Ma voltam a háziorvosnál. Nagyjából egy szavamba került volna még akár egész héten is itthon maradni, de mondtam, hogy jól vagyok, írjon csak ki holnaptól dolgozni. Még meg is jegyezte, hogy ilyen talán még sosem volt, hogy ilyen gyorsan helyrejöttem volna egy ilyen felső légúti kórságból. És tényleg nem. Remélem, hogy ez nem csak ilyen átmeneti állapot, és nem is fogom megbánni ezt a döntést. Mondjuk ha így lesz, majd megyek hozzá megint. De nem lesz rá szükség.
Az egyébként egészen elképesztő tapasztalás volt (megint), hogy felnőtt emberek képtelenek rá, hogy érkezési sorrendet tartsanak, hogy kommunikáljanak egymással, és ha valaki kérdez, akkor arra a bárgyú bámuláson kívül is képesek legyenek válaszolni. Ilyen alap dolgokra nem vagyunk képesek, hogy is lehetne itt bármiféle pozitív változás? És ebben aztán semmiféle anyagi érdek, vagy politikai hovatartozás nincs. Pusztán egymás tisztelete.
Ma is volt a nagyon sietős fajtából kettő is, aki természetesen érkezés után kettő perccel már ott állt az ajtóban, és a soron következő beteg mögött szélárnyékban szorosan tapadva már ment is be, mert "neki csak egy papír kell".
Volt a mindig ott levős, aki mindenkivel szóba elegyedik, és egyfolytában hintáztatja a padot, mert minden irányba folyamatosan cirkál a fejével újabb potenciális beszélgető partnert keresve.
Volt a türelmetlenül ciccegő és sóhajtozó fajta is, és természetesen akadt jó hangosan telefonáló is.
Ma még azért itthon megcsináltam mindent, amit gondoltam, illetve volt hozzá kedvem, délután voltam masszázson is.
Holnap indulhat tovább a verkli.
Hehe, a rendelői típusok pont ilyenek nálunk is. A legjobban a nagyon sietőt utálom, aki le se ül, hanem az ajtóra tapad, mindig drukkolok, bárcsak kivágódna az ajtó. 😊
VálaszTörlés