2015. szept. 29.

A mai nap is megvolt...

A mai nap azért a nyomába sem ért a tegnapnak, gondolom azt azért bőven ki kell érdemelni, hogy két egymás után következő nap is egyforma jó legyen. :) De még a tegnapi energialöketből azért maradt mára is. Ki is tartott kb. este hatig. Ott kipukkantam, mint a lufi, és ha egy kicsit kevésbé vagyok kitartó, akkor fogtam volna magam, és haza is jövök. :D De persze azért ilyet nem tettem, kitartottam az utolsó pillanatig, de az a pár óra már kicsit szenvedős volt. Amúgy továbbra sem fáj semmim, és azt gondolom, hogy tulajdonképpen meggyógyultam már, csak még mindig érzem az utórezgéseit ennek a nyavalyának.

2015. szept. 28.

Füligszáj

Nem, és nem tudja senki überelni ma az én boldogságomat. Mit érdekelt, hogy dolgozni kellett menni, meg hogy fáztam, meg úgy egyáltalán bármi is, amikor ma este egy tegnapi kérésem teljesült is.
Nekem van a legjobb férjem. :)



El sem tudjátok képzelni, hogy mekkora öröm volt, amikor küldött egy emailt, benne egy ilyen jeggyel. :) És el sem tudjátok képzelni, micsoda borzongató öröm lesz majd látni, ahogy jönnek kifelé a játékosok abban a zöldes füstben. De várom már. :)

És akkor még azt nem is mondtam, hogy micsoda rendes kollégáim vannak... akik még ma, tíz nappal a névnapom után is úgy készültek, hogy felköszöntsenek. :) Az külön megható, hogy egyiküktől francia bulldogos bögrét kaptam, másikuk a prágai útján vett nekem csokit, a harmadik egy könyvet hozott, attól az írónőtől, akiről egyszer beszéltünk, hogy mindketten szeretjük, a negyedik pedig egy óriási tábla oreo-s milkát, mert megjegyezte, hogy az oreo-t ugyan nem, de az oreo-s csokit szeretem. Az ötödik ugyan nem volt volt, de felhívott a nászútjáról, hogy megkérdezze, hogy vagyok. :) És még van egy hatodik is, aki ugyan ma nem volt ott, nem is hívott, de még amikor beteg voltam, küldött nekem diót. (csak mert eszébe jutott, hogy tavaly úgy vettem egy másik kollégától)
És még csak hétfő van. :) Ez egy jó hét lesz. :)

(amúgy meg elfáradtam nagyon, de jól vagyok, ami ugye nem is csoda egy ilyen nap után)

2015. szept. 27.

Nincs valami

Az a valami, amit két részletben olvastatok eddig, ma nem folytatódik. Hagyom még, hadd gondoljátok Ti is végig, aztán majd kiderül, hogy mennyire gondolkodunk hasonlóan, avagy nem. :) Az én fejemben már készen van az egész sztori szőröstől-bőröstől, de ma nincs kedvem már mélyen belemerülni, mert minden ilyen írásakor az egész lelkemet beleadom. Ma meg már ehhez nincs lelkem, na.
Nem történt ma semmi, és lehangolóan hűvös és sötét volt egész nap. Próbálok barátkozni a gondolattal, hogy ezentúl ez most jó sokáig így lesz, de nem nagyon megy. Utálom.. az esőt is, a borult időt is, a szelet is, ezt a tizenpár fokot meg mindennél jobban. Jó, mindegy, nem kívánságműsor, meg majd nézegessem a szép, színes leveleket, és örüljek annak, meg ilyesmi. Minden ilyet tudok én is kívülről. A fénygyújtós-takaróba burkolózós jó tanácsokat is olvastam pár helyen. Meg egy rakás ilyet.
Na és persze azért munkálkodik bennem, hogy mennyire hoztam jó vagy rossz döntést azzal, hogy holnap dolgozni megyek. Jobban vagyok, sokkal jobban, mint múlt héten ilyenkor, de saját bevallásom szerint is csak nyolcvan, maximum nyolcvanöt százalékos vagyok. Mégis úgy érzem, hogy elég volt itthon. Minél tovább betegeskedek, annál rosszabb lesz ez az egész, mert se kedvem, se energiám az egészhez. Titokban azt remélem, hogy majd a munka visszahozza az energiámat is, és ha már energia van, akkor nyilván sokkal több lesz a kedv is bennem mindenhez. Meg majd egycsapásra száz százalékos is lehetek. Vagy legalább kilencvenöt. Az is elég. :) Ha rossz döntést hoztam, azzal mondjuk jól megszívatom saját magamat, de már mindegy. :)

2015. szept. 26.

Valami/II.

Betti kinyomta a telefont, majd tényleg elindult befelé a házban, hogy körülnézzen. Nem sokat változott, mióta utoljára itt járt, bár modernizálták. Az órára nézett, és kicsit görcsbe rándult a gyomra, amikor meglátta, hogy már ennyi az idő. Még annyi mindent akart, mielőtt sor kerül arra, amit halogat már legalább egy éve. Csak Meli tudta, és akkor, játék közben úgy döntött, segíteni fog. Ismerte annyira már a barátnőjét, hogy bármilyen kihívás elé állítja, végig fogja csinálni, majdnem gondolkodás nélkül is akár.
Mire mindezt végiggondolta, már meg is állt a másik autó a ház előtt. Betti gyomra görcsbe rándult, ahogy az ismerős férfit nézte, hogy kiszáll az autóból, és elgondolkodva indul az ajtó felé. Ez az ember húsz éve hozzá tartozik, ismeri minden rezdülését, mégis képesek voltak eljutni ide.
Gábor már be is lépett az ajtón, és a tőle megszokott lendülettel két lépéssel bejárta az alsó szintet.
-Mi ez az egész, Betti? -kérdezte -Azt mondta nekem Meli délelőtt, hogy nagy bajban vagy, és ide kell jönnöm.
Betti leült a kanapéra, és intett a férfinak, hogy üljön mellé. Soha nem érezte még magát ennyire gyávának és bátortalannak, mint ebben a pillanatban. Bármikor szembeszállt bármelyik tárgyalópartnerével, ellenállhatatlannak tartották az érvelését. Most mégis úgy tűnt, hogy nem tűnt megszólalni. Könnybe lábadtak a szemei, mire nyelt egy nagyot, hogy nehogy elsírja magát. Azt ígérte magának, hogy megtesz mindent, amit csak tud, hát meg is fog tenni.
-Tényleg nagy bajban vagyok. -mondta, miközben a szemét egy pillanatra nem vette le a szemét a férfiről. Igyekezett nem elveszni a tekintetében, azokban az igéző barna szemekben, amik bármikor levették a lábáról.
-Mi a baj? Beteg vagy? Vagy a munkáddal kapcsolatos?
-Nem, Gábor. Nagyobb a baj.
A férfi értetlenül, összezavarodva nézett rá, de Betti állta a tekintetét. Hagyta, hogy csak a szemeik beszéljenek, és látta a pillanatot, amikor Gáborhoz eljutott a felismerés. Látta, mert egy pillanatra félrekapta a tekintetét, és észrevétlenül sóhajtott is egyet.
-Tudod, az a baj, hogy a férjem már nem szeret engem. -Gábor sietve igyekezett közbevágni, de Betti felemelte a kezét, jelezve, hogy ne vágjon közbe- Annyira meg akartam felelni mindennek, amit vártak tőlem, hogy közben kiábrándultál belőlem. Tudom, hogy van valakid. Megtaláltam a kis kedves cetliket a zsebedben, nem is tudod letagadni. Igen, hiba volt tőlem, hogy elolvastam, és már én is bánom, mert egy kicsit bele is haltam az összes üzenetbe.
Gábor lehajtotta a fejét, és nem bírt az asszonyra nézni. Annyi tisztesség volt benne, hogy nem tiltakozott, nem próbált hülye kifogásokat találni. Mindketten tudták, hogy hiba lenne.
-Tudod, a múlt héten a lányokkal felelsz vagy mersz-et játszottunk, és én azt válaszoltam, hogy merek. Így aztán ezen a hétvégén megpróbálom a lehetetlent, és szembeszállok azzal a fantom-lánnyal, akiről nem tudom, hogy kicsoda, nem tudom, hogy hogy néz ki, csak azt tudom, hogy az én férjembe szeretett bele. Szeretném visszakapni a férjemet ezen a hétvégén. De szeretném, ha tisztán, és őszintén vágnánk bele. Nem kérem, hogy mondd el, ki ő, és hogy ismerted meg. Azt sem akarom tudni, hogy mióta tart. Azt szeretném csak, hogy mondd ki, megpróbálhatjuk e, és velem maradsz e a hétvégére, vagy most felállsz, és elmész? Nem kell megindokolnod, ha menni akarsz, el kell hogy engedjelek, de ne ámíts.
Betti lélegzetvisszafojtva ült, és várt, hogy most mi lesz. Tudta már egy hete, hogy ez lesz a legnehezebb pillanata a hétvégének. Arra trenírozta magát, hogy ne omoljon össze akkor sem, ha Gábor feláll, és kisétál az ajtón. Percek teltek el, és nem történt semmi. Szinte levegőt sem vettek, csak nézték egymást, kérdőn, tanácstalanul. Betti szíve majdnem kiugrott a helyéről, sosem félt még ennyire semmitől. A férfi pár perc múlva mozdult csak meg. Felállt.. az asszony azt gondolta, mégsem tud erős lenni, mindjárt feláll, és a lábai elé veti magát, bármit megtesz, csak itt ne hagyja. A következő pillanatban Gábor előtte térdelt, fejét az asszony térdeire hajtva azt suttogta:
-Köszönöm.
Bettiből ebben a percben kitört a zokogás. Nem bírta tovább, sírt a megkönnyebbüléstől, és a hálától.
A férje átölelte, olyan gyengédséggel, amit már nagyon régen nem tapasztalt tőle, és simogatta, csókolta, ahol csak érte.
(és itt következne egy olyan szenvedélyes szexjelenet, amit egy ilyen magamfajta bloggerina mégsem tud szavakba önteni, úgyhogy képzeljétek csak el :P)

2015. szept. 25.

Valami/I.

Izgalomtól és egy kis félelemtől borzongva állt meg a ház előtt, és még mindig nem hitte el, hogy tényleg végigcsinálta. Igaz, senki nem hitte, amikor azon a szombat estén a felelsz vagy mersz játékban azt válaszolta, hogy merek. A szája is tátva maradt, amikor Meli kitalálta neki a feladatot. Lett volna visszaút, persze, de hogy nézett volna ki? Mikor mindig arról papol mindenkinek, hogy a problémákkal szembe kell nézni, és meg kell oldani azokat, hogy többé ne legyenek problémák.
Megcsóválta a fejét, mielőtt kiszállt az autóból, és magában azt gondolta, hogy "minek is az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak?" 
Előkereste a kulcsot, ami tegnap érkezett meg hozzá, majd fellépdelt azon a pár lépcsőn, ami az ajtóig vezetett. Nagyot sóhajtott, és már nyitotta is az ajtót. Érezte, hogy ez az a pont, ahonnan már tényleg nincs visszaút. A játék komoly valósággá lett ebben a percben. 
Alig tette le a táskáját az előtérben, és kezdett kíváncsian körülnézni, már meg is csörrent a telefonja. Meli volt. Egy röpke, gonosz pillanatra megfordult a fejében, hogy hagyja csörögni, vagy simán kinyomja, de tudta, hogy hiába.. Meli nem adná fel, és addig csörgetné, amíg le nem merülne. 
-Hallo? 
-Szia, mi újság?
-Mi újság lenne? Épp nyakig vagyok a munkában, nem nagyon van időm csevegni.- felelte Betti magában elfojtva a kaján vigyort
-Miféle munkában?-háborodott fel Meli- Ugye nem mondod komolyan, hogy megfutamodtál? Már megint.. 
-Nem futamodtam meg, egyáltalán. Épp itt állok a ház előterében, és körülnéznék, ha hagynál. 
-Helyes. -fújt egyet Meli- Akkor leteszem. És nem hívlak most akkor egy darabig. De később mindent tudni akarok. MINDENT, érted?
-Persze, értem. Szia, Meli. Lehet, hogy többé szóba sem állok veled, csak hogy tudd. Hogy hozhattál ilyen helyzetbe? Mindegy, ne is válaszolj. Leteszem. 
Betti kinyomta a telefont, majd tényleg elindult befelé a házban, hogy körülnézzen. Nem sokat változott, mióta utoljára itt járt, bár modernizálták. Az órára nézett, és kicsit görcsbe rándult a gyomra, amikor meglátta, hogy már ennyi az idő. Még annyi mindent akart, mielőtt.... 



Na, mielőtt? Kiderüljön, vagy hagyjuk az egészet? :P

2015. szept. 24.

Várunk

"Várunk… Az idő múlik… De mi csak várunk…
A pillanat elmúlik és a múlt része lesz… És mi csak várunk…
Várjuk… hogy elmúljon a hideg… hogy elálljon az eső… hogy véget érjen a fárasztó nap… hogy elteljen a hét… hogy hazamehessünk… hogy elmehessünk… hogy egy jobb helyen legyünk… hogy elmúljon az unalom… hogy elmúljon a bánat… hogy megértsük… hogy elfelejtsük… hogy megbocsássunk… hogy megbocsássanak… hogy kisüssön a nap… hogy eljöjjön az igazi… hogy viszont lássuk Őt… hogy eljöjjön a nagy nap…hogy eljöjjön a nagy lehetőség… hogy erősek legyünk… hogy megmerjük tenni… hogy változzanak a dolgok… Várjuk… hogy elkezdődjön… várjuk… hogy elmúljon…
Csak várunk… Mindannyian mást… És sokszor csak a várakozásnak élünk, amely betölti mindennapjainkat… óráinkat… perceinket… és eközben elfelejtünk a pillanatnak élni… Elfeledkezünk a pillanatról, amely a kezünkben van… amely mindvégig a kezünkben volt… és közben elillan… Várunk… és közben szépen... lassan eltelik az Életünk…"

Napok teltek el, azóta csak munkálkodik bennem az érzés. A várakozás érzése. Nem akartam írni róla, de aztán csak kikívánkozik belőlem. Már csak azért is, hogy majd akkor veletek együtt fogunk várni ezentúl, és azt hiszem, ha elég sokan várjuk ezt a valamit, akkor valóban be is fog következni, és nem múlik el közben az élet sem. Kedd este olyan megrendítő pillanatokban volt részünk, amit nem fogunk egyhamar elfelejteni. Anélkül, hogy nevesíteném, vagy nevén nevezném a dolgot, olyan pillanat volt ez, amit nem is tudunk elképzelni. Egy pillanat alatt végigsuhant rajtunk mindenféle érzés, élmény, benyomás, beszélgetés, és egészen hihetetlennek tűnt, hogy ez most egy olyan pillanat, amikor mindennek vége szakadhat akár úgy is, hogy nincs többé semmi sem. Az azóta eltelt napok ugyan azt mutatják, hogy talán az a pillanat egy kicsit túlzó volt akkor, de ez mindegy is. Sosem tudjuk meg, csak az érzés maradt. Bennem munkálkodik egy jó adag "bűntudatféle" is, amiért talán nem az az ember vagyok/voltam mostanában, akinek kellett volna lennem. Az egyetlen mentségem, hogy sosem vezérelt más, mint a jószándék, és sosem volt más gondolat bennem, mint hogy "talán majd most". Ugye, az a bizonyos várakozás, itt is. De ezek a várakozások csak mulasztották az időt, és segíteni nem segítettek. Lehet, hogy vittek valamit előre is, de visszatekintve azt mondom, hogy nem.
A pillanatban hallottam a férjem hangját, később láttam az arcát, és amit láttam, megint csak sokmindent helyére rakott bennem. Kevesen ismerik őt igazán, és még nekem is tud újat mutatni, azt mondhatom De az a pillanat akkor ott volt a kezemben, és azóta is itt őrzöm. Nem is fogom elengedni, mert most majd ez lesz az, amiből ebben a várakozásban erőt fogunk meríteni. Hogy az ő hangja többé ne remegjen meg, és az arcán ne lássam többé ezt a fájdalmat. Az a pillanat kell, hogy bekövetkezzen majd a várakozás után, ahol a megkönnyebbült és felszabadult mosolyoké lesz a főszerep.
Erre kellene együtt várnunk. Eltart majd egy darabig, de ígérem, hogy akkor, amikor a felszabadult mosoly következik, mindent el fogok mesélni úgy igazából is.

2015. szept. 23.

Egy fotóról

Láttam ma egy fotót. Nem mutathatom meg, mert megsérteném vele másoknak a személyiségi jogait, meg egyáltalán, úgyhogy megpróbálom körülírni. Egy lakodalomban készült, épp táncolnak a képen. Szemmel látható a táncoló fiúkon a gondtalanság (lehet, hogy már szomjasak sem voltak), az, hogy nagyon jól érzik magukat, és nagyon jó nekik ott, abban a társaságban.
Kutattam magamban, hogy tudok e ilyen pillanatot fotózni magunkról? És azt kell mondjam, hogy ez a fajta "elengedés" nem jellemző ránk. Még azokban a pillanatokban is, amikor jól érezzük magunkat, és lazulunk, még akkor sem vagyunk ilyen nagyon igaziból gondtalanok. Vagy nagyon öregesek lettünk, és folyton ott vannak velünk azok a kisebb-nagyobb dolgok, amikért aggódunk, vagy meg kell oldanunk, vagy simán csak ilyenek vagyunk. Hajlok ez utóbbira, mert tinikorunkban sem voltunk ez a féktelenül bulizós, diszkóba járós pár. Igaz, igazi barátaink, kézzelfogható valóságban azért többen voltak. Mostanra a barátainkkal a virtuális valóságban találkozunk csak, aminek mindenféle okai vannak. Lehet, hogy ha ez a barát-dolog másképp alakul, akkor mások lennénk mi is, nem tudom. De lehet, hogy azért alakult így, mert eleve ilyenek vagyunk.
Mindenesetre az a kép egy kis vágyakozást keltett bennem. De jó lenne tudni így bulizni. :)

2015. szept. 22.

Najólvanám

Azt hiszem, mondhatom, hogy ilyen szeptemberünk még nem volt. Nem jó értelemben ugyan, de hát most ez van.
Ma reggelre mind az összes gyerekünk beteg lett, de nem ám egyforma bajuk van. A két nagyobbnak a torka fáj, meg köhög, prüszköl, náthás, a kicsi pedig hány és hasmenése van. :( Mindehhez nekem van egy kis folyadék a mellhártyámban, amire aztán újabb antibiotikumot kaptam, és újabb pár nap betegállományt.
Azt csak félve mondom, hogy hányingerem van.. lehet, hogy az új gyógyszertől.

Majd csak túl leszünk ezen is.

2015. szept. 21.

Az az egy százalék

Először azt gondoltam, hogy ennek, amiről most írni fogok, az lesz a címe, hogy "megfelelés". De aztán végül üresen hagytam a címsort, mert mégsem érzem jónak.
Az az ember vagyok én, aki a békesség kedvéért az esetek kilencvenkilenc százalékában elfogadja a másik álláspontját, és kb. öt perc elteltével még meg is győzi magát, hogy ez tényleg így van jól. Emiatt egy csomó mindent nyomtam már el magamban, amit ugyan nem tekintettem sosem áldozatnak, de attól még így van.
Azért persze, vannak helyzetek, amikor ez nem így van, ugye azokban a maradék egyszázalékokban. Ilyen lesz ez a szombat is. Mert ugyanazon a napon, egy órás eltéréssel két helyen kell lenni. Az egyik fontos esemény valakinek az életében, akit nagyon kedvelek, a másik pedig fontos esemény más szempontból. Egyáltalán nem egy fajsúlyú a kettő, és abszolút értem, hogy rajtam kívül ez senkinek nem fontos. Nekik nincs dilemma, egyértelmű, hogy a másik fontos esemény a fontos, és kész. Én meg most az egyszer azt mondtam, hogy na nem, nekem mindkét helyen ott kell lennem. A fejemben már nagyjából meg is van a megoldás, és akkor is így fogok tenni, ha hülyeségnek tűnik, és ha nem könnyítik meg a dolgomat. Jobban esne, ha úgy lenne, hogy megkönnyítik, az biztos.
A lelkemnek azonban arra van szüksége, hogy az a valaki, aki az elmúlt hetekben többször, többféle módon és formában kimondta, hogy mennyire fontos neki, hogy ott legyek, át is élhesse, hogy ott vagyok. Pont.
(és mégsem az lesz a címe, amit elsőre gondoltam)

2015. szept. 20.

Vesszőparipák

Vannak vesszőparipáim. Az egyik a helyesírás. Elképedve nézem, ahogy tanult, diplomás, vezető beosztásban dolgozó emberek leírják a muszáj szót ly-vel. És ez csak egy a sok ordító hibából, amivel igen sokszor találkozom. Azon meg aztán végképp elképedem, amikor egy újságíró tollából látok ilyesmit. Mert az aztán végképp "alap" lenne nálam, hogy valaki, aki abból él, hogy ír, tisztában legyen a helyesírás szabályaival. És nem, nincsenek szerintem nagy elvárásaim. :)
A másik ilyen az, hogy "Olvass, értelmezd, és csak utána szólalj meg!" Nem azzal van bajom sosem, ha valaki nem ért valamit, és megkérdezi, szó nincs ilyesmiről. De a falra tudok mászni olyankor, mikor pl. a helyi hirdetős csoportban ott van egy kép, oda van írva, hogy "Női kabát M-es 1800 Ft", alatta pedig legalább három olyan hozzászólás, amiben megkérdezik, hogy "Ára?" "Mérete?" Hát bakker, minden oda van írva, de nem lát, csak irkál azonnal feleslegesen. Amikor a sokadik ilyenbe futottam már bele, akkor azért leellenőriztem, hogy hátha telefonról nem látszik, és azért kérdezgetnek. De nem, mert látszik ott is. Szóval simán csak félig figyel oda arra, amit néz. Millió ilyen van, és ezért terjednek el hülyeségek is, mert megosztja egy gombnyomással gond nélkül, hogy "Segítsünk xy-on ezzel és ezzel" Részéről vállveregetés, mert milyen jó fej már, hogy segít. Én meg rákattintok a cikkre, mert azért csak tudjam már, hogy kinek, miért és milyen formában kellene a segítség, hátha.. és akkor olvasom a cikket, ami három évvel ezelőtt íródott. Három év? Na, ezt azért akkor nem álltam meg szó nélkül az illetőnek, aki lazán közölte, hogy ja, azt nem is vette észre.
Azt hiszem, valahogy így is éljük az életünket jórészt. Félfigyelemmel, mert annyira rohanunk már, hogy sosem vagyunk jelen egészen sehol. Mert persze, én is kerültem már olyan helyzetbe, hogy csak testben voltam jelen egy beszélgetésnél, gondolatban egészen máshol jártam, és nagy bajban lettem volna, ha később bármi miatt is szükség lett volna arra, hogy emlékezzek.
És van egy harmadik is (meg még egy csomó apróság, de azt most hagyjuk). Amikor azt hallom valakitől, hogy helye, dupla mássalhangzóval kiejtve, attól egyszerűen kiráz a hideg. Meg még ezen kívül van egy csomó ilyen szó, amit sokan úgy ejtenek, hogy megduplázzák a mássalhangzót, én meg elborzadva hallgatom, hogy vajon hogy jött ez neki, hogy így mondja? És ha így mondja, akkor így is írja, mert az még rosszabb... mert vajon ez esetben a helye hogy nézhet ki: hellye vagy helyje? Mindegyik szörnyű. :D

Jó, hát tudom, sose legyenek nagyobb problémáim. :D Mondjuk ha nyertem volna a lottón, egészen másról szólt volna a bejegyzés. De nem történt most sem csoda, úgyhogy ezzel kellett beérnetek.  :P

2015. szept. 19.

Összefonódások

Valamelyik nap, amikor kiderült, hogy Patrik új matektanára az én volt osztálytársam, akkor gondolkodtam el rajta, hogy mennyiféle összefonódás is volt már eddig az életükben. Persze, így van ez akkor, amikor ugyanabban a városban élünk gyakorlatilag születésünk óta mindannyian.
Így fordulhatott elő, hogy:
-Patrik a dadus nénije ugyanaz volt, aki a húgomé is
-Erik óvó nénije ugyanaz volt, aki a húgomé is
-Roland óvó nénije ugyanaz volt, aki az enyém is
-Roland óvó nénijének a lánya Patrik osztálytársa volt
-Roland dadus nénijének a fia Patrik csoport társa volt az oviban
-Patrik matek tanára ugyanaz volt, aki az enyém is
-Erik osztályfőnöke a sógorom csoporttársa volt az oviban
-Erik matek tanára tanított engem is, és a sógoromat is
-Roland magyar tanárának a lánya Patrik osztálytársa volt

És még egy csomó ilyen apróság előfordul, mert olyan is van, hogy egy család két gyereke közül az egyik Patriknak volt osztálytársa, a másik Rolandé. :) Érdekes érzés ugyanazokkal a szülőkkel két különböző közegben is együtt lenni. :) De pl. Roland annak idején olyan két szülésznőnél született, akik közül az egyik Patrik születésénél segített, a másik pedig Eriknél. :) Na persze, ez előfordulhat olyankor, amikor ugyanabban a kórházban születnek mindannyian.
Na de most, Patrik új matektanára kapcsán kicsit zavarba is jöttem. Mert hülyén fogom érezni magam majd amikor esetleg összetalálkozunk először, mint szülő-tanár. :D Még akkor is, ha várhatóan nem lesz egymással konfliktusunk. Már csak azért is, mert hiába nonszensz ekkora gyerekekkel, mégsem érzem én még magam annyi idősnek, hogy középiskolás gyerekeket tanítsak matekból. Az olyan.. izé... :D :D

Egyébként meg.. csak a teljesség kedvéért (de ez már más téma) tegnapra Balázs is beteg lett, mára Eriknek is rettenetesen fáj a torka. (mert mindenki csicska, ez is azért van :D) Remélem azért Patrik és Roland most már megússzák.

2015. szept. 18.

A fiúkról

Ahogy telnek a napok, úgy csodálkozom rá egyre többször, hogy tényleg milyen sokat is változtak a fiúk. Patrikot lassan nem is tudom már jellemezni, de egyszerre idegesítően "okos", és halálian humoros. Határozott, és férfias, és ez mindenben megnyilvánul. Ma lett kész az új szemüvege, amit ugyan együtt választottunk ki, de gyakorlatilag nem nagyon volt már beleszólásom. Annyi engedményt tett azért, hogy amitől nagyon visszariadtam, azt nem választotta. De egyébként közölte, hogy neki kell, hogy tetsszen, senki más nem érdekli. Amúgy jó lett, van hozzá napszemüveg-előtét is, amivel az idei nyár nagy gondja is megoldódott (legalábbis remélhetőleg a következő nyáron is jó szolgálatot tesz majd). Ha esetleg lesz róla fotó, majd megmutatom.
Erik is olyan kis érdekes lett. Látom, ahogy őrlődik azon, legyen e még mindig kis idétlen kamaszka, vagy komolyan veheti már a dolgokat annyira, amennyire lehet. Ez utóbbi felé hajlik, mert lehet vele komoly dolgokról beszélgetni, igaz, ha megunja, átmegy flegmába, és közli, hogy "mindenki csicska", és különben is minden hülyeség. :) Azért gondolkodik már, hogy hova is menjen majd továbbtanulni, de egy csepp önbizalma sincs. (majd erre gyúrunk még)
Roli pedig mintha elkezdett volna kiskirályfiból herceggé változni. Meg is van ehhez mindene, mert egy igazi kis szépfiú (én meg elfogult vagyok), és minden reggel belövi a haját, és megnézegeti magát a tükörben, mi áll jól neki, és mi nem. Ugyan még előfordul, hogy kicsit szét van esve, de egyre többször jut eszébe valamit megoldani egyedül. Vannak még szerencsére kisfiús vonásai bőven, és szokott sírni is, ha bánata van, de egyre ritkább ez. Előkerültek a dühkitörések a bátyjai felé, és nem hagyja magát bántani tőlük. Felveszi a kesztyűt, és szájkaratéban is pont olyan jó, mint bármelyik, de nem átall akár közelharcba bonyolódni sem.
Izgalmas és érdekes dolog az anyukájuknak lenni továbbra is. Bár néha félelmetes. :)

2015. szept. 17.

Uncsi

Annyira unalmas ez így, hogy ha elég hosszú hajam lenne, ma többször is befontam volna, az biztos. Ahhoz nem vagyok elég jól, hogy bármit is csináljak, de ez a semmittevés meg kiakaszt. Tudom, én vagyok a hülye, mert most kéne kihasználnom, hogy kipihenhetem magam, de hát ha egyszer idegesítő. Én akkor akarok pihenni, amikor nekem esik jól, nem pedig akkor, amikor muszáj. De csak mert nekem ugye soha, semmi nem elég jó.:)
Az sem feltétlenül "pálya", hogy itt üljek a számítógép előtt, és esetleg megcsináljam, amiket mostanáig nem sikerült, vagy csak olvasgassak, mert megtehetem, mert maximum egy órát bírom itt,és megfájdul a nyakam. Aztán meg a nyakfájástól egyenes út vezet a fejfájásig. De már megint csak panaszkodom. :D
A fiúk amúgy irigykednek rám, és szívesen cserélnének velem, mert ők aztán szívesen tennék itthon a semmit. :)Azt hiszem, Balázs is cserélne most velem, mert tüdőgyulladás ide, vagy oda, ő ezzel a rettenetes allergiával sokkal jobban szenved, mint én. És ha lehetne ilyet, cserélnék is vele, legalább pár napra, amíg kialussza magát, vagy eszik végre egy jóízűt. :)

Holnap még azért örüljetek a melegnek, hátha ez már az utolsó ilyen nap lesz.

2015. szept. 16.

Döbbenet

Na még ezt ma elmesélem, és aztán remélhetőleg hónapokig egy szót sem fogok írni az egészségi állapotomról, mert minden a legnagyobb rendben lesz.
Elmentem ma reggel a háziorvosomhoz, ahogy azt már tegnap estefelé eldöntöttem. Nem is lettem jobban reggelre, úgyhogy nem is ingatott meg semmi az elhatározásomban. Meg voltam róla győződve, hogy annyi lesz az egész, hogy elmondom, mi a panaszom, meghallgat, megnézi a torkomat, kapok valami csodaszert, és kezemben a papírral, miszerint hétfőn keresőképes vagyok, már mehetek is. Nos.. megkérdezte, mi a panaszom, aztán megnézte a torkomat, aztán meghallgatta a hátamat. Már gyanús volt, amikor többször is ugyanoda visszakerült az a bigyó, és újra és újra kellett levegőt vennem.
A döbbenettől szóhoz sem jutottam, amikor közölte velem, hogy ez bizony máris lent van a tüdőmön. Egy tollvonással áthúzta az előzőleg gondolt antibiotikumot, és másikat írt. Meg még fájdalomcsillapítót, meg calcimuscot, meg köptetőt. És még mielőtt bármi másban ringathattam volna magam, már mondta is, hogy ez nem ilyen három napos dolog, és nemhogy hétfőre nem ír ki dolgozni, de majd kedden még menjek csak vissza, és mutassam csak meg magam, mert ez bizony nem játék.
Még beszéltünk Balázs allergiájáról, de sajnos semmi újat nem tudott mondani, kivéve a sós vizes orrmosást, ami állítólag jó lenne, de nem mindenki bírja. És aki öklendezős, az amúgy se álljon neki. És nem mindegy, hogy mennyire sós a víz, mert inkább sós legyen, mint nem, mert ha nem elég sós, akkor csak rosszabbat csinál vele, mert minden pollent, ami odabent van, csak még mélyebbre szippantana be. Szóval jó módszer lenne, de nincs rá pontos adagolási útmutató, úgyhogy csak nagyon elszántaknak (és fakíroknak) ajánlott. Minden másra majd télen térjünk vissza megint.
Amikor kijöttem a rendelőből, még mindig idióta döbbenet volt bennem. Egyszerűen el sem akartam hinni. Mert azt gondoltam, hogy most milyen kis ügyes vagyok, még alig két napja jelentkeztek csak a tüneteim, és én máris megyek az orvoshoz, és majd milyen jól megelőzök minden szövődményt. Erre ott találtam magam a szövődmény kellős közepén. Nem voltam erre felkészülve. De már mindegy, kénytelen vagyok belenyugodni, hogy most akkor pihenésre vagyok ítélve. Ez utóbbi mondjuk nem esik nehezemre, mert a chemotoxos légy sokkal üdébb nálam. Egy kis mosogatás is lefáraszt. Na de majd lesz ez még másképp is. Az tuti, hogy mához egy hétre már dolgozni is fogok. :)

2015. szept. 15.

Szebb szín

Szóval, tegnap ott hagytam abba, hogy ma majd biztosan szebb színben fogom látni a világot. Nos.. hogy mennyivel szebb, azt nem tudnám megmondani, de hogy egészen más, az biztos. Mert ugyan jobban nem vagyok, de eldöntöttem, hogy rosszabbul sem leszek, és ezért mindent el fogok követni. Például kezdem rögtön azzal, hogy holnap reggel elmegyek a háziorvosomhoz, és kérek tőle valamit, ami elég hatékony lesz, és gyorsan helyretesz. Azzal folytatom, hogy nem is megyek már dolgozni a héten. Egyrészt a kollégáim védelmében, hogy ne fertőzzem már meg őket (ma is minden egyes orrfújás után fertőtlenítettem a kezem, hogy legalább arról ne terjesszem már), másrészt a magam védelmében, hogy ne legyek már betegebb annál, ami muszáj. Megbeszéltem mindenkivel, akivel kellett, pont így gondolják ők is. Főleg, mert jövő hétre fittnek kell lenni, és topon lenni, mert a sok láblógatós és talán túlontúl nyugodt hét után következik egy pár hetes erőltetett menet. Bírni kell. Ahhoz pedig egészségesnek kell lenni, amennyire csak lehet. :)

Igyekszem ehhez tartani magam

Amúgy Erik első nulladik órára menése egészen zökkenőmentesen lezajlott. Gondolatban az ébredés utáni első percben vállon veregettem magam, amiért már tegnap este megcsináltam a szendvicseket, amiket magával vitt. Ő is jól vette, és még azt is elfelejtette reggel, hogy tegnap eset még azért könyörgött, hogy kérjem el tanulás-támogatás óráról. :) Így aztán ott maradt (és túlélte). :D


2015. szept. 14.

Belebetegedtem

A hétfőbe is, meg a munkakezdésbe is. Mire vége lett a napnak, már igen ramatyul éreztem magam, úgyhogy tulajdonképpen a munkába is. Nem fáj a torkom, "csak" az orrom dugult el, és fújom rendületlenül, meg tüsszögök, meg ilyesmi. Ráfoghatnám, hogy allergiás lettem, de szerintem ez nem az. Vagy nem tudom. Nem kellemes, az biztos.
Ráadásul a jobb térdem egyik fele napok óta "ég". Nem fáj, meg semmi, csak ég, és nagyon idegesítő.

Most még nem is akarok arra gondolni, hogy Erik holnap nulladik órára megy. Nulladik órában lesz a tesi. Biztos fergeteges élmény lesz hat ötventől egy tesióra. Aki kitalálta....

Holnap biztos szebb színben látom majd a világot. :)

2015. szept. 13.

Hát izé

Az elég gáz, hogy éppen ma, amikor visszatérőben van végre már a jó idő érzem magam úgy, mint akin pillanatokon belül kitör majd valami orbitális betegség. Ehhez még azért vegyük hozzá, hogy duplán gáz, hogy holnap dolgozni kell már menni, nincs idő betegeskedni. Mindenesetre elég ócskán érzem magam, az orromban ott van az a nátha előtti érzés, meg a szájpadlásomon is érzem ugyanezt. Néha fáj a nyelés, de az még nem vészes. Néha lever a víz, majd aztán egy perccel később már ráz a hideg.Fáj a bőröm is, meg itt-ott az izületeim is beköszönnek, csak hogy tudjam, vannak azért..  Hogy ebből mi lesz, azt nem tudom.. semmi kedvem semmi nyavalyához.
És neeeem, még véletlenül sem nevezhető munkaundoritisznek, mert ugyan sok kedvem nincs dolgozni menni, de betegnek lenni sokkal rosszabb a munkánál.

2015. szept. 12.

Esti tűnődés

Azon tűnődtem el ma este, amit az épp aktuális könyvemben olvastam. Tök banális sztori, és ezen belül is sztori a sztoriban, hogy New Yorkból Edingburgh-ba költöznek a főhősék. Na és ezt így végiggondoltam, hogy mennyire nem egyszerű ezt nekünk magyarként megtenni. Leszögezem, hogy a dolognak semmi köze a megélhetési, vagy akármilyen bevándorláshoz. Vegyük példaként, hogy pl. cégen belül áthelyeznének. Engem történetesen áthelyezhetnének Ausztriába, mert miért is ne? Hát.. meg lennék lőve rendesen, mert németül alig pár szót értek meg (és azt is leginkább a strandokon, meg Thomas Doll nyilatkozataiból szedtem össze), beszélni meg aztán.. még a danke, meg a gut csak menne, de ezen kívül nem sok más.
Na és ugye milyen egyszerű azoknak a népeknek, akik angolul beszélnek. Mert tökmindegy hol lakik, megértik mit akar, legfeljebb fura akcentussal mondják majd a választ. De még ha akcentusilag vannak is nehézségek, azért olyan helyzetbe biztosan nem kerül senki, hogy ne tudjon egy kiló kenyeret venni.
Ezzel kapcsolatban is megreformálnám a magyar oktatási rendszert. A sok bugyuta felesleges információ helyett taníthatnának nyelvet rendesen. Mondjuk úgy, hogy legalább angolul mindenki elboldoguljon minden helyzetben már tizenéves korában is. De jó messze vagyunk ettől is.
A mi generációnkról nem is beszélve....

2015. szept. 11.

Lógtam

Gondolhatnám most, péntek este, hogy sikeresen elvesztegettem öt napot is, mert ahelyett, hogy csillogó fényesre lenne sikálva a lakás, és olyan rend lenne, hogy aki csak erre jár, mindenki őrülten rohanna haza, hogy legalább fele ilyen legyen nála is, éppenséggel nem nagyon csináltam semmit. Na jó, a konyhaszekrény tetejét lesikáltam, mert onnan már rám kiabáltak még a pókok is, hogy unják már azt a rengeteg hálót, amit odaszőttek, legyek szíves.. Meg az elszívó tetejét is lemostam, meg a mikro tetejét is. Meg ugye napokig csak mostam a matracokat-lepedőket-ágyneműket, stb. Úgyhogy éppenséggel van igazolásom is.. de ha nem lenne, hát az is mindegy. Az elmúlt öt napban kb. kétszáz szintet léptem a pixwords-ben, legalább ötször aludtam el napközben a tévén, meg ilyenek. :D
Most épp nem érzem azt, hogy holnap és holnapután pánikba esve fogom majd bepótolni a "lemaradást", bár hiányérzetem biztos lesz. :)
Majd akkor ránézek erre a két képre, és rendben is lesz minden.



2015. szept. 10.

Kár

Nagy kár, hogy nem április van. Mert akkor most már nem korábban kezdene sötétedni, hanem épp ellenkezőleg... tovább lenne világos. És ez a mai idő nem is számítana akkor annyira rossznak, legfeljebb csak az eső miatt. Na és persze ha most lenne április, akkor már mindjárt jönne a nyár.
Így meg még mennyit kell várni rá.. nem akarom elfogadni sehogy sem. Nyilván külön az ilyenek miatt, mint én lesz majd még jövő héten némi nyárféle (feltéve, hogy tényleg így lesz), és minden percét élvezni is fogom, ami majd jut belőle.
De nem lehetne azt, hogy egész évben minden nap huszonnyolc fok körül van minimum? Egyefene.. még a kánikulát is beáldozom érte, ha nem lesz tél.

2015. szept. 9.

Én idő

Mostanában olyan sok helyen bukkant fel különböző formákban ez a mostanság oly divatos kifejezés, hogy persze nekem is el kellett gondolkodnom rajta. Már rögtön magán a fogalmon is kellett azért gondolkodnom, mert nem is tudom, létezett e nálam valaha is olyan, hogy csak én voltam jelen önmagamban. Ez már rögtön meg is bukott, mert igazából sosincs csend a fejemben sem, meg a lelkemben sem, így aztán sosem vagyok egyedül igazán. Mindig az van velem a leginkább, aki valamiért a legjobban foglalkoztat. Szóval, ilyenformán kizárt, hogy nekem van ilyenem.
De azért, ha túljutok ezen, és elfogadom, hogy hát na, egyszerűen csak ilyen vagyok, és én így vagyok én, akkor keresgélem azt a napomban, amikor csak magammal foglalkozom. És van ilyen, jelentem. Mert este, a fürdőkádban olvasás az csak és kizárólag az én időm. Akkor általában nem jön senki már semmivel (ez mostanában néha megbukik, mert előfordul, hogy ilyenkor jut eszükbe valami halaszthatatlanul fontos), és csak én vagyok, meg az éppen aktuális könyvem, és a meleg víz. Nincs semmi különleges szertartás, nincs gyertya, meg pohár bor, meg illóolaj, vagy füstölő, csak tök egyszerűen fekszem a kádban, és olvasok. Néha úgy belemerülve a könyvbe, hogy csak azt veszem észre, hogy kihűlt a víz. Na, olyankor még engedélyezek magamnak két oldalt, aztán kiszállok, és rémülten pislogok ki a konyhába az órára, hogy "Te jó ég, már megint elmúlt tizenegy, mi lesz itt reggel?"
Szóval, ha a szigorú szabályoknak meg akarok felelni, akkor tessék, ez a napi fél-egy-másfél óra az én énidőm. Az, hogy ez épp mire elég, függ egy csomó mindentől. És igazából, azt hiszem, ez a csomó minden más az, ami leginkább befolyásol, nem az, hogy mennyi jutott aznapra az én időmből. :)
De persze, mivel nem vagyunk egyformák, gondolom ez sem mindenkinél működik ugyanúgy.

2015. szept. 8.

Nem panaszképp

Nem frusztrálok senkit semmivel sem, elég, ha megteszem ezt magamban, amikor eszembe jut, hogy már eltelt két nap a szabim öt napjából, és tulajdonképpen még semmi mást nem csináltam, minthogy mostam az ágyneműt minden nap, meg fertőtlenítettem mindenfélét minden nap. Ami jó, hát nem éppen a semmi kategória, csak mégsem az, amit szerettem volna. De mindegy is. Ettől még a listám nem csökkent le,és ha csak rágondolok a hosszára, sikítani tudnék. Holnap újra kell szerkesztenem magamban, csak hogy megkíméljek mindenkit a hisztisségemtől.
Azzal sem akarnék senkit terhelni, hogy továbbra sem találok semmi szerethetőt az őszben, mert cseppet sem ért kellemes élményként, amikor először kezdtem el napközben fázni. Még szerencse, hogy jövő hétre ígérnek huszonkilenc fokot is, kicsit majd még jó lesz. :)
Azt azért elmesélem, hogy ma kb. négy hetes kihagyás után voltam újra masszíroztatni (valahogy sosem volt jó valamelyikünknek), és hát most jobban fáj, mint előtte. Azzal vigasztalom magam, hogy szokták azt mondani, hogy "az a jó, ha fáj".
Ja, hát és azért jó is volt ma.. sütöttem végre azt a bizonyos fátyol-sütit, ami már olyan sokszor jött velem szembe itt-ott. Kakaós-eperlekváros változat készült, és nagyon finom lett. :)

2015. szept. 7.

Lesz itt rend

És lesz itt tisztaság. A fiaim jóvoltából, természetesen. Mert először péntek este Roli jóvoltából négykézláb mostam fel a szobájukban, ami tejben (jobban mondva tejben úszó gabonaizében) úszott, aztán lemostam az asztalt, a széket, kimostam a székpárna huzatját. Majd ezt az egészet megismételtem még egyszer, mert ragadt még egy kicsit.
Majd aztán szombaton ágyneműt húztam Erik jóvoltából, tokkal-vonóval, ahogy kell. Meg wc-t takarítottam, alul-felül, domestosban áztatva, hogy biztos pusztuljon minden, aminek kell. Aztán még a kilincseket is jól lefertőtlenítettem.
Tegnap csak a mosást fejeztem be, legalábbis akkor azt hittem. Ma hajnali háromnegyed négykor újra a wc előtt találtam magam, ahogy épp hányást takarítok. Nem sok híja volt, hogy nem kell magam után is.. de az évek során szerzett rutinomnak köszönhetően megúsztam (szerintem többször takarítottam én ilyesmit, mert öreganyám egész életében). Aztán újfent ágyneműt is mostam, valószínűleg nem voltam elég alapos, mert ma a matracvédőt is kellett, és a matracot is. Hiába, így jár aki félmunkát végez. És akkor ma még bevettem a domestosban ázó dolgok közé a wc ajtót is, mert annak is csak a kilincse volt szombaton.
Holnap igyekszem magamtól szorgalmasabb lenni, és inkább annak nekiállni, amihez nekem van kedvem, mert ez így cseppet sem buli.
Erik egyébként az első iskolai héten sikeresen benyalta a hányós-hasmenős vírust.. elvileg csütörtökön mehet iskolába. Gyakorlatilag remélem, hogy úgy lesz, és mindenki más megússza.

2015. szept. 6.

Ma voltam legmenőbb is

A szokásos mindennapi teendők (főzés, mosás, stb.) mellé ma be kellett iktatnom egy hajfestést, mert ordenáré módon látszott már megint az összes ősz hajam. Közben megbeszéltem magammal, hogy amíg az első festés hatóidejére várok, addig elpakolom a ruhákat, amik időközben mind megszáradtak. Legalább erre jó volt ez a mai szél. Aztán a második kör utánra azt terveztem, hogy bekötöm a maradék tankönyvet is, ami hét közben nem volt itthon. Végül úgy alakult, hogy a második kör után inkább játszottam a telefonomon a pixwords-szel, aztán meg még pékségbe kellett menni, így csak késő este került sor a tankönyvekre. Viszonylag gyorsan végeztem vele (mit tesz az egy évtizedes rutin :D), aztán még megkérdeztem, kinek milyen füzetre kell még borítót tenni.
Erik két nagyalakú füzetet hozott, és megkérdezte, van rá valami menő borító? Erik az, aki annyira érdekes viszonyban van az iskolával, hogy pl. tegnap éjjel már arra ébredt Balázs, hogy hány, majd ezt még megismételte reggel egyszer-kétszer, végül nyom nélkül elmúlt. Így aztán megpróbálok mindent, hogy egy kicsit legalább kedvet csináljak hozzá, vagy azt érezze, hogy vannak az iskolával kapcsolatban jó dolgok is. Így lett neki barcelonás tolltartója, és barcelonás sportzsákja, valamint barca-s vignetták is. Füzetborítót azt nem kaptunk, pedig amikor első nap úgy jött haza, hogy "Hú, anya, egész nap a táskámban kuporgattam a tesicuccomat, nehogy baja legyen", akkor azért magamban hálaimát rebegtem mindazoknak, akiknek először eszébe jutottak a focicsapatos iskolaszerek. Mert így még soha, semmire nem vigyázott, mint most erre. Na de ez a menő füzet egy pár percre feladta nekem a leckét, mert ugyan vettem én A4-es füzetre is borítót, de sem a lovas verziót, sem a snowboardozó fazont nem tudtam kikiáltani menőnek. Akkor eszembe jutott a képes sport, amiből a héten azért vettem kettőt, mert Magyarországos szilikon karkötő volt benne (Patrik azért már kinőtt az ilyesmiből). Emlékeztem rá, hogy válogatott poszter is volt benne, ami még azóta nem köszönt rám a falról, így sejtettem, hogy ott lapul valahol. Meg is lett, de túl nagy volt. De innen már nem volt megállás, és kerestem a szekrényük mélyén megfelelő méretűt. Találtam is egy Barcelona és Fradi posztert. Tökéletes. Erik mindebből semmit nem látott, mert épp a telefonjával együtt elvonult a lakás legkisebb helyiségébe. Mire kijött, készen voltak a füzetek. A barcásra Barcelona vignettával, a Fradisra fradissal (az még tavalyról maradt, amikor szereztünk belőle be tartalékot is).
Kijött, és megkérdeztem tőle, nézze meg, jók lesznek e a füzetei. Hát azt az örömöt, amikor meglátta. "Hú, anya, Te vagy a legmenőbb"- közölte fülig érő vigyorral. Még egy kis alakú füzetre kellett borítót gyártanunk, arra hozott egy Suarez posztert (a falról szedte le :D), és .. a hab a tortán, hogy még Suarezes vignetta is van abban a Barcelona-s csomagban. Így aztán most örül, és azt mondja, méltóképpen fog bánni a füzeteivel. :) Így legyen.
Majd aztán ezt a vonalat még valahogy továbbgondolom, hátha megtaláltam a kulcsot hozzá. Igaz.. van egy "fogadásunk" is. Nyáron nagy lazán közölte, hogy majd csak lessük, hogy ő bezzeg ötös lesz fizikából. És ha ötös lesz, akkor vegyünk neki egy iphone6-ot. Nagy magabiztosan kezet ráztam vele, merthogy a fizika nálunk eddig még senkinek nem ment túl jól. Hármas környéke, maximum, nemhogy ötös. De aztán a napokban eszembe jutott, hogy eddig egyszer volt úgy, hogy "valamiért" tanult. Akkor egy bicikli volt a tét cserébe a matek ötösért. Megszerezte. Szóval.. lehet, hogy el kell kezdenem spórolni? De ott egye meg a fene, ha működik, még ezt is megéri.

2015. szept. 5.

Nem is tudok sakkozni

Majd csak a végén fog kiderülni, hogy miért ezt a címet adtam. Addigra lesz értelme is, meg találó is lesz biztosan. Azt már tudom, mit fogok a végén írni. Az meg menet közben fog csak kiderülni, hogy mennyi is lesz ebben a posztban..
Kezdeném az elején, ha meg tudnám ragadni, hogy pontosan hol kezdődött, de ezt nem tudom megmondani. Csak úgy elindult valamikor, és vitt magával. Biztosan feltűnt itt is mindenkinek, hogy olyan "lelketlen" lett minden, amit írok, azokat kivéve, amik a gyerekekről szólnak. Üres is minden. Mostanra. Vad viharok is vannak néha, és tudnék sírni, tombolni és sikoltozni, de azt gondolom, minek? Nem tudok segítséget kérni, mert nem nagyon tudom megmondani, miben is kell nekem segíteni. Valahogy az elmúlt évben, vagy talán az elmúlt kettőben egyre csak erősödik bennem, hogy egy senki vagyok. Nem vagyok már rég nélkülözhetetlen és fontos, nem feltétlenül van rám szükség. A gyerekek egyre csak nőnek, és ahogy az idő telik, egyre inkább távolodnak, és más utakat, beszélgetőpartnereket keresnek maguknak. Tudom, normális ez. Csak szar ezt megélni. Az sem könnyű, hogy folyamatosan változnom kellett, és folyton csak adtam le mindenből, mert mindig, mindenki azt mondta csak, hogy "ne vállalj ennyit", mert sok lesz. És én hallgattam a többségre, és lemondtam szinte mindenről, ami örömet okozott addig. A blog maradt egyedül, de itt is van egy csomó dolog, amivel kapcsolatban saját magamat letiltottam, és megtiltottam magamnak, hogy írjak róla. Átmentem robot-üzemmódba, aki felkel-dolgozik-hazajön-bevásárol-főz-elpakol-lefekszik. Közben csak a feladatok, amik a tűzoltást szolgálják, és az örökös harc az idővel. Megszűntek a félórás-órás telefonbeszélgetések, mert nincs rá idő. Megszűntek a kutyasétáltatós órák, mert szintén nincs rá idő (meg mert Freddy-vel nem lehet bírni az utcán). Nem olvasok női portálokat, nem megyek nézelődni a plázába, és nem csinálok semmi mást, csak és kizárólag azt, ami a feladatom. Dolgozni, és ellátni a családot. Slusszpassz.
Azt sem tudom, mikor szembesültem ezzel először, de mostanában kezdtem átmenni "sárkány-üzemmódba", aki csak odamorog valamit mindenre, vagy épp csípőből visszavág valamivel. Épp abban a fázisban tartok, amikor azt gondolom, hogy "nem kellek nektek semmire, akkor nem is kaptok semmit". De persze szenvedek magamban piszkosul, mert pont azokat taszítom el magamtól, akikre a legnagyobb szükségem lenne.
Próbálnám megállítani és visszafordítani legalább a folyamatot, de túl messzire ment ez ahhoz, hogy csak úgy meg tudjam tenni. Van bennem egy jó adag dac, egy jó adag önutálat, és még több vád. Mindenkire haragszom, de leginkább magamra. Nem tűröm a bírálatot, mégis az első bíráló megjegyzés után azonnal magamba zuhanok. De már nem sírok. Az új Dius fogja magát, és "kard ki kard!" felkiáltással a magába zuhanás után azonnal visszatámad. Általában övön alul, és keményen. Szemét módon.
Ördögi körbe kerültem, mert miközben minden porcikám, és a lelkem összes rezdülése arra vágyik, hogy szeressék, és éreztessék azt is, hogy fontos vagyok, minden mozdulatom, mimikám és mondatom egészen másról árulkodik.
És azt hiszem, végül mégiscsak igaza lett az apámnak, aki már több, mint húsz éve megmondta, hogy "végül majd Te is olyan leszel, mint azok, akik miatt elmegyek".
Nos, amikor ezzel szembesültem, akkor mégis tudtam egy pillanatra sakkozni. Olyan mattot adtam saját magamnak, hogy majdnem csak a "fal adta a másikat".

2015. szept. 4.

Nincs kedvem

Mert elfáradtam a héten ebben a sulikezdős mókában.
Mert megviselte a lelkemet ez a rengeteg szenny, amivel ma sikerült szembetalálnom magam ahányszor csak megnéztem valamit az interneten.
Mert Balázs egy komoly témával állt elő, amiben nem (feltétlenül) értünk egyet.
Mert "csak" döntetlen lett a magyar-román meccs, pedig olyan nagyon drukkoltam én is.. (meg még rajtam kívül a fél ország)
Mert holnapra esőt mondanak, én meg ma nem mostam, mert reggel úgy be volt borulva, utána meg már későn értem haza, és nem indítottam el a mosógépet.
Meg mert csak. :)

2015. szept. 3.

Szabi



Akkor most majd úgy fekszem le, hogy holnap már nem kell mennem dolgozni. Meg aztán még utána jó pár napig. Éppen jókor. Ki kell kapcsolnom egy kicsit az agyamat, ki kell kapcsolódnom az ottani hangulatból. Remélem elég lesz rá az az idő, ami most jut. :)

2015. szept. 2.

Ha lehetne..

Ha tehetném, visszapörgetném az időt. Pont odáig, hogy épp most kezdődjön a július. És még csak számolnánk vissza a napokat a nyaralásig, és újra visszajönne az az izgalmas várakozás-érzés, ami megelőzte azokat a napokat.
A nyaralás idejét is visszapörgetném. Újra elindulnék, és újra végigcsinálnék mindent, ahogy volt, meg még akár mást is. Kicsit többet ücsörögnék a teraszon, mint amennyi összejött igazából, de még az sem lenne baj, ha mégsem így lenne.
Jelen pillanatban mindennél jobban vágyom a nyugalomra, a rohanás-mentes időkre, meg mindenre, amit jelentett az a kicsit több, mint két hét. És még mindig habozás nélkül cserélnék lakhelyet is, ha tehetném.
Az igazság az, hogy elég kemény hetek állnak mögöttem, már legalábbis agyban nagyon kemények voltak, és kellene egy kis szusszanás. Épp ezért úgy van betervezve, hogy jövő héten szabira jövünk. Mázlink van, mert mindketten. Ha tehetném, mennék is Balatonboglárra azonnal, amint nem kell menni dolgozni. És megnézném milyen is ilyenkor szeptember elején a Balaton-part.

2015. szept. 1.

Nem lesz sétagalopp

Nem is tudom mit mondjak. A legvadabb rémálmaim válnak valóra az iskolával kapcsolatban. Össze vagyok zavarodva, és nem értem, hogy azok, akiknek ott az oktatási hivatalban (nem is tudom hogy hívják már őket dühömben) azzal kéne leginkább foglalkozni, hogy ez a sok gyerek, aki ma megkezdte a tanévet,jól érezze magát az iskolában, és szeressen tanulni is,  hova tették az eszüket. Vagy nem is tudom, van e nekik egyáltalán.. (már bocsánat) Kitalálták a sok okosságot, hoztak rá rendeletet, törvényt, akármit.. de nincs senki aki azt mondja, hogy "állj!"?
Patrik minden idők legdurvább órarendjével állított ma haza. Jobban mondva küldte el nekem üzenetben már délelőtt. Nem is tudtam hirtelen, hogy jól látok e, mert én még ilyet nem láttam.



Igen, ilyen csúnyán ír. :D De ez lényegtelen ezügyben. Most még azt sem látom, hogy egyáltalán hogy fogja ezt majd bírni? Embertelennek tűnik a heti négy nulladik óra, ami azt jelenti, hogy már hét órakor a tanítási órán fog ülni az iskolában. És még embertelenebbnek tűnik, hogy lesz olyan nap is, amikor hétkor már ott lesz, négykor meg még ott lesz. Novemberben sötét lesz amikor megy is, meg amikor jön is. És még csak nem is kell messzire mennie, mert a busz mindössze tíz perc.
Komolyan azt hiszik, hogy szükség van erre? Várom a pillanatot mindig, amikor szükség lesz végre arra, hogy mit tudok a héliumról. Vagy Németország kőolaj-iparáról. Még az a pillanat sem jött el, amikor a kör sugarát kell kiszámolnom. Felesleges információk tömkelegével tömik a fejüket, és mellette elvárják, hogy mindezekből a létező legmagasabb színvonalon feleljenek, írjanak dolgozatot, majd aztán érettségizzenek, hogy legyen elég pontjuk a felvételihez.
Szerintem meg éppen most nem erre lenne szükségük. Arra inkább, hogy iskola után még legyen lehetősége a haverjaival elmenni kibeszélni a szülőket, a tanárokat, csajozni, vagy bármi. Mert ezeket a dolgokat is MOST kéne megtapasztalni. De nem lesz erre lehetőség, mert csak a túlélés a cél. :(
Szomorú vagyok, dühös, és kiábrándult. És nyári szünetet is akarok.
A többiekről meg nem is tudok még nyilatkozni. Az biztos, hogy Eriknek is lesz nulladik órája.