Pillanatok...nyaralás közben is

Valahogy hajlamos vagyok azt gondolni, hogy az itt ès most is csupán egy pillanat csak, amiből olyan nagyon gyorsan lesz múlt idő, hogy nem is biztos, hogy muszáj minden pillanatban ott lenni teljesen. Mindig azt remèlem, hogy az az elmúló pillanat egy másik, jobb pillanat előszele csupán, örök optimista ènem nem akar mást. Aztán persze igen sokszor fordul elő, hogy bazi nagyot koppanok, mert vannak helyzetek, amiktől azèrt várok többet, mert az a bizonyos előtte lévő pillanat egèszen mást hozott. Mindig azt remèlem, hogy vannak olyan erős ès stabil èrzèseim, amikben nem lehet engem megingatni. Persze, ezügyben is rendre pofára szoktam esni, ès èn hülye, minden ilyen pofára esős pillanatnak találok mentsèget. Pedig lehet, hogy nem mentsèget kène találni, hanem jól nyakon ragadni azt a pillanatot, ès odavágni, ami fájdalmat okozott. Aztán pedig a következő, már a jó ígèretèvel èrkező pillanatban pedig belemondani a pillanatba, hogy mi az, amit szeretnèk. Ami semmi extra egyèbkènt, mert nincsenek tárgyak. Vágyak vannak, èrzèsekre, amik egyszer már voltak. Megvolt az a pillanat...csak tudnám, hogy hol ès mikor engedtem, hogy az a pillanat is az elmúló pillanatok közè kerüljön.