Hogy miért?

 Évről évre megkérdezik tőlünk, hogy "már megint Balatonra mentek nyaralni?" Amikor azt válaszolom, hogy igen, és már alig várjuk, akkor van, aki csodálkozik, hogy hogyhogy nem unjuk? 

Nem olyan régen mondtam el valakinek, hogy nem, nem unjuk, és azért oda, mert ott nekünk jó. A nyári szabadság nekünk a teljes pihenés ideje, és mi úgy tudunk teljesen jól kikapcsolódni, hogy olyan helyen vagyunk, amit szeretünk, amihez csupa jó emlék köt. Szeretjük, hogy úgy vagyunk gondtalanok, hogy közben nem kell gondolkodni sem semmin. Nekünk ez így a legjobb. 

Én megértem azokat is, akik minden évben másik országot fedeznek fel, és eszembe jutna megkérdezni tőle, hogyhogy így csinálják. Van, akinek a szabadság arról szól, hogy adott idő alatt minél több helyen járjon, ezzel sincs baj, mindenki maga el tudja dönteni, neki mi okoz örömet, mi az, amitől feltöltődik. 

Amit nem értek sosem, hogy mire jó egymás torkának ugrani különböző vélemények miatt. Tök mindegy nekem, hogy olcsóbb e Spanyolországban bármi, ha én Balatonbogláron érzem magam jól. 

Tegnap darázsirtás, ma Balaton

 Volt az a múlt heti darázscsípés ügy, ami után sok napig szenvedtem a bedagadt ujjammal. Ugye akkor elmeséltem, hogy megtaláltuk hol csináltak maguknak járatot, és azt meg is szüntettük. Pár napig csend volt és nyugalom...látszólag. Aztán én mondogattam, hogy de ezek csak keringenek itt, de Balázs mindig legyintett, hogy csak keresik a régi bejáratot, de majd továbbállnak, amikor rájönnek, hogy oda már nem jutnak be. Hittem is, meg nem is, de akartam hinni. Aztán a héten már láttam, hogy ezek másik bejáratot csináltak. Amikor ezt a felfedezésemet megosztottam Balázzsal, már idegesitettem vele (az egyetlen mentsége, hogy akkor ébredt, és én kivonszoltam a teraszra, ahonnan kihajolva, kicsit kitekert felsőtesttel kellett néznie egy akkora lyukat a tető alatt, mint egy kétforintos), és közölte, hogy én bizony nem darazsakat látok, hanem rémeket. Ez volt csütörtök este. Én a magam részéről azért megsértődtem kicsit, mert oké, a csípős élmény után már félek tőlük, de azért hülye nem vagyok. Pénteken amikor hazajöttünk a munkából, Roli felment a padlásra, lemérni az ott tárolt bőröndöt. Ahogy nyitotta le a padlásfeljárót, mondtam neki, azért a darazsakkal vigyázzon. Poénnak szántam, de arcomra fagyott a mosoly, amikor a létrán találtunk egy döglött darazsat. Lemérte, amit kellett, és ahogy lejött, mondta, hogy jaaaa, amúgy egy marha nagy darazsfészek van odafent. Hogy micsoda?, nagyjából egyszerre hördültünk fel Balázzsal, aki már indult is, hogy megnézze. 

Egy órakor jöttünk haza, fel háromkor már megvolt a darázsirtó, és meg is beszéltük telefonon, hogy mikor jön, mit fog csinálni, stb stb. Nagyon korrekt volt, és tök jó, hogy ilyen gyorsan tudott jönni. Kompresszoros befújással csinálta, addig nekünk ki kellett jönni a lakásból (nem azért, mert büdös lett volna, hanem az esetlegesen elszabaduló darazsak miatt). Tíz perc múlva ők visszamentek, lehozták a "fészket" Akkora volt, mint egy focilabda, és több tízezer darázs lakott benne. Egészen félelmetes belegondolni is, hogy ezek simán képesek lettek volna akár arra is, hogy megöljenek bennünket a csipéseikkel. Kecskedarazsak voltak, amik többször is tudnak csípni (ezt tapasztaltam), és azt mondta ez a szakember, azért ilyen durva és fájdalmas a csípésük, mert dögökkel táplálkoznak, gyakorlati válogatás nélkül bármivel, és ezeknek a dögöknek bármi bajuk van, adják is tovább. Remekül hangzik.

Ezentúl szorosabb kontroll alatt kell tartani a padlást, ellenőrizni, nehogy megint kinézzék maguknak lakásépítési célból. Nagy megkönnyebbülés volt tegnap este, hogy már túl is vagyunk rajta. 

Ma pedig, kihevernia tegnap eseményeit a Balatonra mentünk. Amúgy nem azért, eredetileg is ez volt a terv szombatra. Ma Patrik is jött velünk.A legjobb ötlet volt ez Balázstól már múlt héten (a keddi plusz nap csak bónusz volt), mert olyan meleg volt ma, amit ott volt a legjobb eltölteni. Jól éreztük magunkat, bár elfáradtunk kicsit a nagy semmittevésben. Arra nem is tudom, hogy volt e már példa, hogy júniusban már többször is strandoltunk. Még én is meglepően sok időt töltöttem a vízben. 

Könyves péntek

 

Ez is egy olyan könyv, ami már egy ideje a polcomon van, ajándékba kaptam még valamikor, de mindig volt fontosabb könyvtári könyv. Múlt héten úgy jártam, hogy kiolvastam át összes könyvtári könyvet, de nem volt időm elmenni újakért, így levettem a polcról. 

Az első pár oldal nem tetszett, és majdnem abba is hagytam az olvasást, de aztán egyáltalán nem bántam megy hogy nem így tettem. Már értem, hogy miért találkoztam lépten-nyomon egy időben ezzel a könyvvel. Menet közben én is komoly rajongója lettem. 

Az írónő fantasztikusan bánik a szavakkal, úgy ír, hogy olvasás közben filmszerű élményem volt. Nem fogom megnézni a filmet, mert nem szeretnék csalódni, ha nem olyan szép minden, mint ahogy én elképzeltem magamnak. 

Az egészen különleges élmény, hogy végigkísérhetjük egy kislány felnőtté válását valami egészen elképesztő körülmények között. Egyszerre szívszorító és felemelő, hogy az események hatására a különlegesen képességei mennyit fejlődnek, a társas kapcsolatai pedig ugyanoda kerülnek vissza, ahonnan indul. Mégsem éreztem egy percig sem igazi szomorúságot, bármi történt is a könyvben, mert közben mindig ott motoszkált bennem a csodálattal teli mindenféle egyéb érzés, amitől mégis sokkal inkább felemelő volt, mint bármi más. 

Még pár oldal hátravan, úgyhogy még nem tudom, végül lesz e happy end, vagy valami egészen más befejezésre kell számítani. 

Olvassátok el, nagyon szép, és nagyon olyan, ami sokat ad. 

Csütörtök

 Hú, micsoda unalmas nap volt ez a mai. Az időjárás is olyan semmilyen volt, mint ahogy minden más is. Emiatt aztán nagyon nem is volt kedvem semmihez, nemigen volt olyan, ami kicsit is lendületbe hozott volna. 

Nincsenek konfliktusaim a munkahelyen, de vannak olyan kollégáim, akikkel úgy vagyok, hogy hát tulajdonképpen velük én nem is akartam volna megismerkedni. Igyekezett őket távol tartani magamtól, és csak akkor kommunikálni velük, amikor muszáj, de valamiért nekik ez nem tűnik fel. Ez rosszabb napjaimon borzasztóan idegesít. Igazi nálam ez csak annyiban nyilvánul meg, hogy a szokásosnál is jobban temetkezem bele a munkába. 

Azt nem is meséltem még szerintem, hogy múlt héten vettem egy hullahopp karikát. Annyi jó videót láttam már arról, ahogy mások hullahoppoznak, gondoltam, ez jó lesz nekem is. Nem hiszem, hogy a nagy hormon háború közepette sok esélyem van fogyni, de ha legalább kicsit formál rajtam, már megérte.. Legmagasabb meglepetésemre tudok még hullahoppozni. Ott még nem tartok, hogy komoly edzéseket nyomnék le vele de azért előkerül pár percekre. Kicszd még fáj a derekam utána, de majd belejövök. 

Dinnye

Ha nyár, akkor fagyi, főtt kukorica és dinnye...kinek mi, vagy akár mindegyik (vagy épp egyik sem). Én dinnyét nem nagyon eszem, mert fura módon fáj tőle a gyomrom, de rajtam kívül mindenki szereti itthon, így lehetőség szerint mindig van itthon. 

Egyesek szerint borzasztóan elkényeztetem a fiúkat azzal, hogy nálunk a dinnye felkockázva van a hűtőben. Annak, hogy ez így alakult, vannak praktikus okai is, és vannak olyan okai, amit gyerekkori "traumák" hoztak magukkal. 

Gyerekkoromban akkor lehetett nálunk dinnyét enni, ha valaki vágott belőle nekünk. Pedig rendszeresen nekünk kellett érte elmenni előbb Dezső bácsiékhoz a zöldségesbe efy utcával följebb, később, amikor ők már bezártak, a kisboltok valamelyikébe (akkoriban három is volt a környéken). Az külön trauma volt mindig ilyenkor, hogy meg kellett kóstolni ott helyben, és rögtön eldönteni, hogy jó lesz e. Gyerekként ez borzasztó volt. Ráadásul egyszer mire hazacipeltük az unokahúgommal felváltva, a kapu előtt ejtettük le. Na de az evés az ügy volt, hogy a mama vágott egy-egy szeletet, és azt lehetett enni. Egy nap egyszer, szigorúan uzsonna időben. Minden egyéb esetben hét lakat alatt volt a hűtőben egy folpack-kal letakarva. 

Amúgy is mindennel így volt, hogy akkor ehettünk, ha kaptunk, de az a dinnye esetében teljesen kizárt volt, hogy késsel vágjunk magunknak, mert azt mi nem tudjuk megoldani. 

Azt már egészen korán el is döntöttem emiatt, hogy ha nekem gyerekem lesz, akkor ehet, amikor ő szeretné, nem akkor, amikor én úgy döntök, hogy kaphatnak. (És ehhez tartottam is magam) 

Az pedig, hogy felkockázva, dobozokban kerül a hűtőbe.. hát, egyrészt azért, mert így sokkal gusztusosabb. Másrészt csak egyszer kell vele dinnyénként egy kis időt eltölteni, utána a héját kidobni, a konyhaszekrényt letakarítani, és kész. 

Régen egy műanyag fedeles tálban volt, mostanra a műanyag tároló edényeket már lecseréltem üvegre. A mai dinnye a három legnagyobb ilyen edénybe fért bele. Természetesen felkockázva. 

Ahogy elraktam az edényeket, már meg is jelent Erik, és megkérdezte felcsillanó szemmel, hogy felvágtad a dinnyét? 

Szóval.. lehet, hogy elkényeztetem őket, de mivel szeretem őket, így nekem ez természetes, hogy így csinálom. Ha majd a menyeim haragszanak rám ezért, felkockázva viszek nekik, ne kelljen vele bajlódni. 

Lógós nap

 Ma olyan nap volt, amikor a munka nem nagyon foglalkoztatott egyikünket sem. Ami a hétvégén nem jött össze a ballagás és a vasárnapi munka miatt, az ma igen. Reggel összepakoltam pár törölközőt, fürdőgatyát és fürdőruhát, naptejet, és papucsot, és meg sem álltunk Balatonboglárig. Az idén még nem sokat voltunk itt, hiányzott is már, leginkább az a gondtalanság és nyugalom, ani mindig együtt jár a Balatonnal. Ma sem volt egy másképp, tökéletes nap volt. 

Strandoltunk, ebédeltünk, sétáltunk, majd megint strandoltunk, megint sétáltunk, goffrit ettünk, és aztán elindultunk haza. 

Azt persze tudtuk volna értékelni, ha nem kell hazajönni, de még mindig nem sikerült eltalálni azt az öt számot a lottószelvényeken, ami egy pillanat alatt megoldaná az ilyen problémáinkat.  De tudunk örülni mindennek, így ennek a napnak is, nagyon. 

Az éjjel (soha) nem ér(he)t véget

 Hát arra azért nem számítottam tegnap este, amikor még meccsnézés közben blog posztot is írtam, hogy lesz még aznap este pokol és mennyország is.  Pokol, amikor láttuk Varga Barnát lezuhanni a fűre magatehetetlenül, szemmel láthatóan görcsbe rándulva. Láttuk a rémületet az arcokon, a furcsa tehetetlenséget a segítő személyzet viselkedésében, és csak zakatolr a fejemben, hogy ugye nem ismétlődött meg az, ami Eriksennel történt három évvel ezelőtt. Örök nyomot hagyott bennem annak a Vasas meccsnek az emléke, amikor Lovrencsics Gergő került rongybabaként a földre, és percek teltek el úgy, hogy azt hittük, a legrosszabb történt. Barniról azóta tudjuk már, hogy több helyen eltört az arccsontja, már meg is műtötték, és agyrázkódása is van. Hála istennek, hogy nem történt ennél nagyobb baj. 

A sokkoló pillanatok utáni adrenalin löket dolgozott mindenkiben, de nagyon sokáig úgy tűnt, hogy semmi sem sikerül. És végül, az utolsó pillanatban megtörtént a csoda, és a labda a hálóban volt. A közvetítés alatt így kiabáltunk Erikkel, hogy nem is hallottuk Hajdú B. azóta már híressé vált kiabálását, hogy Keviiin, reszkessetek, de ne csak a betörők..!

Nem tagadom, végigsírtam a gól utáni perceket. 

Ekkora adrenalin bomba után nagyon nehezen aludtam el, még kettőkor is megnéztem az órát. Ebben ellenére jó volt ma reggel arra ébredni, hogy ugyan nem a saját kezünkben van a sorsunk, de még van egy kis esély arra, hogy tovább megyünk. Nálam már az is nagy dolog, hogy így vagyunk az Eb-n, minden más csak bónusz, de nagyon drukkolok. 

A mai nap még ilyen felemás volt, mert szárnyalt a lelkem a tegnap este miatt, közben meg lelomhozó volt, hogy minden hétköznap ugyanolyan