Egy híján húsz

Éppen ma tizenkilenc éve annak, hogy anya vagyok. 1999-ben is legalább ilyen meleg volt, mint ma, én térdig vizes lábakkal még délelőtt ctg-n voltam. Arra is emlékszem, hogy paprikás krumplit ebédeltünk. Aztán a mentőben ülve, már délután, elkapott minket egy jókora vihar is.
Este fél kilenc előtt kilenc perccel pedig megszületett Patrik. Aki először sírt, olyan érdekesen felejthetetlen mekegő sírásfélével, aztán összeráncolt homlokkal körülnézett, és nyugtázta, hogy akkor ő megérkezett, és mi vagyunk a szülei.
Az azóta eltelt tizenkilenc évben rengeteg mindent éltünk àt vele, rengeteg dolgot tanultunk tőle. Aggódtunk, féltettük, büszkék voltunk, csodáltuk. Láttuk sírni, hallottuk önfeledten kacagni, láttuk csalódottnak, büszkének, magabiztosnak, bizonytalannak.
A pici babából nagyfiú lett, nagytesó, majd furcsán magányos kiskamasz, végül a magabiztos kamaszból komoly felnőtt lett, kellő öntudattal, önbizalommal, és határozott célokkal.
De egy dolog nem változott ez alatt a tizenkilenc év alatt. Ő mindig a mi elsőszülött kisfiunk maradt.