Hogyan?

Hogyan lehet azt jól feldolgozni, hogy a gyerekeim szó szerint a fejemre, sőt.. a fejem fölé nőttek? Hogyan lehet azt jól megélni, hogy nincsen már kisgyerekem? Lassan-lassan alig van szükség rám.. ami persze, nem igaz, mert még mindig jó sokszor elhangzik naponta, hogy "anya", és persze, sokkal jobban szeretik, ha csinálok nekik szendvicset, mint ha maguknak kell. De azért eljutottunk oda most már, hogy bármit megoldanak nélkülem is.
Nem könnyű ez, még úgy sem, hogy azért tudtam én (csak nem sejtettem), hogy előbb-utóbb így fogok járni. Jelen pillanatban minden porcikám vágyakozik egy kisbaba után, mert mégiscsak jó lenne, ha még úgy lenne szükség rám, mint régen. Még akkor is, ha amúgy meg olyan fárasztó dolog néha három ekkora gyerek anyukájának lenni.
Persze, a vágy vágy marad csupán, mert minden racionális érv az ellen szól, hogy tovább bővüljön a család, ráadásul a gyerekek kétharmada sem örülne ennek. És mondhatni, nálunk ebben is demokrácia van, mert ha valamit kétharmados többséggel leszavaznak, hát az le van szavazva, kérem. (és akkor még a házelnök szavazatát ne is említsem :D)
Nincs más hátra, mint feldolgozni a feldolgozhatatlant, és arra koncentrálni, hogy ők ugyan nagy és önálló fiatalemberek, de én még mindig elég fiatal vagyok bármihez. :)

Hogyan éld túl...

... azt az időszakot, amikor Te már túl vagy a nyaraláson, de a kollégáid még csak most mennek?
Leginkább koncentrálj.. arra, hogy legyél annyira jófej, hogy őszintén azt kívánd, legyen jó idő, és sok napsütés nekik is.
De aztán koncentrálj a munkádra, és próbálj meg minél kevesebbet sóhajtozni azon, hogy milyen jó is volt a hajókázás, vagy a kikötőben a naplemente. Ne is gondolj arra, hogy naphosszat azt csináltál, amit csak akartál. Arra kell koncentrálni, hogy ez a munkanap is véget ér egyszer.
Ne nagyon lépj be a facebookra. Folyton löki az emlékeket az egy évvel, két évvel ezelőtti nyaralásról, és még mindig van, aki a mostani nyaralós fotókat lájkolja. Ez is van olyan fájdalmas, mint látni a kollégád nyaralós képeit.
Semmiképp ne számold ki, hogy mennyi idő van még a következő nyaralásig.
Tervezd el, hogy majd októberben még otthon töltesz egy hetet, és akkor egy-két napra újra ellátogatsz a nyaralás legjobb helyeire.
Tölts minél több időt azzal, hogy felidézd a nyaralás jó pillanatait, és hagyd, hogy a jó érzések uralkodjanak.
Minden alkalommal, amikor levetkőzöl, csodálkozz rá, hogy milyen barna lettél. :)

Emléke örökké

Ez egészen biztos, hogy nem csak egy üres frázis, amikor azt mondjuk, hogy "emléke örökké él bennünk". A saját bőrömön legalábbis azt tapasztalom, hogy ez pontosan így van.
Ma pont hét éve már, hogy elment valaki, aki valamikor nagyon fontos barát volt. A mai napig is felfoghatatlan, hogy csak úgy fogta magát, és egyik pillanatról a másikra már nem is volt itt. És ugyanígy a mai napig is itt van mindig, mert eszünkbe jut valamiről, és emlegetjük őt, vagy csak emlékszünk egy-egy mondatára, megjegyzésére.
Nagyon sok idő telt el már nélküle, és épp a napokban jutott eszembe, hogy mit szólna vajon ahhoz, hogy azóta mennyit változott a világ. Tudom, hogy folyton az okostelefonokat bűvölné, mert mindig is elvarázsolta minden technikai újdonság, és az elsők között akart lenni, akik használják. Biztosan utánajárna mindennek ezzel kapcsolatban, még olyan dolgoknak is, ami nekünk eszünkbe sem jutna. De arra is nagyon kíváncsi lennék, mit szólna ahhoz, milyenek lettünk mi az azóta eltelt években. Szeretném azt hinni, hogy elégedett lenne velünk, de azt hiszem, ez csak részben lenne igaz. Komolyan tudatná velünk, hogy többet kéne kikapcsolódnunk, hogy több időt kéne egymással töltenünk, és kicsit meg kéne tanulnunk lazítani. Felhívna akár minden nap, és megkérdezné, "Diuska, ma már relaxáltál egy fél órát, ahogy megbeszéltük?" És mielőtt válaszolnék, már tudná is, hogy nem. :) Legalább egy órán keresztül mondaná, hogy miért lenne ez jó nekem, és mire a végére érne, biztosan meg is győzne. Senki sem tudott úgy beszélgetni még velem, mint ő. Pasiként, legalábbis.
Nagyon hiányzik. Őrzöm az emlékét, a hangját, a mosolyát, és egyszer még majd találkozunk is valahol.

Már augusztus

Gondolom abban mindannyian egyetértünk, hogy őrület, mennyire gyorsan telik az idő. Alig egy hónap már csak, és kezdődik a gyerekeknek is a taposómalom újra, pedig jóformán tegnap volt csak az évzáró.
Tudom én azt, hogy megállítani nem lehet, mégis.. annyira szeretném egy kicsit lassítani ezt az egész őrületet, ami évről évre megy ezzel a repülő idővel. Egyszerűen nincs idő megélni sem semmit, mert mire felfognám, hogy már ez a hónap van, addigra itt van a következő.
Amúgy is hiányérzetem van. Gondolom leginkább abból fakad, hogy épp nincs semmi, amit lehetne várni. (meg gondolom a telihold is erősen befolyásolja a hangulatomat, meg a hatodik napja tartó fejfájásom) Szóval.. gondolkodom erősen, mit tehetnék azzal kapcsolatban, hogy intenzívebb legyen az élet-érzés bennem. Hogy meg is maradjanak a dolgok.
Az egyik ilyen gondolatom az volt, hogy lefotózom a jó pillanatokat. Ami mosolyra fakaszt, vagy simán csak örömmel tölt el.

Egyformán 

De még szövöm majd ezt tovább, és meg is fogom nyilván osztani ezeket. Hátha másnak is jól jön. :)

Első hét kipipálva

Meg lepipálva is. :) Többször is megfordult a fejemben a héten, hogy "mit is keresek én itt", ahelyett, hogy ülnék a strandon a padon, vagy ennék egy fagyit az utca végi fagyizóban. Többször is eszembe jutottak azok a csak ott átélt érzések és élmények. Teljes intenzitással jött minden vissza ilyenkor, és aztán hihetetlen vágyakozás fogott el, és legszívesebben kirohantam volna, otthagyva mindent, hogy visszamehessek. Bármennyi időt el tudnék ott tölteni, abban a lelkiállapotban, amiben voltam.
Azzal erősítgettem magam egész héten, hogy a kitartás gyümölcse lehet majd egyszer az is, ha megadatik, hogy bármikor, amikor kedvünk tartja, csak "leugorjunk a nyaralóba" egy kicsit kikapcsolni magunk körül a világot. Hagyni lecsitulni a mindennapok zsongását, és csak magunkra, egymásra figyelni.

Panasszal élek

Mondhat nekem bárki bármit, az, hogy július végén ilyen idő van, mint ezen a héten, az egyáltalán nem normális. Nálam legalábbis semmiképpen nem normális, mert fázni még ősszel és télen is nagyon utálok, de nyáron, annak is a legkellősebb közepén meg egyenesen kikérem magamnak.
Ráadásul egész héten fáj a fejem, csak olyan szünetek vannak, hogy esetleg jobban fáj, vagy kevésbé, optimális esetben az elviselhető kategóriába tudom sorolni.
Szerencsére a meteorológusok azzal biztatnak, hogy hétvégén visszatér a nyár. Úgy legyen.
Mert nyáron legyen nyár. Kánikulával. :)

Útelágazás

...avagy a vártnál is komolyabb mértékben kezdtem meg újra a dolgozós napokat.
Hétfő hajnalban tök gyanútlanul érkeztem meg az asztalomhoz, és nyitottam meg a levelezőprogramot, hogy a két hét alatt érkezett párszáz levél olvasásának nekikezdjek, és nagyjából képbe kerüljek arról, hogy mi minden történt, mibe kell becsatlakoznom. Haladtam szépen, aztán egyszer csak kikerekedtek a szemeim, mert egy addig számomra ismeretlen nevű kollégától kaptam levelet. Még ez csak hagyján, jó sokan vannak, akikről azt sem tudom, hogy léteznek. De a levél tartalma az igazán meglepett. Állásügyben írt, és kérte, hogy jelezzek vissza, érdekel e, mert ha igen, ekkor és ekkor várnak megbeszélésre. Miután az elképedésből összeszedtem magam, haladtam tovább, de csak ezen kattogtam egyfolytában. Felhívtam a főnökömet, megbeszéltük, amit kellett, majd visszaírtam, hogy igen, meghallgatnám, és ott leszek abban az időpontban, amit írtak.
Tegnap délután került sor a beszélgetésre. Egyszakos munkarendbe keresnek valakit egy babát váró kolléganő helyére (ezt sejtettem amúgy). Elmondták mi a feladat, mennyit tudnak érte fizetni. Majd rám bízták a döntést, azzal, hogy jelezzem nekik egy-két napon belül, hogy érdekel e a továbbiakban is.
Nem volt egyszerű délutánom és éjszakám. A fejfájásomon is csak növelt még a dilemma, hogy mit csináljak. Csábító a lehetőség, mert a munkakör nagyon tetszene nekem, ez mindenképpen mellette szólt. A fél nyolctól négyig dolgozás nem igazi csáberő, de persze, biztosan jó lenne.. tehát ez is mellette szólt. A fizetésem kevesebb lenne, de vajon megéri e többet keresni? Ez volt az egyik dilemma. A másik pedig, hogy valami megmagyarázhatatlan okból az ösztöneim azt súgták az első pillanattól, hogy "nem akarom". Nem tudnék konkrét okot mondani, hogy miért, egyszerűen csak ezt éreztem.
Este úgy feküdtem le, hogy fogalmam sincs. Sírtam a tehetetlenségtől, és a döntésképtelenségtől.
Ma reggel úgy mentem be, hogy délutánig végleg eldöntöm, akarom, vagy nem.
A főnököm nyolckor már ott volt, érdeklődő-aggódó arccal, hogy megtudakolja mi volt. Elmondtam, aggódott tovább, hogy vajon akkor most mi van? Azt mondtam, egyelőre több érv szól amellett, hogy ne menjek sehova, mint a megpróbálás mellett. Megkönnyebbült, és azt mondta, örülne, ha így lenne, mert nehezen pótolna. Jólesett.
Tíz után a másik főnököm is jött, és aggódó arccal tudakolta, hogy mi volt. Majd megkérdezte, hogy "De ugye nem mész el? " Eddigre biztos voltam benne, hogy nem. Amikor megráztam a fejem a kérdésre, egy "nagy kő zuhant le" sóhaj is elhagyta a száját.
Mielőtt hazajöttem, értesítettem azt, aki megkeresett, hogy nem kívánok élni a lehetőséggel.

Megkönnyebbülés volt kimondani. Innen vagyok biztos benne, hogy az ösztöneim nem csaptak be. Jobb lesz itt nekem, még ha néha nem is annyira jó. Az pedig külön jó érzés, hogy mindkét főnököm örül neki, hogy nem megyek át máshova, és mindketten hangot is adtak ennek.

Sosem állítottam, hogy normális vagyok.. a sorok olvasása közben biztos néha eszetekbe jutott, hogy mennyire hülye vagyok, amiért egy ilyen lehetőségre nemet mondok. De ez van. :)

Remélem azért a hét további része egyszerűbb lesz.