Szánom-bánom

Annyi mindenről akartam a héten is írni. De mindig van valami, ami miatt nem állok neki. Vagy épp nem vagyok itthon, vagy ha itthon vagyok, épp nem érek rá ideülni, vagy épp ráérnék, de más ül a gépnél. Aztán általában úgy adódik, hogy mire eljutok odáig, hogy itt ülök, addigra már nem tudom megírni. Cucka ezt hívja felelősségteljes blogolásnak, amiben osztom azért a véleményét, mert egy csomó mindent azért nem írtam le, mert végül átgondoltam, és mégsem. Vagy annyira túlgondoltam, hogy már azért nem.
Nem jó ez így egyébként, nagyon nem, de nincs mit tenni, nem tudok sokfelé szakadni. A szívem vérzik a blogomért, természetesen motoszkál bennem a gondolat, hogy el foglak veszíteni benneteket, mert ki fog erre tévedni, ha a sokadik alkalommal sem talál friss bejegyzést, mégsem tudok másképp..
Van egy csomó magvas gondolatom a kamaszkor szörnyűségeiről, meg egy csomó minden másról is. De lehet, hogy végül megmaradnak nekem, mert se időm, se lehetőségem nem lesz leírni.
A lelkem már elkezdett építkezni újra. Nincs koncepció a hogyan továbbra, de nem is kell. Keresgélem azokat a pozitív gondolatokat, amikből képes vagyok újra felépíteni magam, és majd akkor, ha már megvan újra, akkor tudom, keresnem sem kell, hogy hogyan tovább, mert itt lesz. Néha még mindig világvége van, de talán egyre ritkábban.
A hideget nagyon nehezen viselem, napról napra nehezebben, és alig várom már a tavaszt. Meleget, napsütést, madárcsicsergést szeretnék.
És végül, ennek a megint nem túl hosszúra sikeredett bejegyzésnek a végén szeretnék mindenkitől elnézést kérni, akinél csak olvasok hosszú ideje már, de nem kommenteltem. Ne haragudjatok rám. Igyekszem valahogy egyensúlyba hozni mindent, mert hiányoztok rettenetesen, komoly lobbi-harcot folytatok egy saját laptopért is.