Erőltettem, próbálkoztam, mindent megpróbáltam. Kenőcsöt, fáslit, többféle tapaszt, másik kenőcsöt, pihentetni, tornáztatni. Menni, úgy tenni, mintha nem okozna gondot. Néha sikerült, néha egyáltalán nem. Hétvégén megint volt remény, de persze, cipő sem nagyon volt a lábamon, ha mégis, az a sajátom, ami könnyű, kényelmes.
Ma reggel azzal a reménnyel vettem fel a kötelező munkáscipőt, hogy már könnyebb lesz. Nagyjából az első lépésig volt meg az illúzió, és mire beértünk, tudtam, hogy ez bizony egy hibás döntés volt részemről. Nem, ennek ellenére sem fordultam vissza, végigcsináltam a napot, de ezen a héten az utolsót. Vagy nem tudom mennyi idő lesz, amíg képes leszek újra normálisan, fájdalom nélkül járni.
Nem csináltam titkot belőle, hogy holnap már nem megyek, de láttam, nem értik. Hiszen csak sántítok, és majd jobb lesz. Én pedig nem tudom és nem is akarom elmagyarázni, hogy ilyen fájdalmakkal nem lehet létezni, a lábaimra, ha Isten is így akarja, még akár 40 évig is szükség lesz.
Egy kapcsolat halála a csend, a kommunikáció és a bizalom hiánya. És ez a kapcsolat abban a formában, ahogy létezett eddig, vagy legalábbis úgy gondoltam, hogy létezik, nincsen már. Marad a kihasználása mindegyikünk részéről mindennek, amit a másik fél hajlandó adni. Azt nem mondom, hogy nem fájdalmas azért, a szó minden értelmében. De hosszú távon lehet, hogy jobb lesz ez így.
Jajjj.... Jobbulást 🤗
VálaszTörlés