2014. szept. 8.

Mély sóhaj

Mostanság megint babaeső van körülöttem, és ilyenkor mindig úgy elfog a vágy egy ilyen kis pici, szuszogó-nyöszörgő csomag iránt. Persze aztán eszembe jut, hogy minden ilyen kis pici szuszogó-nyöszörgő csomagból alkalmasint nagylábú-nagyszájú-nagyétkű fiúgyerek lesz (nálunk nem jön szóba úgysem a másik nem), és akkor inkább csak messziről csodálom ezeket az icipici babákat, és osztozom a szüleik örömében. És nem, nem állok neki senkinek sem észt osztani a nehézségekről, sóhajtozni a hasfájós-fogfájós éjszakák miatt, nem mesélem el, hogy mennyire nehéz otthagyni az óvodában, vagy milyen nehéz először iskolába engedni. Ezt mindenki maga kell, hogy megtapasztalja, és amúgy is.. mindez elfelejtődik, mert úgy van kitalálva az ember, hogy "csak a szépre emlékezzen". :)
Én is így vagyok ezzel. Vannak nehéz pillanatok mostanában a fiúkkal, mert éppen most léptünk abba a korszakba, amikor hárman háromfelé utálják egymást, és ádáz szócsatákba bonyolódnak. A mutálós-mélyhangú csak úgy zengedezi az ilyen-olyan (néha nyomdafestéket sem tűrő) jelzőket az öccseinek, vagy épp mikor melyiknek. Akiket nem kell sem megvédeni, sem félteni, mert felbőszített bikaként replikáznak vissza. Rendszerint én unom meg, és nem ők. Mert utálom ezt hallgatni, még akkor is, ha tisztában vagyok vele, hogy erre is szükség van így, testvérek között. A sokadik csatát vívják azokért a képzeletbeli rangsorokért, és hát persze, hogy mindenki az első akar lenni. Mindenki alkalmas is lenne a vezér szerepére. És mindenki az is a maga nemében. De nem az én dolgom elmondani nekik, hogy nincs miért csatározni épp egymással, mert ők sosem lesznek vetélytársak (remélhetőleg sosem fordul elő olyan, hogy ugyanarra a lányra vetnek szemet). Egyformák nekünk, még úgy is, hogy egyiket sem lehet egy lapon említeni a másikkal.
De az ilyen "vérre menő" harcokat hallva jól esik visszagondolni azokra a gondtalan, és mégis annyira nehéznek tűnő pillanatokra, amikor egy órát sétáltunk a babakocsival abban a reményben, hogy elalszik, majd ahogy hazaértünk, öt perc múlva vigyorgott a félrecsúszott sapka alól.

2 megjegyzés:

  1. Most megnyugtattál! Mindig magamban keresem a hibát, miért is ölik egymást a gyerekeim. Végül is hasonló korúak mint a tieid!:)

    VálaszTörlés
  2. Én már nem vágyok..jó, jó...volt egy vágyott is, de olyan hamar megnőnek..
    Jaj de jó olvasni, hogy máshol is megy az utálat..:-)

    VálaszTörlés