Meccsnap, Fieszta

A mai az a meccsnap volt, ami az utolsó volt ebben a bajnoki évben. Abban a bajnoki évben, amikor végre minden álmunk valóra vált, amikor sok küzdelemmel, elképesztő akarattal, és igazi csapatként együtt megszereztük a bajnoki címet. Magyarországon egyedülálló módon a harmincadik bajnoki címet tudhatjuk magunkénak. Ahogy kis hazánkban egyedülálló az is, ahogy a csapat és a szurkolók egymásra találtak. Egyformán hálásak vagyunk ezért mi, szurkolók és ők, a csapat. Mindannyian tudjuk, hogy ezt csak így, együtt lehet. Kellünk hozzá mindannyian. Voltak nehéz pillanatok ebben az évben, voltak nehéz meccsek, reménytelennek tűnő hetek. Volt rengeteg változás, amit el kellett fogadni, de minden ezt a célt szolgálta, hogy ma, miután játszottunk egy egy-egyes döntetlent a Puskás Akadémia csapatával, önfeledten ünnepeljünk együtt a Budapest Parkban.
Nem tudom visszaadni szavakkal azt, amit ott átéltünk. Àt kell élni, ahogy több, mint tízezer torokból harsog a "Bajnokcsapat", ahogy gyerek, kamasz, felnőtt és öreg, kislány, nagylàny, hölgy, néni, kisfiú, nagyfiú, úr és bácsi mindenféle Fradi mezben, fradi pólóban egyszerre ugrál arra a rigmusra, hogy "mi vagyunk a Ferencváros". Azt a saját szemünkkel kell látni, hogy ezek a macsó, agyontetovált focisták sírnak örömükben...hogy Böde Dani nem tud megszólalni a sírástól..
Elképesztő élmény volt. Amíg élek, emlékezni fogok rá. Azzal a hálával, amit most is érzek, többek között Balázsnak, aki nem akart menni, csak a meccsre, mert ő ma dolgozott is, és holnap is hajnali ötre megy. Fáradt nagyon, de vállalta a fáradságot miattunk. Nem bánta meg nyilván, mert neki is nagy élmény volt, de az ilyen gesztusaitól mindig még biztosabb vagyok benne, hogy szeret.
Most egy kis időre szünetelnek a szombati meccsnapok, de aztán minden ott fog folytatódni, ahol most abbamaradt.