogyan továbbra, de nem is kell. Keresgélem azokat a pozitív gondolatokat, amikből képes vagyok újra felépíteni magam, és majd akkor, ha már megvan újra, akkor tudom, keresnem sem kell, hogy hogyan tovább, mert itt lesz. Néha még mindig világvége van, de talán egyre ritkábban.
A hideget nagyon nehezen viselem, napról napra nehezebben, és alig várom már a tavaszt. Meleget, napsütést, madárcsicsergést szeretnék.
És végül, ennek a megint nem túl hosszúra sikeredett bejegyzésnek a végén szeretnék mindenkitől elnézést kérni, akinél csak olvasok hosszú ideje már, de nem kommenteltem. Ne haragudjatok rám. Igyekszem valahogy egyensúlyba hozni mindent, mert hiányoztok rettenetesen, komoly lobbi-harcot folytatok egy saját laptopért is.

2011. febr. 14.

Valentin nap

A szerelmesek világnapja. Ez az a nap, amikor az egész világ piros szivecskés burokba borul, amikor a világ legtöbb giccses-szivecskés ajándékát adják-veszik, s talán piros/vörös rózsa is ezen a napon fogy a legtöbb. Sokan ünneplik hihetetlen romantikával, meglepetés-vacsorákkal, vagy bármi mással. Nyilván a meglepetéseknek csak a vérmérsékletünk és a pénztárcánk szab határt, hiszen ma már nincs is olyan, amit ne lehetne pár kattintással, esetleg telefonhívással elintézni.
Nem hinném, hogy ezen a napon jobban szeretném Balázst, mint tegnap szerettem, vagy holnap fogom. De hiszem, hogy attól még,  hogy nem kerítünk nagy feneket az egésznek, stabil és erős kapcsolat a mienk. A szerelem egyébként is az az érzés, ami leginkább a mennybe repít és a pokol mélyére taszít. Pont olyan, mint a gyűlölet. Mély, eléget, és mindent felemészt.
Ha nyilatkoznom kéne, mit is érzek Balázs iránt, nem biztos, hogy azt mondanám, szerelmes vagyok. Persze, ez a legérzékletesebb szó rá, ha azt az érzést szeretném kifejezni, ami munkálkodik bennem vele kapcsolatban. Mégis, sokkal mélyebb szeretettel szeretem őt annál, hogy csak úgy ledegradáljam az érzést szerelemmé. Szeretem őt, tiszta és őszinte szívvel. Sok-sok éve már. A szeretet mellett mérhetetlenül tisztelem a férfiasságát, azt a fajta férfi-erőt, ami minden mozdulatából sugárzik. Szeretem ahogy mindig mellettem áll, mégis a legfőbb kritikusom is. Szeretem, mert mindent tud rólam, mindent végigcsinált velem, mégis szeret. Szeretem, mert érdemesnek talált arra, hogy az életét velem élje el. (szeretem azt is, hogy ha elolvassa, meg fogom hatni kicsit, de nem fog egy mosolynyi kommentet sem hagyni nekem, hogy tudjam...)
Megdolgoztunk érte, hogy most ezeket a sorokat így írhassam le, ahogy. Valamelyikőnk mindig tudott annyi plusz energiát fektetni a kapcsolatunkba, hogy ne vesszen el a hétköznapokban.
Az igazi Valentin-napi ajándék pedig ez. A mindennapos, folytonos küzdelem azért, hogy holnap is megmaradjon, ami ma a mienk. :)


2011. febr. 12.

Előre szólok, hogy nem lesz vidám

Úgyhogy nyugodtan kihagyható ez a poszt. Annál is inkább, mert nagyon-nagyon mélyről jön. És lehet, hogy nagyon-nagyon hosszú is lesz.
A héten jártam a poklok mélyén is, és a fellegekben is. Tettem a dolgom, eljártam dolgozni, elmentem a gyerekekkel a farsangra, segítettem a húgomnak a beteg kislánya körül, mégsem voltam teljesen jelen. Jár az agyam folyton. Egyik pillanatban tele vagyok tettvággyal, és már holnap alávetném magam bárminek, hogy bizonyosan tudjam, mi is a hiba. A másikban pedig, és ha nagyon őszinte akarok lenni, ez fordul elő többször, nem akarok tenni semmit. Nem keresgélek, nem olvasok, mert nem akarok többet tudni. Egyszer teljes tagadásban vagyok, mintha mi sem történt volna, másszor már el is hittem magamról, hogy itt a vég. Azt gondolom, nincs erőm végigcsinálni már. Annyi mindenen vagyok túl, annyi fájdalmas valóságban vettem részt, hogy elég volt egy életre. Szeretnék úgy tenni, mintha minden rendben lenne, egészen addig, míg tehetem. Abból, amit tudok, arra következtetek, ha ez a betegség valóban beigazolódik, nem lesz már sokáig méltóságteljes életem. Minden emberi méltóságomat elveszi, mindezt tökéletesen ép tudattal kell megélnem. Ami a lehető leggonoszabb szemétség, amit csak el lehet képzelni. Mindenki azt gondolja rólam, erős vagyok, és megküzdök bármivel. Vagy épp megteszem a gyerekeimért. Meg különben is, afféle nyertes típus vagyok, aki eddig is jól jött ki minden megpróbáltatásból. Ami lehet, hogy igaz. Lehet, hogy nem.
Még mindig nem tudom, mi lenne jobb. Megtalálni az embert, aki ennek a szaktekintélye, és szembesülni az elkerülhetetlennel minél hamarabb, vagy elégetni az mri leletemet, és elfelejteni az egészet, aztán majd lesz, ami lesz. Ha szerencsém van, akár még 15 évem is lehet úgy, mint eddig. Ha nincs, akkor ki tudja. Nem akarok beteg ember lenni, nem akarok magam köré korlátokat, bőven elég az is, ami már van. Mert van. Igaz, kis dolgok, mégis örökös kontroll. Még véletlenül sem lehetnék részeg pl. Menekülnöm kell a stroboszkópok (így kell írni?) közeléből, mert azonnal kicsinálnak. A héten megtapasztalhattam, hogy mennyire nem bírom már a tömeget sem. Meg a fáradtságot sem. Messze nem bírok annyit nyüzsögni, mint mondjuk egy éve még. Nem túl nagy gondok ezek, mert ettől még teljes életem van. Az, hogy nem bírok hazacipelni egy bevásárlószatyrot csak nagy kínok árán, az is túlélhető, igyekszem úgy időzíteni minden bevásárlást, hogy a kocsi hazahozza. De ezt mindet megszoktam már. Szép lassan alakultak ki, szép lassan és fokozatosan kellett új szokásokat felvennem, vagy épp régiekről lemondanom.
A héten kicsit mindenkit távol tartottam magamtól. Nem teljesen szándékosan, de jobb volt így. Senkinek nem akartam álmatlan éjszakákat okozni azzal, hogy értem aggódjon, vagy rajtam gondolkodjon. Saját magamnak is teher voltam, amikor már ezredszer tartottam ott gondolatban, hogy nem, nem és nem, akkor sem megyek sehova. Ezerszer átkoztam magamban a pillanatot, amikor új dokihoz mentem, ráadásul teljesen önszántamból. Minek? Azok a lábrázások voltak, elmúltak, és kész. Néha előjön még, sőt, a héten volt egy mindennél erősebb is, de már ezt is egészen megszoktam.
Próbálnék kicsit pozitívabb lenni, de nem megy. Tudom, hogy ha annak jön el az ideje, cselekedni fogok, de most nem megy még semmi. Földbe döngölt ez az egész. Legjobb volna sírni egy sarokban, vagy elbujdokolni valahova. Elindultam a legrosszabb út felé, kissé már sajnálom magam, mert folyton csak arra keresem a választ, miért pont én? De nincs válasz. Senkitől. Sehonnan.
Azt sem tudja nekem megmondani senki, mit tegyek. Mert könnyű azt mondani, hogy járj utána, úgy nagyobb esélyed van (és én is tudom az eszemmel), de hogyan? És mire van esélyem? Esetleg öt évvel később kerülök tolószékbe? Vagy tíz évig még esetleg lesz szexuális életem, mert talán nem leszek inkontinens? Mindezt úgy, hogy örökös szteroid-fogságban fogok élni?
33 éves leszek az idén. Szülni szerettem volna még. Ha nem is most rögtön, de azt reméltem, 35 éves koromra még egyszer összejöhet. Erről az álmomról úgy tűnik, egyszer s mindenkorra le kell mondanom. De egy meg sem fogant élet miatt nem bánkódhatok. Amiatt viszont igen, hogy mi lesz, ha nem táncolhatok a fiaim esküvőjén? Mi lesz, ha nem leszek képes mellettük állni majd a felnőtt életük küszöbén, mert addigra tönkremegyek? Egyáltalán miért kell nekem mindig minden életszakaszomban ilyenekkel küzdenem? Nem akarok nagy dolgot. Szépen beérném azzal, ami van. Ha hagynák.
Szóval, lehet, hogy csalódást okozok ezzel mindenkinek, aki hisz bennem, de épp úgy áll a helyzet, hogy elegem van magamból, az orvosokból, és mindenből.. és hagyjanak engem békén így, ahogy vagyok.

2011. febr. 6.

Egy dilemma margójára

Merthogy a dilemma már nem létezik. Egészen ősztől december végéig gondolkodtunk azon, mi legyen Kiskirályfinkkal. Menjen e iskolába majd, vagy maradjon az oviban? Érdekes, hogy sosem volt kérdés a testvéreinél, illetve, de, Patriknál felmerült, hogy el kéne intézni, hogy mehessen hatévesen, de végül mégis úgy gondoltuk, nem véletlenül született ő "évvesztesnek". Eriknél kétségünk sem volt, hogy jót teszünk vele, hogy marad még, akkor is, ha termetileg nagyobb volt mindig az átlagnál, és akkor is, ha a szeptemberi iskolakezdésre így 7 és egyharmad éves lett.
Nos, Roland fiunk cseppet sem átlagos e téren sem. Amúgy semmiben nem volt az, nem is tudom, miért gondoltam, hogy majd pont ebben az lesz. Szeptemberben még elég sok minden hajlott afelé, hogy elengedjük suliba, és ez lesz az utolsó tanéve az oviban. Meghallgattunk egy csomó véleményt pro és kontra.. volt, aki azt mondta, el kell engedni, mert így, ha marad majd nem tudja megszerezni a szolgálati idejét a nyugdíjához.. :D :D :D Volt, aki szerint nyugodtan elengedhetjük, mert ha mégsem jön be, legfeljebb majd még egyszer elsős lesz. A tanító nénik a most induló évfolyamon aranyosak, kedvesek, a három osztály összesen hat tanító nénijéből ötöt jól ismerek, szóval ez sem lett volna gond. Balázs még novemberben is igen komolyan arra az oldalra tette le a voksot, miszerint a következő tanévtől mindenki iskolába megy majd reggelente. Óvó nénik győzködtek mindkettőnket, ők azt szerették volna, hogy maradjon. Tudom, nagyon szeretik őt, ez az egyik ok, a másik pedig, hogy ők mindketten annak hívei, hogy hétévesen menjenek suliba.
Bennem sok minden motoszkált a dologgal kapcsolatban. Egyrészt minden porcikám tiltakozott, hogy az én kicsi babámat iskolába küldjem, hiszen akkor már milyen öreg leszek, ennyi iskolás fiúval. :D Másrészt pedig tudtam, hogy észbeli képességei megvannak hozzá, hogy tanuljon. Bámulatos a matekos beállítottsága, egy pillanat alatt négy egyjegyű számot összead, olyan természetességgel, mintha valami mondókával tanultuk volna, hogy 2,2,3,3 az 10. December végére olvasni is elkezdett, követve a hagyományokat, miszerint mindenki legkésőbb ennyi idősen olvas nálunk. Klasszikusan először csak egy-egy betű érdekelte, aztán már kezdte is összeolvasni.
Mégis, elnézve őt.. úgy döntöttünk, adunk neki még egy évet ovisként. Hogy miért? Egyrészt, mert picike. El sem tudom képzelni, hogy boldogulna el a dög nehéz iskolatáskával hétfő reggel, és péntek délután. (nálunk iskolaotthonos rendszer van alsóban, hét közben nem hoznak haza tankönyvet) Pici, így aztán kissé fáradékonyabb a másik két gyerekemnél, késő ősztől pedig kifejezetten szenved, egészen addig, míg úgy meg nem betegszik (általában nátha, vagy köhögés), hogy egy-két hetet itthon van. Nagyon okos, nagyon ügyes, mégsem tud még vigyázni a dolgaira. Egyszerűen nem érdekli még, hogy a piros ceruzát holnap is meg kéne találnia. Nem töri el, vagy ilyesmi, csak épp nem érdekli, hova teszi. A kudarctűrő képességén is van még mit fejleszteni. Bőven ott tartunk még, hogy ha valami nem sikerül, akkor sírva fakad. A sírás intenzitása pedig attól függ, mennyire akarta azt a valamit. A türelme sem egy iskoláshoz méltó még. Legalábbis az olyan türelme, ami pl. ahhoz kéne, hogy megvárja, amíg befejezek egy beszélgetést. Bele kell beszélnie, mert amit ő szeretne mondani, az nem tűr halasztást. :)
Summa summárum.. minden okossága ellenére ő még egy kicsi fiú, akinek sokkal jobb lesz esetlegesen unatkozni egy évig az oviban, mint "bedarálódni" az iskolában. Ezt igazolta a nevelési tanácsadós vizsgálat is, ahol mindenféle külön cécó nélkül engedélyezték a plusz évet. Matematikából ott is kimagasló teljesítményt nyújtott egyébként, amit a fejlesztőpedagógus nem kis elismeréssel mondott, de hozzátette, ahhoz, hogy ezt majd jól tudja használni, jót fog tenni az ovisság.
Egyébként nem félek attól, hogy unatkozni fog. Óvó nénik kreatívak, mindig alkotnak valamit. A foglalkozásokon ugyan már életkorából adódóan az idén is kötelező a részvétel, de szereti őket. És az sem egy utolsó szempont, hogy jövőre már nem is kell egyedül mennie. :)

Külön ajánlom a bejegyzést mindenkinek, aki hasonló cipőben járt, vagy jár.. :)

2011. febr. 5.

Orvosnál voltam

Egy csomó mindenről nem írtam. Legfőképp a szerdai neurológusos látogatásomról nem. Ami tudom, nem volt szép dolog tőlem, mert drukkoltatok nekem egy csomóan.
A rendelőbe remegő, és jéghideg kezekkel mentem, a gyomrom kb. akkora volt, mint egy gombostű feje. Jó volt, hogy sokat kellett várnom, volt időm megbeszélni magammal, hogy bármit mondanak is, kibírom. Nem akartam, hogy bárki ott legyen velem, idegesített volna, ha mellettem idegeskednek, vagy nézegetnek együtt érző tekintettel. Tudtam, hogy ha mégis másképp döntenék, egyetlen telefonomba kerülne.
Orvos kedves volt, mint legutóbb is, de elbizonytalanított. Megnézte az mri leletet, és azt mondta, ő nem hinné, hogy tényleg az a baj, mint ami oda le van írva. Én meg megkérdeztem, miért, mi az? Hát szklerózis multiplex. De ő nem gondolja, hogy az. Nem tudom, miből nem gondolja, de elég határozottan nem gondolta, így akkor, abban a pillanatban azért elhittem. Az epilepsziámmal kapcsolatban elmondtam, hogy gyógyszermentes időszakban nem voltak rohamaim, így aztán most teljesen legálisan leálltam a trileptal-lal. Egy alvásmegvonásos eeg-t szeretne azért csinálni, ha minden jól megy, meg tudjuk oldani úgy, hogy itthon nem alszom, és csak a vizsgálatra kell bemennem. (24 óra nem alvás után alvás közben csinálják az eeg vizsgálatát, nagyobb eséllyel mutathatóak ki a rendellenes tüskék mint egy sima eeg közben)
Hazajöttem, Balázs azonnal mondta, hogy na, hála az égnek, akkor megnyugodhatok, ha már ő is azt mondta, hogy nem hiszi, hogy az. Én meg bólogattam, hogy igen, igen.
Közben meg idebent azóta is ádáz küzdelmet folytatok. Mert nagyon akarom hinni, hogy tényleg csak azért van mindez az mri leletemen, mert "a radiológus kollega mindent leír, amit lát". Ugyanakkor az ösztöneim nem ezt súgják. Hiába törekszem a pozitívságra, az ösztöneim azt súgják, itt van, tessék, megtalálták, és egészen eddig félrekezeltek. Persze, utánanéztem, mik a tünetek, mivel jár, mik a kilátások. Nem biztató, és tulajdonképpen szeretem én annyira magamat, hogy épp az ellenkezőjét kívánjam. De vagyok annyira őszinte is magammal, hogy sokkal nagyobb az esélyem erre, mint arra, hogy valaha is epilepsziás voltam. 1998-ban egy iszonyú stresszes időszakban volt az első rosszullétem, ráadásul előtte beteg voltam. Akkor az alvásmegvonásos eeg után mondták, hogy epilepszia. Minden rosszullétem köthető betegség utáni időszakhoz, vagy stresszes időszakhoz. De ez még simán csak az epilepszia kategória. Az ijesztő tünet 2008-ban volt. Amikor egy csúnya megfázás és antibiotikum kúra után, egyszer csak roppant félelmetes módon a jobb szememre megvakultam. Nem állandóra, de időről időre eltűnt a teljes látásom. Percekig tartott, és aztán magától helyreállt. Szemészetről átküldtek az ideggyógyászatra, onnan rögtön Szfvár-ra a sürgősségire, ahonnan meg aztán hamar haza. Végül pár hét alatt magától megszűnt a dolog, de egy újabb betegség után jött az epilepsziás nagyroham. Azóta nem volt ilyen látászavarom, viszont nagyon sokat ugrál a szemem.
A kezeim (főleg a bal) gyengeségére minden orvosnak panaszkodtam már, de egyik sem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Pedig, ha bal kézzel fogom a telefont, tíz perc után úgy elfárad, hogy utána órákig remeg. Mióta voltak ezek a lábrázásos rosszullétek, folyamatosan begörcsölnek az izmaim. Egy rossz mozdulat, és máris görcsöl. Azon pedig eddig csak viccelődtem, hogy mennyit hanyatlott az agyam, de most már nem is olyan vicces, hogy csomó mindent elfelejtek, és a memóriám messze nem a régi. Arról nem is szólva,  hogy bármikor fekvő helyzetbe kerülök napközben, már alszom is.
Teljesen el vagyok bizonytalanodva, és ahogy olvasom, nem is lesz egyszerű menet, ha arra kérem a neurológust, csináljunk valamit, amitől biztos lesz az, hogy ez nem az. Meg még azon is gondolkodom, hogy nem lenne e jobb itt és most abbahagyni minden vizsgálódást? Nem valószínű, hogy jobb lesz nekem, ha meg tudom. Sőt.
Úgy szeretném hinni, teljes szívemből szeretném hinni, hogy minden rendben van. De képtelen vagyok rá. (még)

2011. febr. 3.

Névnap van ma...

Ami nem meglepő információ, mert minden nap van valakié. De ma valaki olyané van, aki az életem legfontosabb embere. Bizony. Balázs nap van. :)
Nagyon Boldog Névnapot kívánok Neked mára. :) Igaz, szerinted ez is ugyanolyan nap, mint a többi, semmi különbség nincs. Azért kicsit mégis más. Nem szeretünk kevésbé, mint máskor, és jobban sem, ez igaz. (különben sem lehet már hova fokozni a szeretést)