Ma gondoltam

Azon gondolkodtam ma, amikor volt egy-két szabad percem, és lehetőségem, hogy gondolatban másfelé is kalandozzak, mint amik felé muszáj volt ma kalandoznom.
Amúgy szó szerint egy kaland volt az egész nap, mert mindig volt valami.. oda kellett érni, meg kellett venni, megsütni, beérni, kiadni, kiterhelni, jóváírni, átraktároztatni, stb. stb.
De volt pár mélázós pillanat is, amikor azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen adva van valaki úgy, ahogy születik. Felvesz magára menet közben egy csomó mázt és álarcot, mikor mi szükséges ahhoz, hogy elfogadják ott, ahol épp jelen van, de ezek az álarcok nagyon is megtévesztők lehetnek.. és milyen kevesen ismerik a csupasz énjét bárkinek is. Kinek és milyen helyzetekben merjük bevállalni, hogy a lemeztelenített lelkünkkel állunk oda... amit aztán könnyű bántani is, és komoly magaslatokba is röptetni.
Ezzel szoktam én elkövetni a hibát. Elég kevés a máz rajtam. Meg az álarc is. Olyan vagyok mindenhol, amilyen vagyok. A kedvességem és a mosolyom sosem fegyver a kezemben, hanem egy természetes valami, ami jár mindenkinek. :)
Na persze emiatt aztán bántanak is épp eleget azok, akik az álarcosbálra készülnek.. De igazából.. nem is számít. Mert bánt, bánt.. de meddig? És mennyire? Ők nem fontosak nekem, így aztán csak épphogy tudnak megsebezni. :)
Az örömet viszont, amit nagyon ritkán (esetleg) tudnak szerezni, azt nagyon könnyen elfogadom innen is.

Milyen jó, hogy alig volt időm ezen gondolkodni. Most még ennél is bonyolultabb lenne ez az egész. :D

Nehéz

Az ember társas lény. Ezzel ugye elég kevesen vitáznának.
Azt pedig most értem csak meg, épp ezekben a napokban, hogy micsoda kín lehet kilépni egy sokéve tartó kapcsolatból. Nem azért, mert nálunk épp ez történik, és remélem, nem is fog megtörténni sosem (majd teszünk érte). De kicsit olyan most ez a hét, mintha nem is élnénk együtt, vagy legalábbis mint akik egy lakásban élnek ugyan, de semmiközük nincs egymáshoz. Mert az van, hogy amikor Balázs elmegy dolgozni, akkor én alszom. Amikor én hazaérek, akkor meg ő alszik. A kettő között pedig vannak a cetlik, az email-ek, meg esetleg egy-egy telefon, és még bónuszként kb. napi két perc face to face találkozás, amikor nem is fér bele semmi, csak esetleg egy összemosolygás.
Mindig utáltam az ilyen napokat, most meg különösen megvisel. Amúgy sem vagyok a legrózsásabb hangulatomban (nincs baj, csak fáradok), és még csak egy normális napunk sincs. Legalább egy fél óra minden nap, amikor nem arról szól, hogy mit kell venni, vagy épp arról, hogy egymásra morgunk kettőt, hogy persze, mert ezt is nekem kellett, mert Te nem csináltad, meg hogy melyik gyerek mikor jön, és hányra kell érte menni. Ez megy cetliken, és levelezésekben, de nekem például nagyon hiányzik az érdeklődő figyelme, amikor mesélek valamit, vagy hogy elmondja, ő hogy látja. Van egy csomó minden, amit ő másképp lát, mint én, és vannak olyanok, amit épp az ő másképp látása miatt értek meg, vagy fogok fel.
Szeretném, ha megnyugtatna, hogy az ismerős rossz érzés semmit nem jelent, csak úgy a semmiből előbukkant.
Egyikünk sem evett még a héten egy jóízű ebédet. Azért sem, mert nem is volt semmi igazán jóféle ebéd, meg azért sem, mert egyikünk sem szeret a másik nélkül enni. Az most tök mindegy, hogy Ő azért, mert én nem "rakom elé", én meg szimplán csak azért, mert mindennél jobban utálok egyedül enni.
Jó lenne, ha nem sok ilyen hét lenne.. mert valahogy mindig nehezebb elviselni.
Ráadásul hány olyan mondat van, ami sosem hangzik el... mert épp akkor lett volna aktuális, amikor nem volt rá lehetőség. Több nap elteltével meg már mindegy is úgyis.
De eltelik ám ez is. Már csak két nap. :) Pont, mint amin túl vagyunk. :)

Gáz... vagy nem?

Tiszta gáz, hogy mennyire öregszem. :D Eleve gáz, hogy több a felsős gyerekeim száma, mint az alsósoké, ráadásul ovis meg már egyáltalán nincs. Ez máris az a kategória, ami nem járja...
De még ha ezeket nem is számítjuk, mert "csak a gyerekek nőnek", vagy mert "csak az idő telik", akkor is tiszta gáz, hogy recsegnek-ropognak az izületeim, fájnak a térdeim, minden hülye frontot megérzek..
Még szerencse, hogy azért az alvókám még a kamaszokra hajazó... különben simán kétségbe is esnék.
Ez amúgy onnan jutott eszembe, hogy fáj a térdem. Nem kicsit, inkább eléggé... és nagyon rossz érzés. Ráadásul nem is az a térdem, ami egyébként elég vészesen recseg és ropog, hanem a másik.
Na mindegy. Most majd jól alszom egyet, és akkor reggelre biztos meggyógyul.
És már egy nap el is telt ezekből a nemszeretem napokból. Már csak három. Mindjárt vége. :)

Ja, és ahogy az várható volt, voltam ma nyílt napon az iskolában. Erik fiam nyelvtan óráján. Jó volt, és fura volt, hogy milyen sokat nőttek már, és milyen mások lettek, mint kicsiként voltak. És úgy hallottam, hogy "Eriknek nagyon jó esze van"... hát mit mondjak? Végre.. :)

Nem az én napom

Majdnem azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy pi..ba az egésszel. De azért azt mégsem.. így elkezdtem írni cím nélkül, aztán majd lesz valami.
Azt hiszem, megfejtettem én azt a titkot, hogy miért is van sokkal több vezető beosztású férfi, mint nő. Nem azért, mert ők okosabbak nálunk, még csak azért sem, mert többen vannak esetleg (nem is tudom amúgy, hogy többen vannak még?), még csak nem is azért, mert ez a beidegződés. Egész egyszerűen azért, mert ők sokkal jobban tudják csinálni elmélyülten és jól amit csinálnak, mint az átlag nő. (azért nem írtam azt, hogy mint a nők, mert biztosan van egy csomó kivétel) Vagy mondjuk mint én. Jelen pillanatban egy nagy marék lepkének (amúgy ide is egy csúnya szót akartam...) érzem magam, és éppen ott tartok, hogy beveszek három levél lesz.rom tablettát egyszerre.. Olyan nagyon fáradt vagyok, és mégis azt érzem, hogy soha nem csinálok semmit. Mert sosincs semmi befejezve, meg mert mindig minden ugyanolyan.. ugyanazokat csinálom vég nélkül... akár nem is kéne már ott lennem, akkor is menne magától minden. Nincs látszata semminek, se itt, se ott. Mert mire egyvalamit megcsinálnék, addigra másik háromféle terem ott, amivel már végezni kéne. Hiába mondogatom magamnak, hogy megvár minden.. és semmi nem történik akkor sem, ha nem csinálom, egy idő után én magam sem hiszem el.
Így aztán a pihenés sem olyan sosem, mint amilyennek lenni kéne. Mert pattanásig feszült idegekkel pihenek.. folyamatosan azon jár az agyam, hogy milyen hülye vagyok, ennyi idő alatt már ezt vagy azt megcsináltam volna.
Nincs türelmem semmihez. A gyerekeimhez sem. Vagy hozzájuk a legkevésbé, mert folyton beszélnek, amikor én csendet szeretnék magam körül, folyton éhes valaki, folyton kell valakinek valami. Csak mondják, és mondják.. én meg szeretném befogni a fülem, és nem hallani.. sem azt, hogy nyílt nap lesz a héten.. és a háromból ketten néztek rám reménykedve, hogy "ugye eljössz?" Nem tudom... szeretnék nekik örömet okozni, és valószínűleg ez lesz majd a döntő érv, amikor ezt el kell döntenem, de olyan sok energiámba fog ez kerülni, hogy lehet, hogy abban a pillanatban megbánom majd.
És akkor még ott van a bizonytalanság, hogy akkor hogy lesz majd két hét múlva. Úgy biztosan nem, ahogy szeretném, és már barátkozom a gondolattal, hogy ne húzzam a számat, vagy legalább ne látványosan, hanem majd csak simán örüljek annak, ami következik.
És igen, azzal is szembesültem, hogy alig 47 nap múlva karácsony lesz. Amit nem lesz egyszerű kivitelezni. Akkor sem, ha a végletekig leegyszerűsítek majd mindent.
Szóval, mindezek kapcsán eszembe jutott, hogy valószínűleg a férfiaknak azért könnyebb, mert nem agyalnak feleslegesen mindenfélén, hanem mindig épp az adott helyzetre koncentrálnak, és azt oldják meg. Nem előre gondolkodnak, meg nem utólag azon, hogy "mi lett volna, ha". Gondolom amikor pihennek, akkor eszükbe sem jut, hogy "hú, a tesicuccot nem mostam ki", vagy hogy "már megint nem vettem mosogatógép tablettát, és úgy a pihenésből tényleg relax és feltöltődés lesz.
Közben azért csendben és titkon arról álmodozom, hogy lesz még az idén minimum egy olyan napom, amikor csend lesz és nyugalom, és én majd pihenek... meg olyan ízig-vérig nőnek érzem magam. Nem tudom mitől lenne ez így, de hátha..
Addig meg kiáztatom a hidegfrontot érző izmaimat a kádban. Mindenhol görcsöl és fáj már, éppen ideje lesz. :) (és gondolom ettől még sokkal inkább nyűgös vagyok, mint csak úgy szimplán lennék)

Sztahanov

Széles körben kezdik terjeszteni rólam, hogy bizony én sztahanovista vagyok, mert nem elég a hét öt napján dolgozni, újabban hatnaposra növesztem a munkaheteket.
Nos.. Sztahanovtól igen messze vagyok.. sőt, nem is törekszem az ő babérjaira, képtelen lennék rá, hogy egy előírt normának a tizenakárhányszorosát csináljam meg. :) De még csak munkalkoholista sem vagyok. Az a családunk egy egészen más tagja. De van ilyenünk is. :) (aki bár nem érti, de épp ezért hülyeség, hogy azt gondolja, nem érdemli, pedig ó, dehogynem...)
Szóval sem egyik, sem másik nem vagyok én, simán csak alkalmazkodom a körülményekhez, meg beállok a sorba, és ennyi. Meg különben is, ha menni kell, hát menni kell. :)
Ámbár.. visszagondolva Sztahanovra.. azért lehet, hogy vannak bennem bizonyos vonások, mert az a tulajdonságom meg van, hogy ha valamit megcsinálok egyik nap x idő alatt, akkor másik nap hamarabb szeretném már, mondván, rutinos vagyok. :) És ha hamarabb megy, akkor meg még belefér más is. Ha meg belefér más is, akkor annyival kevesebb marad a következő napra. :)
Igazából amúgy azt remélem, hogy most egy ideig nem lesz ilyen hatnaposra növesztett munkahét, mert kicsit kezdek elfáradni. Kicsit.. höhö.. ma délután úgy aludtam, mint az ovisok. :D

Na, de azért azt el ne felejtsem elmesélni, hogy ugye hallottátok? Hogy visszakerült a ByTheWay az x-faktorba. :) Wooow. :) Nem is érdekel, hogy mennyire manipuláció, meg nézettségnövelő, meg akármi. Mondhatnám úgy is, hogy le....rom ezt a részt. :) A lényeg, hogy "csodák igenis vannak." :) Remélem sokáig maradnak ezúttal. :) Mondjuk a döntőig. :)

Mennyi??

A sokkhatás utóhatásaként ma hajnalban iszonyatos migrénnel keltem. Egy pillanatra megfordult a fájós fejemben, hogy akkor én most itthon maradok.. valakit felhívok, és megmondom, hogy képtelen vagyok bemenni. Aztán fél órával, két fájdalomcsillapítóval, egy kávéval és egy mini péksütivel később mégis úgy gondoltam, hogy be tudok menni. Azért azt megígértem magamnak is, hogy ha rosszabb lesz, akkor eljövök. (persze, már akkor is tudtam, hogy úgyis kitartok a végsőkig is..)
Bent.. ahogy azt sejtettem, mindenkit érdekeltek a tegnap történtek, így párszor el kellett mesélnem. Azt kell hogy mondjam, bármilyen hihetetlen is, szerethetnek minket az emberek, mert mindenki megkérdezte, hogy "És Balázs hogy van?" meg hogy "Szegények, ez nagyon rossz lehetett nektek."
Ma már tudjuk azt is, hogy a nőnek medencetörése van. Meg hogy az autónk nem lesz olcsó. Bár a bal első sárvédő már megvan.. bontott. A többi meg még úgy hatvanezer körül. Ez van. De megoldjuk.. ezt is. :)

Holnap is dolgozom, úgyhogy muszáj lesz rövidre fognom.. de azért azt mindenképpen meg kell osztanom még veletek, hogy az a mai az

-adik blogposzt. Nem lehet rám mondani, hogy nem vagyok termékeny blogger, vagy hogy nem vagyok kitartó, mert ezek szerint mégis. :) 

Azt nem merem megígérni, hogy lesz olyan, amikor majd ez mögé a szám mögé még egy nulla kerül, mert azért az nagyon sok nap. Körülbelül hetvenhat éves koromban jönne el, ha addig ugyanígy, minden nap írnék. :) Hahh.. nem lenne semmi. :)

Köszönet érte mindenkinek, aki végig velem volt ennyi blogbejegyzésen keresztül. :) Ha csak feleolyan élmény, mint nekem írni, akkor már örülök. :) 

Sokk

Olyan normális napnak indult.. és olyan jó volt, hogy szólt a kolléganőm mielőtt hazajöttünk, hogy Balázs keresett, menjek majd arra felé, mert végzett ő is, tudunk együtt menni haza.
Még amikor beültünk a munkahelyünk parkolójában a kocsiba, azt gondoltam, hú, de jó, még van időnk inni egy kávét otthon, mielőtt indulunk majd Rolandért. Szépen sütött a nap, beszélgettünk...
..... és alig egy kevéssel az otthonunk előtt... egyszer csak a semmiből ott termett egy biciklis. És tudtuk, hogy nem fogunk tudni mit tenni, mert csak jön, őrült tempóban teker, és talán nem is figyel semmire. Mi meg már hiába észleltük, és hiába is megyünk lassan, nem fogunk tudni megállni. Én eddig a pillanatig emlékszem tisztán. Aztán hallom a hangot, csattanás, nagy robaj.. aztán csend. Kicsit kívülről látom magam, ahogy kiszálltam az autóból, és fogtam a telefonomat, hogy hívom a mentőt, mert azt mondta Balázs, hogy "hívj mentőt". Egy pillanatra teljesen összezavarodva néztem a kijelzőt, onnan várva a segítséget, mert nem jutott eszembe a mentők száma. Aztán a diszpécser kérdésére alig tudtam kinyögni, hogy melyik városból telefonálok. Az utcanév is nehezen jutott eszembe.
Leraktam a telefont, és láttam a nőt ott feküdni... akkor kezdett először remegni a lábam.. és ha nincs ott a sógorom, egészen biztosan összerogyok ott az út szélén. (ő nem velünk jött, hanem mögöttünk) Vártuk a mentőt, közben odaért mellénk a gyerekorvosunk, aki valahonnan szintén hazafelé tartott, megállt, és megvizsgálta a nőt, vigyázott rá, míg odaértek a kollégák.
Azt hiszem, amikor meghallottam a mentő hangját, akkor fogtam fel igazán, hogy ez valóság. És igen, elütöttünk egy embert, akit most elvisz majd a mentő. Hiába a vétlenség, hiába bármi.. ez a tudat szörnyű.
Jöttek a rendőrök is, megkezdődött a helyszínelés minden velejáróval.
Közben ezernyolcszázkilencven ismerős járt arra... persze, mindenki bámult, de nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabb a pillanat volt, amikor megláttam, hogy Rolandot az apósom éppen erre vinné haza az iskolából. És láttam a gyerekem arcát a másik autóban, amikor meglátta a mi autónkat a rendőrautók mellett.. és láttam, hogy nagyon megijedt, de nem tehettem semmit. Nem mehettem el, mert az autóban utaztam.
Több, mint egy órán keresztül tartott az egész. Álltunk és vártuk, mi lesz.. Balázs néha elsápadt, néha megnézte az autón a horpadást, meg a motorháztetőn azt a nagy karcot.. megcsóválta titokban a fejét... Én az egy óra alatt hol vacogtam, hol melegem volt.. elszívtam egy rakás cigit, a gyomrom egy csomóban volt, hányingerem volt.....
Úgy jöttünk el, hogy tudtunkkal nem vagyunk hibásak, ahogy azt mi is éreztük. A kárunkat behajthatjuk akár, ha majd kezünkben lesz minderről a határozat, ha a biciklisnek van valamilyen lakásbiztosítása, aminek a terhére kifizethető. De nem fogunk ezzel élni.. majd megcsináltatjuk az autót..
Ettől függetlenül nyomorult érzés. Balázsnak biztos rosszabb.. neki megvan az emlékkép, ahogy a nő nekünk csapódik, rá az autóra, majd le onnan, mint egy rongybaba. Nekem ez teljesen törlődött.
Nem lesz könnyű kiheverni. :(