Ó, kapitány!

Amíg a hajónk itt várakozott a kikötőben már első este, addig azért maradt bennünk hiányérzet, mert nem láttuk sem a kapitányt, sem a legénységet. Pedig Miki bácsival beszéltem többször is telefonon, újévkor is, meg tavasszal is..akkor ugyan még nem tudta melyik lesz az ő hajója, de megbeszéltük, hogy majd nyáron kiderül. Azt nem mondom, hogy nem volt nagy csalódás, amikor a fiúk tegnap délelőtt azzal jöttek haza a kikötőből, hogy látták a Szigligetet kihajózni, és nem a Miki bácsi a kapitàny. De úgy gondoltam, hát sebaj, lehet, hogy ő akart másik hajót, mondta tavaly is, hogy a Helka az ő igazi nagy kedvence, részese volt az újjáépítésének is.
 Ma este Lellén voltunk, titkon reméltem, hogy majd ott látom a sétahajón, de ott sem volt ott. Vacsora előtt gondoltam, hogy na most akkor felhívom, megkérdezem, melyik kikötőben találjuk meg. Talán a harmadik csörgésre fel is vette a telefont, de amit mondott, arra nem voltam felkészülve. Sajnos nagyon beteg, nem találkozunk többé, és nem hajózunk többet együtt. Ràkos beteg, és nemhogy semmi biztatót nem mondtak neki, de annyira nincs remény, hogy kezelést sem kap, hazaküldték meghalni. Nem is tudom utólag, hogy bírtam vele erről beszélni, hogy nem sírtam el magam csak az után, hogy letettem a telefont.
Megköszöntem neki az összes hajós élményt, különösen a tavalyi együtt töltött estéket. Eddig is különleges helyet foglalt el az élményeink között, de már azt is tudom, hogy azzal, hogy nincs több lehetőség semmire, a legkülönlegesebbek közé soroljuk majd, amíg élünk.
Végtelenül szomorú vagyok miatta, de végtelenül hàlás is vagyok érte, hogy még volt lehetőségem elmondani neki, milyen nagyon jó, hogy megismerhettük.
Isten àldjon, Miki bácsi, szívből kívánom, hogy ha már muszáj ennek így lennie, a lehető legkevesebb szenvedéssel járjon, és legyen majd az az utolsó hajóút minden idők legjobbika.