"Okos emberek"

Mindig azt gondolom, hogy nem nagyon érhetnek már meglepetések sem a családommal kapcsolatban, sem másokkal. Aztán mindig rá kell jönnöm, hogy dehogynem, mindig van új a nap alatt.
Tegnap már reggel kezdődött. Nemkicsit álmos kicsi királyfimmal mentünk az oviba, kézenfogva. Már a folyosón taglalták, hogy végre megszületett az egyik ovis anyuka babája. Ez jó hír, mindenki mosolygott. Odaértünk, megkérdeztem, hogy "Megvan Edinánál a baba?" "Igen, megszületett. Kisfiú, 3,80 kg" Mosolyogva mondtam, hogy adják át a gratulációmat, meg mindenféle jókívánságot. Aztán hamar lehervadt a mosoly az arcomról, mikor az egyik "agyoniskolázott" anyuka negédes hangsúllyal, kissé szánakozva megszólalt: "Nektek is milyen jó lett volna egy kislány Roli helyett". Mindezt úgy, hogy fogtam a gyerek kezét. Úgy elfutott a méreg, hogy legszívesebben felképeltem volna. (nem a gyereket) De ehelyett csak azt válaszoltam: "Őt nem cserélnénk el semmi pénzért sem, de szívesen látnánk még a családban egy kislányt a fiúk mellé" Nem is értem, hogy képzelheti azt bárki is, hogy valaha megfordult a fejünkben, hogy jajj, miért fiú? Tudtuk róla hamar, már a 19.héten, hogy az, és nem mondom, hogy egy századmásodpercnyi időre nem nyögtem fel, hogy te jó ég, mi lesz velem ennyi pasival... de pont ugyanúgy vártuk, és örültünk neki, mintha ő lenne az első. Tökéletesen jó helyre érkezett, mert nagyon sokkal lennénk kevesebbek nélküle. Azért munkálkodott bennem ez egész nap. Persze, megérteni nem vagyok képes. Mint ahogy akkor sem tudtam, mikor még csak vártuk, hogy megszülessen, és megkérdezték, hogy mi lesz... és ahogy megtudták, hogy fiú, olyan idióta szánakozó fejeket vágtak, mintha legalábbis azt mondtam volna, hogy nem lesz keze, vagy lába.
Aztán ugye jöttek a megjegyzések akkor, mikor megszületett a húgom kislánya, hogy "akkor most megvan az anyukád boldogsága", meg "jajj, akkor Te nem is fogod szeretni ezt a kislányt?", és "Hú, azért szóba állsz még a húgoddal?" Nem értem, az ilyen megjegyzésekkel miért kell sokkolni az embert. Tartaná magában. Tény, hogy akkor nem volt könnyű. Tény, hogy bőgtem fél este. De nem vagyok egy unintelligens barom, hogy ne tudnám elfogadni, és ne tudtam volna örülni neki, és ne tudnám szeretni.
De az igazi pofon este ért.. amikor hazaért anyukám. Még minden este beköszön mikor hazaér a munkából. Tegnap este is jött.. kibőgött szemekkel. De annyira, hogy megszólalni nem bírt. Én meg már láttam mindenféle rémeket, hogy kirúgták, vagy meghalt valaki, vagy összetörték a kocsit, esetleg már megint ellopták a biciklijét. Már majdnem kiabáltam vele, hogy hagyja már abba a sírást, hogy meg tudjon szólalni, mire nagy nehezen kibökte, hogy azért sír, mert a húgommal beszélt délután, és hogy ki van készülve szegény, mert a kislányt orvoshoz kell vinni, és pont aznapra kaptak időpontot, mikor az anyósát is be kell vinni a kórházba. Pfffffffff. Teljesen letaglózott. És nem bírtam ki, hogy ne kérdezzem meg, hogy most ez komoly?
És aztán rohadtul bántott, alig bírtam elaludni is miatta, hogy a fene enné meg, én is végigcsináltam már kismillió kacifántos helyzetet, most ezt miért kell így felturbózni, és elsiratni szegényt? Mitől lenne szegény? Gyereket vállalt, és bizony, egy gyerek nem csak azzal jár, hogy szépen felöltöztetjük, és fotózgatjuk, hanem ilyenekkel is. És ez még a jobbik eset, mikor időpontra lehet menni, nem pedig mindent eldobva rohanni a baleseti sebészetre este kilenckor. Vajon akkor mi lesz, ha ilyen történik? Hívunk siratóasszonyokat is? Najó, hát nyilván érződik az írásomból is a gúny, és az indulat. De annyira mocsok dolognak tartom ezt, hogy itt aggódunk érte kollektívan, mert eszméletlen módon sovány (tkp. csontváz), és valóban nincs semmi önkontrollja, az idegrendszere szerintem lassan felmondja a szolgálatot, DE erről nem mi tehetünk. Csak és kizárólag Ő a felelős mindenért, ami történt vele. Amit tehettünk, azt megtettük. Felhívtuk rá a figyelmét. Az pedig, hogy nem látja be, hogy Ő egy beteg ember, az nem is tudom.. De nem gyerek már. És nem értem anyámat sem... miért nem megy oda, és mondja neki, hogy namostaztán elég volt, egyél normálisan, mert ennek nem lesz jó vége. De azt nem, mert neki nem lehet beolvasni, mert különben olyan hisztit rendez, hogy összeszalad az utca. Na és?
És most azt sem értem, hogy vajon mit várnak tőlem? Hogy majd én minden alkalommal, mikor ilyen van, átvállalom tőle, mert nekem már rutinom van? Vagy mit? Adnék neki tapasztalatot, vagy észt, ha lehetne.. de nem lehet. Akinek meg nincs annyi esze, hogy a szeme előtt zajló más kárából tanuljon, az tényleg tanulja meg a magáén.
És tényleg nem az a baj, hogy az én problémáim fölött nem áll itt anyám kibőgött szemekkel (isten őrizz, csak idegesítene vele). Egészen más... :(

Megint egy lista

Azért, még mielőtt nagyon örültem volna, hogy milyen nagyon rendes gyerekeim vannak, és nem álltak elő semmi földtől elrugaszkodott kéréssel karácsonyra, legnagyobb fiamtól kaptam egy újabb kívánságlistát. :) Immár számozva, mintegy sorrendbe állítva, hogy Jézuska is tudja, melyik mennyire fontos. :)
2. Tech Deck
3. Karóra (bőr, műanyag szíjjal)
4. Piramis kincse
4. Kísértetvár
1. Monopoly (ezt szeretném a legjobban)
5. Montego bay
6. Texas Holdem Poker (lehetőleg magyar szabállyal)
2. Tech Deck pálya (korláttal)
7. Gazdálkodj okosan (legújabb)
8. Modell autó (1:38,1:42 ; lehetőleg ferrari)

Úgy másoltam, ahogy ő írta, nem cseréltem fel a sorrendet. Az első számú kívánság teljesül. :) A hármas számú is. A kettes számú is úgy tűnik, hogy fog. a többivel nem tudom mit kezdjünk. Mert egyébként gyermekem igen komolyan logikus. Szépen elővezette, hogy ki mindenkitől szokott karácsonyra ajándékot kapni, és ez pont annyi, úgyhogy mindenkihez jut egy valami. Ami amúgy tényleg így van. Csak édes szívem azt nem tudja, hogy mondjuk a dédimama Jézuskája nem tud rászánni egy Piramis kincse társasjátéknyi összeget (8ezer). Sőt, az idén szinte minden Jézuska kicsit összébb kell, hogy húzza a nadrágszíjat. De ezt ugye nem mondhatom neki.. Azért megbeszéltük, hogy nem hiszem, hogy minden kívánságát teljesíteni tudja a Jézuska, és elfogadta természetesen.
Mondjuk még mindig nem az a lista ez, amitől hanyatt vágtam volna magam, mert nem kért sem lézerkardot, sem bakugan-golyót, kilövőt, semmiféle harcolós eszközt, igazából mind teljesíthető és jó kérés lenne...
A két kicsi nemigen kért mást, mint amit akkor... úgy tűnik, nincs különösebb vágyuk. Egyébként is mostanában tökéletesen eljátszanak színes ceruzákkal, papírokkal. Úgyhogy lehet, hogy megsúgom a Jézuskának, hozzon már nekik egy-két csomag fénymásoló papírt is, hogy legyen mire rajzolni, meg legyen miből repülőt, csákót hajtogatni, és legyen miből pénzt rajzolni a boltos játékhoz. :)

És a végére egy nem épp ideillő megjegyzés, vagy inkább szolgálati közlemény. Két mese-folytatás készült el ma, csak kissé lejjebb található, mert piszkozatban voltak. Azért hálás lennék, ha kaphatnék róla némi véleményt. Bárkitől, aki erre járt, és elolvasta. :) (a kritikát is jól bírom :D)

Érdemes?

Szerintem hamarosan szétrobbanok a dühtől. Na nem komoly dolog miatt, egyszerűen csak folyton halmozódik bennem a csip-csup marhaságok miatti indulat, és attól tartok, nemsokára robban egy nagy bombaként. Aztán majd szalad ki merre lát előle.
Dühít például, hogy a fórum, ahova már sokadik éve járok, és járunk többen, mondhatni teljesen összeszokott társaság alakult ki, és a többséggel negyedik éve napi szinten tudunk egymásról, mostanság nem más, mint egy rakás ...... Értem én, hogy mindenkinek van dolga, vagy épp aggódni valója, meg ügyintéz, és rohangál. Tényleg egy roppant megértő lélek vagyok. De nem és nem tudom, és nem is akarom megérteni azt, hogy ha arra tévednek is úgy hetente egyszer-kétszer, akkor miért nem veszik a fáradtságot, hogy tisztességgel visszaolvassanak? Most már hetek óta zajlik ez, és mindig jobban bánt. Néha komolyan elgondolkodom rajta, hogy kell e ez nekem, és nem lenne egyszerűbb hagyni az egészet a fenébe.. Aki onnan lett a Barátom, Őt minden más módon el tudom érni, és általában tényleg napi szinten kommunikálunk telefonon, sms-ben, skype-on, email-ben, akárhogy. Meg szoktuk találni a módját, hogy tudjunk legalább pár szót váltani. Még most is, mikor neki aztán tényleg egy komoly rohanás a december, és igen komoly szervezőmunkát igényel olykor-olykor, hogy mindenki mindenhol ott legyen, ahol kell, és mellette minden más is pont úgy meglegyen, ahogy szokott. Nem mondom, hogy én tökéletes vagyok, mert én is feledékeny vagyok, mert az én fejem is tele van mindenfélével. De akkor is, egy-egy tényleg kirívó esetet kivéve naponta minimum egyszer szakítok rá időt, hogy benézzek, elolvassam kivel mi történt, és reagáljak is, esetleg azt is leírjam velünk mi újság, bár ez egyre kevésbé fordul elő.
Mindezen még komolyabban gondolkodtam el tegnap este, miután felhívott az egyetlen fiúBarátom, kissé elkeseredett hangon. Nemrég volt a születésnapja, és ugye ilyenkor az iwiwen ott virít egy nappal előtte, meg aznap a fotója, meg hogy xy ennyi éves lesz/lett. Nyilván ennek apropóján jutott eszébe közös régnemlátott, és balfenéken eltűnt barátnőnknek, hogy írjon neki. Na nem, nem felköszöntötte. Attól nyilván nem keseredett volna el, még akkor sem, ha évei számát tekintve már csak egy választja el a negyedik x-től. Kapott egy rövid, ám annál inkább mély tartalmú üzenetet, miszerint minden korszak véget ér egyszer, és akkor le is zárul. Nincs magyarázat mellette, és nincs semmi más, csak ennyi. Persze, hogy bántja. Ők ketten igazán jó barátok voltak, sokáig olyanok voltak egymásnak, mint két testvér. Aztán jött egy röpke fél év, mikor lazult a dolog, mert a fiúBarátnak lett egy barátnője, a lánybarát meg nekiállt politizálni, meg szervezetekbe belépni. Egyre kevesebbet hívták egymást, és akkor sem volt az igazi, valahogy köztük állt ez a politikai dolog. De attól még nem hiszem, hogy így kéne végleg istenveled-et mondani. Felmerült a kérdés, miközben próbáltam vigasztalni, hogy akkor mégsem volt ez igazi barátság? Nekem sem esett jól kimondani, hogy hát nagyon úgy tűnik. De Barátjaként nem mondhattam mást, mint az igazat. Még ha fáj is. Nekem is fáj, mert nekem még ennnyit sem írt/mondott (igaz, az én születésnapom nem mostanában lesz, amit megmutat majd neki az iwiw).
Na szóval.. az egész zavaros irományból az akar itt kiderülni, hogy el kell gondolkodnom, milyen kapcsolatokra "érdemes" energiát, időt pazarolnom.
Tudom, hogy van két ember, akire igazán azt mondhatom, hogy bármikor, bármilyen helyzetben ki fognak tartani mellettem. Tudom, hogy nekik mindegy, hova írok, és hova nem. És tudom azt, hogy ők azok, akiktől mindegy, hogy írnak e, vagy hívnak e, mert még egy év múlva is ugyanott folytatnánk.
A többi meg nem számít. Csak tudnék kevésbé odafigyelni, vagy tudnék egy pillanat alatt hátat fordítani. Csak én olyan vagyok, hogy ha valaki egy kicsit is része volt az életemnek, akkor úgysem felejtem el. Ha meg már nem felejtem el, akkor meg már ne a háttérből szerezzek róla híreket.

Mindenféle

Még mindig csak úgy kutyafuttában van időm. Pedig van két mese-folytatás piszkozatban, meg még egy csomó minden más a fejemben kavarog, de egyszerűen nem tudok semmire sem elég időt szakítani. Gondolkodtam, hogy mit is rontok el, de nem jutottam eredményre, így inkább abbahagytam a gondolkodást (még a végén megárt).
A múlt hét maga volt a káosz és rohanás. Volt egy csomó elintéznivaló, meg sütni kellett (ja, kellett, mert hülye módon nem tudok nemet mondani soha).
Mikulás-szemmel több órát töltöttem a játékbolt-kreatív bolt-könyvesbolt között, és hihetetlen ugyan, de semmit nem vettem. Többször megvizslattam, majd visszatettem azt a bizonyos tech deck izét, amit úgy szeretnének, de nem bírtam magam rávenni, hogy ezért a kis marhaságért pénzt adjak. Könyvet tudtam volna venni úgy egy raklapnyit, annak csak az szabott határt, hogy annyit épp nem szántam erre a célra fejenként, amennyibe egy-egy könyv került volna. Vagy ha nem könyv, akkor ismeretterjesztő kártya. Vagy épp valami kreatív dolog, mert mostanában azért felütötte nálunk a fejét a rajzolás, a hajtogatás, ragasztás. De színes ceruzát csak 3600 Ft/12 db áron találtam épp, az meg hát hogy is mondjam, nem az a kategória, amivel itthon firkálgathatnának. Szóval, mindenben találtam valami kivetnivalót. És tudom, hogy ebben vastagon benne van az elmúlt 10 év összes ilyen tapasztalata, mármint hogy mennyi olyan dolog van, ami igazán felesleges pénzkidobás. Így aztán hazajöttem üres kézzel. És mardosó bűntudattal. Mert hát anya az ilyen, aki nem szerzett be semmi ablakbavalót? Rettenetesen elfáradtam péntek estére, olyannyira, hogy rám egyáltalán nem jellemző módon kilenckor elaludtam a kanapén. Szombaton még mindig nem volt semmi Mikulás-puttonyba való... de még csak ötlet sem. Persze, hogy a dolog igazán élvezetes legyen még őrületes fejfájás is kínozott, és persze, hogy a lidl közepén sikeresen összevesztünk életem párjával is.
Na de aztán azért került az ablakba valami, rengeteg gyümölcs, meg édesség is... És kaptak még egy sütis könyvet, meg kötényeket, meg mindenféle sütéshez való cuccot a húgomék Mikulásától, amitől (tudom, bunkó vagyok meg minden) nem igazán repestem az örömtől. Meg kaptak azért színes ceruzát is a Mama Mikulásától, úgyhogy az idén is tele volt az ablak. Ők örültek, és ez a lényeg. Semmi más nem számít. :)
Bámulatos továbbra is, hogy a legnagyobb is mennyire hisz még mindig. :))

Ma pedig folytatom a sütigyártást, épp kedvenc bőrgyógyászunknak, aki 10 év alatt igazán családtaggá vált nálunk. És miután tegnap névnapja is volt, meg ma időpontunk is van hozzá, hát ma meglepjük. Mert szeretjük. Meg mert meglepetést szerezni jó. :)
Ezen kívül pedig megpróbálok ma kicsit visszavenni a lendületből, mert sok lesz a jóból már. Tegnap este is szédültem, és zsibbadtam, és megint nem tudok aludni sem... úgyhogy kicsit lazulni kell(ene).

Adventi mese III.

A kis manólány azzal a mosollyal ébredt reggel, ahogy elaludt. Álommanók jól végezték a dolgukat, mert nagyon szépet álmodott, egy babával, aki a Mikulás kezében életre kelt, és végül még igazi otthont is talált neki.
-Lili, mit fogsz ma csinálni?- kérdezte reggeli közben az anyukája
-Ó, mamikám ne aggódj miattam. Annyi izgalmas dolog történik ilyenkor a városban, majd benézek mindenhova.
-Gyere el hozzánk is, megnézheted, hogyan készülnek a vonatok- mondta az apukája, felpillantva a mézes pirítós fölül.
Lili mosolygott csak. Tudta ő, hogy hova fog menni, és mit fog megnézni, hiszen a fiókjában ott lapult a pontos terv a következő napokra. Emlékezett rá, hogy mennyi ideje van, míg Mikulás útra kel, és arra is emlékeztette magát, hogy el ne felejtse majd meglátogatni a rénszarvasokat is úgy két-három naponta, mert különben mindenki megfeledkezik róluk.
Reggeli után a család útra kelt, mindenki a maga feladatára. Lili először egyedül maradt otthon, ami egy manógyereknél igazán nem szokatlan dolog. Itt nem volt semmi veszélyes dolog, nem kellett aggódni, hogy rosszat csinál. Azért sem aggódtak soha a manógyerekek szülei, hogy esetleg sokáig nézik a tévét. Az ugyanis nem volt. Semmi szükség nem volt rá egy olyan világban, ahol mindenki játékot csinált mindenből, ahol minden manómamának kész mesekönyvek voltak a fejében, ahol minden manópapa azonnal tudott játékot javítani, vagy épp készíteni akár két szalmaszálból is. Lili sosem élt máshol, így el sem tudta képzelni, hogy másképp is lehet. Pedig hallott már történeteket róla, hogy a földi gyerekek milyen rosszul élnek. Sokan csak a számítógépekkel játszanak, amit az idén Marcel és Ted szerelnek nekik. Sokan egész nap ülnek a szobájukban és tévét néznek. És ami a legszomorúbb, nagyon sok gyerek nem is vigyáz azokra a játékokra, amik itt készülnek. Egyszer hallott egy rémtörténetet egy kisfiúról, aki darabokra törte a kisautót, amit Ben készített nagy-nagy szeretettel, mert véletlenül összekeverték a színeket, és piros helyett kéket kapott. Azóta Ben nagyon odafigyelt a listára, amit kapott, mert akkor nagyon beteg lett egy hétig. Az összes tündérmama őt gyógyította.
Lili kézbe vette a listáját, és megnézte, hova is kell mennie először. Mosolyogva indult el a Babagyár felé, ahol már járt egy párszor, és ahol most is nagy szeretettel fogadták, pedig mindenki nagyon szorgalmasan dolgozott. Kis kezek, lábak, és testek hevertek mindenhol. Lili kicsit megszeppenve nézegette egyiket-másikat. Volt ott soványabb, kövérebb baba. Volt fehér bőrű, barna bőrű, puha testű. Volt, amelyik arra készült, hogy majd sétálni is tudjon. És volt sok-sok olyan baba, aki alvósbabának készült, így rongyból varrta Karen néni, akinek nagyon szép cérnái voltak, és mindentlátó szemüvege. Lili többször átnézte a babák testeit. Nehezen tudta elképzelni, melyiket is szeretné ő a legjobban. Aztán eszébe jutott az álma, és arra koncentrált, hogy annak a babának válasszon megfelelő kezet, lábat, pocakot. Ahogy sétálgatott az asztalok között, egyszer csak meglátott egy félkész babát a földön heverni. Lehajolt, hogy felvegye, és visszategye az asztalra a többiek közé, amikor Liza megállította:
-Lili, azt ne tedd oda vissza. Ebből nem lesz itt baba.
-De miért nem? -kérdezte Lili értetlenül
-Azért, mert túlságosan nagy lett. Akkora, mint egy kisbaba a földi gyerekek közül. Mi pedig kisebbeket csinálunk, látod? -azzal Liza odatett mellé egy másik félkész babát, és tényleg sokkal kisebb volt.
-Akkor ezt nekem adod? -kérdezte Lili reménykedve
-Persze, vidd csak.
Lili boldogan masírozott kifelé. A babát a kabátja alá dugta, és máris érezte, hogy nagyon szép baba lesz belőle. A szíve majd kiugrott a helyéről izgalmában. Annyira szerette volna, hogy sikerüljön, amit eltervezett. Annyira szeretett volna örömet szerezni valakinek, hogy már-már belefájdult a szíve.
Elhaladt a nagy Karácsonyfa mellett, felnézett, és épp meglátta, ahogy az egyik ág közepén előbukkant egy fényes csillag.
Lili elmosolyodott, ahogy meglátta. Annyira boldog volt, hogy legszívesebben világgá kürtölte volna, de nem szabadott. Titkot kell tartania, és a manók ebben jók. Így aztán hazament, és a babát jól elrejtette a szobájában.

Mese II.

Lili csalódott volt, mégis a nagy elhatározástól máris szárnyakat kapott. Egyenesen a szobájába ment, leült, és elkezdte kidolgozni a tervét, hogy biztosan meg tudja valósítani, amit szeretne. Rágcsálta a ceruzáját, miközben gondolkodott, és folyamatosan írt egy-egy szót a papírra, amit elővett a fiókjából. Gondolatban körbejárta Játékváros minden rejtett zugát, és gondosan feljegyezte, hova is kell mennie majd, és mit kell onnan beszereznie. Amikor ezzel végzett, még egyszer átolvasta, hogy biztosan nem felejtett e ki semmit. És dehogynem... majdnem elfeledkezett glitter-utcáról, pedig az ilyenkor nagyon fontos. Még annak is, aki egyébként tökéletesen tud varázsolni bármilyen színű és bármennyi csillámot. Azért felírta, biztos, ami biztos.
Ezután sorra vette a lakókat. Hogy tudja, kitől mit kell megtanulnia. Van rá huszonnégy kerek napja, hogy megalkossa a tökéletes remekművet. Fel kell keresnie majd a varróműhelyt, fel kell keresnie azokat, akik a babahajakat fonják. Azokat, akik a babaruhákat szabják ki, és ó, még mennyi mindenkit. A legfontosabb marad a végére. A mosolygyár. Ahol az a három öreg tündérnéni a mosolyokat varázsolja a babák arcára. Legszívesebben ott kezdett volna, és akár ott is maradt volna örökre. Tavaly járt ott egyszer anyukájával, és azóta is visszavágyott. Olyan szívmelengető hely csak az van, erről meg volt győződve.
Lili izgatott volt. Nagyon izgatott. Miután mindent leírt, egy másik papírt vett elő, és sok-sok színes rajzceruzát, hogy lerajzolja a babát, amit ő fog készíteni. Sok-sok rajzot készített, sok papír halmozódott a kukában, mire végre azt mondta, na, ez az. A papírról egy gyönyörűséges baba nézett vissza rá.
Igen ám, de vajon kié lesz majd?-tűnődött el Lili. Hogy fogja vajon rávenni Mikulást, hogy mindenképp vigye el valakinek, mikor nem választották ki a játékgyáros manók közé. Pedig biztos volt benne, hogy van valaki, aki épp erre a babára vágyakozik. De úgy gondolta, ráér még ezzel foglalkozni, olyan sok ideje van addig.
Lili elmosolyodott, azzal a szívmelengető mosollyal, ami csak Játékvárosban fordul elő. A papírokat gondosan a fiókba rejtette, majd kiment, hogy megkeresse a szüleit, és a testvéreit, akik még mindig a nagy karácsonyfa alatt beszélgettek izgatottan. Anyukája máris elképzelte a tündéres mesekönyv tündéreit, és alig várta, hogy ceruzát kapjon a kezébe. Apukája azt számolgatta, mennyi vonat-megrendelése van. Rosie az anyagokat választotta ki a királynő babák ruhájához. Temérdek mennyiségű szebbnél szebb színű anyag-halomban ült, és válogatott. Lilit egy pillanatra elfogta az irigység, és legszívesebben széttépte volna egyesével az összeset. Csak akkor eszmélt fel, amikor a város összes manója megütközve ránézett. Elfelejtette, hogy az ilyen érzéseket mindenki érzékeli a városban, mert itt nem szokás irigykedni, egymást bántani. Szégyenkezve hajtotta le a fejét, és kényszerítette magát, hogy gondoljon az ő babájára. Ettől megnyugodott, és a többi manó is folytatta a készülődést.
-Gyere, Lilikém!- lépett mellé anyukája- Itt az ideje, hogy megvacsorázz.
Lili szót fogadott, és megfogta anyukája forró kezét. A kis manólány tudta, azért ilyen forró, mert máris érzi a varázslatot, amit a földi gyerekek csak akkor érezhetnek, ha a mesekönyvet lapozgatják, amit az ő anyukája rajzol nekik.
Egész este sütkérezett szülei és testvérei varázskezeiből sugárzó szeretetben, mosolyogva feküdt le az ágyába, és várta, hogy az álommanók jöjjenek betakargatni. Nem hitte el, hogy Ajándékország az egyetlen ország a világon, ahol valóban igazi álommanók takarják be, és adnak jóéjt-puszit, de azért nagyon szerette őket.
Az utolsó gondolata a baba volt. És mosollyal aludt el.

Egy év

Ma egy éves a blogom. Mit mondjak, tegnap eltűnődtem rajta, hogy már eltelt egy év azóta. Nem is tűnt annyinak. Meg büszke is lettem magamra, hogy milyen kitartó vagyok, mert már egy éve írom. :D (mi ez ahhoz, amennyi még lesz)
Egy év alatt sok minden történt. Épp a 325. bejegyzést írom, 69 megjegyzés fűződött hozzájuk. De nem is ez a lényeg.
Tavaly, december 1-jén azt írtam: "Tökéletes az újrakezdésre, hogy élhetővé tegyem az életem. Tökéletes arra, hogy elkezdjek valamit, amit eddig nem csináltam.
A december egyébként is különleges helyet foglal a szívemben, mint még rajtam kívül olyan sok embernek. Ünneplőbe öltözik minden, van valami különleges hangulata ilyenkor mindennek.
Ez a december más lesz, mint a többi. Másnak kell lennie. Különlegesebb lesz minden eddiginél, mert most aztán elhatároztam, tényleg megtalálom magam, és a következő év már nem örökösen arról szól, hogy mit kéne másképp.."
Nagyjából megvalósult minden. Már tudom, ki vagyok, már tudom, mit várhatok a világtól. Azt nem mondanám, hogy könnyű elfogadnom a világot ilyennek, de ebben élek, így tudomásul kell vennem, hogy nem csak az örök fény létezik.
Az első blogszülinap alkalmából kapott egy új sablont a blogom. Most épp ezt, mert ez időszerű.
És kívánom, elsősorban magamnak, hogy még sok-sok blogszülinapot ünnepelhessek, azért, mert ez jó. Jó dolog írni, és jó dolog, hogy néha-néha arra is fény derül, ki mindenki olvas. :)
Azoknak pedig, akik nem ismernek, az első szülinap alkalmából megmutatom magam. Épp időszerű volt felvállalni önmagamat, nem? :D