Lesz munkám

Nehezen álltam meg, hogy ne írjak az álláskeresési kálváriámról, és nem is mindig sikerült, de azért a nagy részét magamban tartottam. Elküldtem 100 önéletrajzot és motivációs levelet másfél hónap alatt. Egy helyre hívtak interjúra, de aztán végül nem engem választottak. Ezen kívül még egy helyről vették a fáradtságot, hogy visszajelezzenek, nem engem választottak.
De! Miközben néha már nagyon is megtörve, de mégis töretlen lelkesedéssel bújtam naponta órák hosszat az  álláshirdetéseket, és írtam át újra és újra a motivációs levelet is, azért voltak, akik segítségemre voltak. Sok kedves ember próbált nekem helyet szerezni a saját munkahelyén, sokan szóltak az érdekemben ahol tudtak. Balázs is megtett mindent, meg még azon is túl, mert Ő is a második olyan után is, hogy "sajnálom, de nem vehetem fel" még egy harmadik kört is megtett. Mivel három a magyar igazság, hát ez bejött. :)
Múlt hét pénteken voltam állásinterjún, és megmutatták, mit is kéne csinálnom. Mert nem voltak benne biztosak, hogy én ezt elvállalom, mondván, nagyon nem az én képzettségemnek megfelelő. Ami tény. De amikor az első két hét intenzív álláskeresése után számot vetettem sok mindennel, akkor azzal is elszámoltam magamban, hogy jelen helyzetben nem kergethetek álmokat, ha olyan munkát szeretnék, amiért fizetnek, ahova bejelentenek, és ahol nem zavarja őket hogy a három gyerekem után hány nap szabadság jár nekem. Tehát innentől kezdve nem álmaim állását kerestem, hanem egy lehetőség szerint biztos munkahelyet. Így aztán ez esetben sem volt kérdés, hogy nem mondok nemet a lehetőségre.
Szóval, meghallgattak, megmutatták, aztán kérték a választ, hogy hajlandó vagyok e. Mondtam, hogy természetesen. Azt ígérték, hogy a következő hét közepéig ők is eldöntik, hogy akkor jó leszek e én nekik, vagy nem. A hét majdnem tökéletes mértani közepén, szerda délelőtt tizenegykor értesültem arról, hogy igen, ők is szeretnének velem dolgozni. Annyi még az "aggódnivaló", hogy akinek a helyére kerülök friss kismama, és azt mindenképp tisztázni szeretnék így, még az eleje előtt, hogy ha vele bármi történik, és vissza kell jönnie, akkor visszaveszik. Így is benne vagyok? Így is. (Mindkettőnk érdekében azt remélem, hogy minden rendben lesz vele)
Ma kaptam én a hivatalos értesítést telefonon, hogy felvételt nyertem. :) Szerda délután kettőkor kell üzemorvoshoz mennem, és legjobb tudásom szerint jövő hét csütörtöktől a férjem és én kollégák leszünk. (najó, hát egy munkahelyünk lesz... mert ő azért a képzeletbeli ranglétrán sokkal feljebb lesz nálam, de ez így pont jó) Megint. :) Közel öt éve szeretnék visszakerülni oda, és most sikerült. Ez az öröm elhomályosítja az aggodalmat is, amit az hoz magával, hogy most a raktárba megyek, könnyű fizikai munkát fogok végezni két műszakban. Egyik héten hattól fél háromig, másik héten egytől fél tízig. Igen, így leírva én is felszisszentem kicsit, hogy hogy fogok én felkelni? :) És igen, azon is aggódom kicsit, hogy fogom bírni. Meg azon is, hogy a gyerekek hogy fogják bírni?
De optimista vagyok, és azt gondolom, sok mindent megtanultunk az elmúlt években. Tudok már lazább lenni, és tudok önző lenni, ha úgy érzem, pihennem kell, megteszem. A gyerekek rengeteget nőttek, okosodtak és önállósodtak, nem utolsósorban tudják és értik, hogy miért kell ez az állás. Bízom magunkban, és magamban, hogy kitartóak leszünk, és erősek, és meg tudjuk csinálni. Én értük, ők értem, így együtt. :)
Azokért a célokért, amikről nem is olyan régen írtam.
És abban is bízom, hogy mindenki, aki erre jár rendszeresen, vagy néha, zugból olvasva, vagy névvel vállalva, a segítségemre lesz azzal, hogy gondol rám, és drukkol nekem, hogy ezúttal sikerüljön.