...meg nem is akartam volna odaírni még akkor sem, ha akár el is fért volna. :)
Amikor jöttek felém az iskola folyosóján,( ami ilyenkor, mikor gyakorlatilag egyszerre zúdul kifelé belőle 24 osztálynyi gyerek kicsit félelmetes), és mosolyogtak mindketten azzal a fülig érő mosollyal, még mindig kicsit aggódva kutattam a nagyobbik szemeit. Napok óta az volt a téma, hogy vajon sikerült e legalább jelesnek lenni, ha már az a kitűnő nem sikerül sehogyansem. Erik miatt is aggódtam kicsit, bár tudtam, azok a 100 %-ra megírt felmérők csakis jót jelentenek. De ugye fogalmam sem volt másról, csak a matekról, és a magyarról. Aggódtam, hogy ha Patrik jeles lesz, ő pedig nem, az megint csalódást jelent majd neki. De minden ilyen aggodalmam szertefoszlott, ahogy azzal az igazi büszkeséggel mondták egyszerre, hogy "Jeles lettem, anya!" :) Hazáig csak mesélték, milyen volt az iskolagyűlés, ki mindenki lett kitűnő, és jeles tanuló, és hogy mit mondtak nekik a tanító nénik. Aztán itthon előkerültek a tájékoztató füzetek, és elolvashattuk a szöveges értékeléseket. :)
Kimondhatatlanul büszke vagyok mindkettőjükre. Patrikra, mert a nagyobb követelmények ellenére is képes volt javítani, és elérte, amit akart. Erikre pedig, hogy annak ellenére, hogy még szeptember elején milyen nehézkes volt minden, és az a kis részképességzavar is látszott a munkáin, és a gondolkodásába is belezavart néha, kihozta magából a legtöbbet, amit lehetett.
Nem szeretem egyébként ezt a szöveges értékelést. Főleg nem ezt a sablonos verziót, amikor egy előre nyomtatott sémában aláhúzogatják ami a leginkább illik rá. A jegyek azért egyértelműbbek. Vagy akár a százalékok is. Mert azt tudná az ember hova tenni.
A mostani szöveges értékelésekben is van, amivel vitáznék...
Eriknél a magatartás értékelésénél alá volt húzva, hogy társaival konfliktusba kerül. Hát, nehéz lenne nem kerülni egy olyan osztályban, ahol válogatott csínytevők vannak, és az osztálytársai nagy része többet volt az igazgatói irodában fél év alatt, mint egy osztálynyi gyerek 8 év alatt szokott. De oké, hát végül is konfliktusba kerül.. mert ha meg akarják verni, akkor kénytelen valamilyen úton-módon belekeveredni, még ha nem is üt vissza.
Azt ugyan nem tudtam, hogy lesz e nyoma a fejlesztő pedagógus véleményének a félévi bizonyítványban, de reménykedtem, hogy valamilyen úton-módon ő is értékeli. De hiába is reménykedtem, csalódnom kellett, mert nem. Pedig nagyon kíváncsi lettem volna rá. Főleg így, hogy mindkét tanító néni beleírta az írással kapcsolatos problémát.
És én azt gondolom, bár ezt aztán végképp nem hangoztattam, hogy igenis érdemelt volna olvasásból egy dicséretet, mint az egyetlen olyan gyerek az osztályában, aki folyamatosan és folyékonyan olvas. Nem mintha szegényebb lenne nélküle, de tudom, hogy annyira büszke lett volna rá, és úgy kellett volna neki ez a sikerélmény, mint egy falat kenyér. Na de dicsérem én anélkül is. :)) (csak azért az nem ugyanaz)
Patriknál úgy érzem, hogy azért azt a rajzot és technikát még lefelé is húzták egy kicsit. Tény, hogy nem a szíve csücske. Tény, hogy nem is tud szépen rajzolni (mint ahogy írni sem). De azért azt én erősnek érzem, hogy igénytelenek lennének a munkái. Jó, persze, elfogult vagyok, mert az én gyerekem. Meg oké az is, hogy sablonszöveg, és talán a másik kettőbe tényleg nem illett bele. Na de... Igaz, az sem esne jól, ha azért, hogy "csináljanak belőle" egy kitűnő tanulót azért osztályoznák ötösre azt, ami nem is az. Azt sem venné be a gyomrom, még akkor sem, ha ez ebben az iskolában bevett szokás.
Azért azon gondolkodom már egy ideje, igaz, semmi értelme, hogy vajon, ha akkor, mikor még kicsik voltak, akkor sokkal többet kreatívkodtunk volna, akkor most nem itt tartanának rajzból, technikából, írásból? Vajon ügyesebb lenne a kezük? Vagy ez tényleg olyan készség, ami vagy van, vagy csak épphogy?
Mindenesetre Patrik újfent megfogadta, hogy törekszik a szebb írásra, és az igényesebb külalakra. És Erik is szeretne szebben írni. De ő annyit gyakorol mindenfélét a fejlesztősnél is, meg az itthoni feladatlapokkal is, hogy neki már nem kéne többet a nyakába vennie. :)
Summa summárum.. soha rosszabb bizonyítványt, és akkor sokra vihetik az életben még.
Mert: "Tanulj, tanulj, kisfiam, mert tudni végtelen nagyszerű dolog!"- mondaná a dédipapa, aki szintén nagyon büszke lenne rájuk, mert a tudást mindennél többre értékelte. És milyen igaza volt. Minden, amit tudnak, már az övék. Senki nem veheti el. Mindentől, amit megtanulnak, többek lesznek.
A mi dolgunk pedig, hogy továbbra is megadjunk minden lehetőséget arra, hogy nyugodt körülmények között tudjanak tanulni. :) És büszkének lenni, és dicsérni, és ha kell, megdorgálni. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése