Én pedig sohasem fogok ezzel megbarátkozni. Biztos tehetnék ez ellen is valamit, de teljesen sosem tudnék meghasonulni önmagammal, úgyhogy ez már talán így marad.
Annyi emlék kavarog bennem a napokban, képek, jelenetek, mondatok. Mind most történt, éppen tegnap, és mégis olyan nagyon régen volt már. Azt gondolom, mindig jelen vagyok a pillanataimban, de amikor az emlékeim között kotorászok, kiderül, hogy talán nem is.
Az ember kezdettől fogva tudja, hogy az a pici, apró kis valaki, aki eleinte csak van odabent, majd rugdos, és végül előbukkan, egyszer majd fel fog nőni. De amikor még kicsi, el sem hisszük, hogy ez tényleg bekövetkezik. Emlékeim szerint amíg a gyerekeim csak az "enyémek" voltak, lassabban telt az idő, mint az után, hogy tartoztak már máshova is.
Nagyon nehezen búcsúztatok el korszakokat, és nehezen engedem az életembe az új korszakokat, amik értelemszerűen következnek a régi után. Eddig azonban a nehézségek mellett mindig ott volt az, hogy még nem végleg... még mindig van kicsi, aki itthon van, vagy akivel ráérek reggel szöszmötölni, mert csak az oviba megyünk. Mostantól nincs már kicsi, aki itthon van, vagy oviba megy, és rettenetesen nehezen engedem át magam a gondolatnak, hogy hétfőtől mindenki iskolás.
Néztem ma az én kis Rolcsikámat, aki tegnap még pajkosan ücsörgött a mosogatóban olyan másfél évesen, és nagyon békésen engedte magára a vizet. Mára komoly nagyfiú lett, aki várja az évnyitót, és az iskolát, és kedvesen érdeklődik, hogy boldogulok a vagdosós feladattal, jól, rosszul, vagy közepesen? Eszembe jutott, amikor a fürdőbe mentem este, hogy hányszor szökött vissza már pizsamástól, hogy még visszaüljön a kádba... a kanapén ülve azon pityeregtem, miközben az x-faktort néztem, hogy hány éjszakát fagyoskodtunk át ugyanezen a kanapén Kisvakondot nézve, csak hogy enyhüljön már az a kruppos roham. Milliónál is több pillanat emléke él bennem a gyerekeimről, amikor jöttek, és a kis pihe-puha párnás kezeikkel öleltek, vagy csak épp ölelésre vágytak. Vagy gyógyító puszira. Erik annyira gyengéden tudta a két keze közé fogni az arcomat, és puszilni, hogy sosem felejtem el.
Tudom én, hogy nem maradhatnak örökre kicsik, és tisztában vagyok azzal is, hogy az élet rendje az, hogy óvodába, majd iskolába járnak. Mégis, olyan nehéz elhinnem, hogy nincs többé gondtalan gyerekkor senkinek. Belép a legkisebb is a mókuskerékbe, ahonnan többé nincs kiszállás.
Amikor senki nem látta, az új tolltartóját szorongatva sírva fakadtam. Bele akartam pakolni az új ceruzáit, de visszatettem végül. Nem akarom, hogy lássa, én sírok, mert neki öröm az iskolakezdés, és én vele akarok örülni. Azt fogja látni, hogy mennyire büszke vagyok rá, azt nem, hogy mennyire féltem őt. Mert olyan kicsi még... és még mindig olyan könnyen sírva fakad, ha valami nem sikerül. Nem tudom még elképzelni, hogy mindenre tud majd figyelni, igaz, a bátyjairól sem tudtam rögtön elhinni, mégis mindig mindent hazahoztak, vagy épp bevittek, amit kellett.
Menthetetlenül szentimentális és ragaszkodó vagyok, tudom. Ma este még utoljára végignézem a képeket a fejemben. Holnap pedig büszkén kísérem majd a kis első "dé"-st az évnyitóra.
De azért.... egy elsős, egy negyedikes, és egy hetedikes.... hát....nem tudom, mikor lettek ekkorák...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése