Anyák napi meccsnap

 Ez a mai meccsnap igazán emlékezetes marad. Nem csak azért, mert nyertünk 5:1-re a Debrecen ellen, és a második félidőben igazán jó meccset láttunk. 

De voltak könnyekig meghatódós pillanatok, én legalábbis sikeresen végig pityeregtem. Már a meccs előtt bemondták, hogy ma a játékosokat az édesanyjuk fogja bekísérni a pályára, mindkét csapatnál. Tényleg mindenki bejött (volt, akinek nem jött az anyukája, őket kislányok kísérték), a cserejátékosok is, azok is, akik ma nem is játszottak. Én meg néztem, és eszembe jutott, hogy ezek az anyukák akkor, amikor ezek a fiúk edzésre jártak, mennyiszer álltak a pálya szélén, vitték őket edzésre, vigasztalták őket, ha valami nem sikerült, mosták a mezeket, megtanulták megkülönböztetni a stoplis és stoplis cipőt egymástól. Ők hittek azoknak a kisfiúknak, akik azt mondták, én bizony focista leszek, majd meglátod milyen büszke leszel rám. És hát most ott sétáltak kézenfogva állva tapsoló 15ezer ember előtt, és az ő fiaikat ünnepelték.

Én erre amíg élek, emlékezni fogok. 

Ahogy arra is, amikor az első félidő elején az egész lelátó "lángolt" , ünnepelve a klubunk 125 éves fennállását. Talán azoknak, akik sosem láttak még ilyet, félelmetes dolog lehet, de sokkal inkább eufórikus élmény, és lenyűgöző látvány, mint félelmetes. Tökéletes biztonságban voltunk végig. 

A meccs után még itthon inget vasaltam, Roli holnap érettségizik magyarból. Nagyjából a jóisten kegyelmére kell számítani, mert ez az a tantárgy, amit 12 év alatt sem kedvelt meg egy kicsit sem. De nincs ezzel sem baj, bár sosem értettem, hogy nem lehet szeretni. 

Egyébként ő nem izgul, csak én. Igaz, így volt ez az összes gyerekemnél. Az meg külön pikáns részlet, hogy a harmadik fiam érettségizik ugyanabban az öltönyben. Már -már kabala öltöny lesz belőle. 😊